“Édeském” – így becézte unokáit

Őt árva kisgyerekként soha sem dédelgette mostoha anyja

Még harmincnyolc éves koromban is ugyanazzal a ragyogó szemmel és boldog mosollyal várt Parajdon a nagymamám, mint minden áldott nyári vakációban. A kis unokája, aki voltam hajdan, az  “előző életemként” emlegetett szép, boldog múlt részeként, egy, a szívemben befalazott meseszobában aludta immár örök álmát. A benne lévő gyermek meg már szinte legendák patinájával rendelkezett. Amint rám nézett, vakációs hangulatom támadt,  s amikor mesélt valamit, az idő kereke mintha visszafelé kezdett volna el forogni. És mindig mesélt. Történetei, amelyek néha szomorú felhőként lengték be a szobáját, sokszor szóltak az ő legnagyobb vesztesége fölött érzett fájdalmáról, arról, hogy árva volt. Édesanyja hiánya egész életét végigkísérte.

Négy éves korában maradtak árván, volt még egy húga és egy kisöccse. Édesanyja, aki negyedik gyermekét hordta szíve alatt, ittas apjuk kegyetlenségének áldozata lett. Dédnagyapám csak egy, a terhes feleségét halálosan hasba rugó, megbélyegzett oltyán volt… és maradt. Júlia nem élhette meg még az anyaságát sem igazán. Ő az én örökre huszonöt éves dédnagyanyám. Hogy miként keveredhetett Iacob Ioan a mi “nemes”, “ősmagyar” fajtánkhoz, mi céllal keresztezték a felmenőink útját az égiek, tata sose értette. “Kossuth Lajos táborába” sehogy sem illett egy “ilyen” ember. Tatám büszkén viselt kalapos fejében, az ő drága Mancikája édesanyjával történtek után, (és persze nem csak emiatt…) a románok és a magyarok két teljesen ellentétes fogalmat, minőséget jelentettek, előbbiek sosem érdemelvén ki az emberi fajhoz tartozás jogát az ő szemében.

Mamát  viszont mindennél jobban szerette. Emlékszem, a csípős nyelvével felbosszantott asszonykáját még hetven éves korában is mókás tarkón puszilgatással engesztelte ki.

Annyi mindenen keresztül kellett menniük, amíg háborúban, majd kommunizmusban átnyomorgott életük, unokáiknak mesélt történetekként a csendes megbékélés medrében üdén csordogáló forrássá változott.

Nagytatám halálával a gyermekkorom is jobblétre szenderült, így van nekem saját időszámításom előtti és utáni életem. Egy akkor írt versemben koporsójában az én kezem, szemem, testem vált örökre mozdulatlanná. Hiánya néha olyan hevesen tör rám, hogy nem kapok levegőt, oly erővel nyomja ki szememen síró lelkem patakát, hogy az az érzésem, ha nem sikerülne elég gyorsan kitörnie, akkor odabent könnybe fulladna a szívem.

Marosvásárhelyen, a szülővárosomban megélt negyed évszázadom meg egy másik ,,előző életem”. Miután megözvegyült, nagymamám csak egyszer volt nálunk, az új negyedben. Tata elvesztése után csak még jobban fokozódott lelkében a hiány. Testtartása olyan lett, mint egy szárnyaszegett madárnak, aki társa nélkül csak kókadozik.

Néhány évig még belakta a házat, amit tata épített a Csata-kert melletti dombhajlaton, amely fölött a Bagoly-tetőn egy kőkereszt jelzi a falu felé eső oldalban megbúvó katolikus temetőt. Ez a környék maga a Paradicsom volt számunkra, ibolyák, királyszegfűk, kecskék, vackor- és vadcseresznyefák és a legszebb tájak paradicsoma. Nyugdíjba menetelük után édesanyámék hazaköltöztek a szülői házba, mama pedig egész életével beköltözött a kicsiszobába.

Valahányszor “hazamentem” valami szokásos sületlenséggel mentem be hozzá. Például vittem a kávéját vagy a levesét, előbb kopogtattam, majd a legmélyebb hangomra váltva elhőbörögtem magam: “Rumszervíz! Hozhatok egy kis rumot?” Vagy bekopogtam és gyerekhangon megkérdeztem: “Csókolom, erre van a balettiskola?”  Olyan hálás közönségem volt, minden viccemen szívből nevetett! Pici szárnyaszegett madárkám ernyedten feküdt ágya mélyedéseiben, megpusziltam gyöngyvirág illatú arcát és kezembe simítottam puha, meleg kezét. Mindig kiváltságosnak éreztem magam jelenlétében, rajongott értem, mert jókedvre derítettem vicceimmel, dalaimmal. S aztán újra meg újra elmesélte életét, én pedig olyan elbűvölten hallgattam, mintha először hallanám. “Nekem nem volt édesanyám, sosem dédelgettek, ölelgettek kiskoromban. Nem tudtak soha úgy szeretni, ahogy egy édesanya tud!” – most is hallom szomorú hangját.

“Nekem csak mostohám volt… – sóhajtotta. Anyám – így hívta – négy évesen felállított egy kicsiszékre az asztalhoz, gyúrnom kellett a laskát, majd kisiríteni vékonyra, abroszon megszárítani, aztán felmetélni. Én nem voltam kicsi soha, akinek játszani szabadott volna gondtalanul. Anyám szeretett a maga módján, de soha-soha nem dédelgetett.”

Talán ezért is volt a legkedvesebb szava az “édeském”, amit tata is átvett tőle. “Gyere ide édes, mamához! Gyere ide édes, tatához” – ebből kifolyólag totyogós korunktól hívtuk őket édesmamának és édestatának. Mintha minden unokáját meg szerette volna kímélni attól, hogy a legédesebbnél mostohábbnak érezze magát valaha is a számára. Ez a szó az én egyik örökségem, amit óvónőként volt és van szerencsém nagyon sok kisgyerekre áthagyományozni. Érdekes, hogy néhány abroszon és kötényen túl ilyen apróságok hordozzák magukban őket, annyira semmiségek, mégis általuk örökre velem vannak. Ilyen az orgona is, a tata kedvenc virága és kedvenc dala, a Dónáth úti orgonák,  meg még a mama féle torokköszörülésem is. Ugyanaz a hangszín, hangmagasság! Számomra ez is az élet egyik csodája: megköszörülöm a torkom és máris itt van! Szomorú vagyok, hogy nem lehetnek velem már, ugyanakkor végtelenül hálás is azért, hogy ők lehettek a nagyszüleim, hogy a háborúban nem vesztek el. Egy hajszálon múlott! De ez már egy másik történet.

Írta:
Tódor Katalin

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése