Lajos és Márton a rengetegben

Sorjában érkeztek a szarvasok, mintha iskolában tanították volna rendre őket

Parajd, 1895

A deszkából készült kerítés megnyikordult, pedig Márton alig érintette meg, miközben nagy lendülettel átugrott rajta. Egy bokorban ért földet, és megelégedéssel nyugtázta, hogy éppen jó helyen van.

– Lajos úrfi! – kiáltotta halkan.

Lajos úrfi mosolygó arca  azonnal megjelent az ablakban.

– Mindjárt jövök! – válaszolta, de ezt inkább a szájáról lehetett leolvasni.

Mártonnak nem sokáig kellett várakoznia, Lajos pillanatokon belül  mellette termett.

– Megyünk? – kérdezte, szemében vidámsággal keveredett sóvárgással.

– Osztán azétt gyüttem.

– Akkor siessünk, alig várom, hogy odaérjünk!

Elindultak. Az ösvény folyamatosan felfelé vezetett, de egyikük sem érzett fáradtságot. Pajkosan lökdösték egymást, meg-megbotlottak egy-egy nagyobb kőben, ugrándoztak, ahol csak a keskeny út megengedte. Közben beértek az erdőbe.

– Pszt! Itt mán csöndesebben! – tette az ujját ajkaira Márton. Lajos bólintott, mint aki tökéletesen érti.

Szinte osonva mentek tovább, s hamarosan a csörgedező patakhoz értek.

– Bújjunk bé a bokorba –  javasolta Márton. Behúzódtak.

A parton patanyomok látszodtak, Lajos azonnal felfedezte őket.

– Ez tőlük származik? –  suttogta.

– Bizony. De ne nagyon legénykedjünk, mert ehelyt medvenyomot is látok!

Lajos rácsodálkozott a hatalmas lenyomatra, és egy kicsit megszeppent. Mi lesz, ha a medve is megjelenik? De nem volt ő egy ijedős gyerek, egyébként tudta, hogy a medve csak akkor támad, ha bocsokkal van, sebesült, vagy  őt is megtámadják.

Csöndben várakoztak tovább, a száraz avarban kotorászva. Márton egy megtermett szarvasbogarat húzott elő a levelek alól.  Egy letört faágra helyezte, s a két gyerek úgy figyelte, mintha színházi előadást néznének. A bogár tapogatózva mászott az ágon, aztán visszapottyant a levelek közé.

– Itt vannak! –  jelezte hirtelen Márton.

Csörtetés hallatszott. Sorjában érkeztek a szarvasok, mintha iskolában tanították volna rendre őket. A patak mellett megálltak, s lassan kortyolgatták a hűsítő vizet.

Lajos kikerekedett szemekkel bámult. Még sosem látott szarvast. Megbabonázták a gyönyörű állatok, le sem tudta venni a szemét róluk.

– Ez csodálatos! –  motyogta, csak úgy, magának.

A legnagyobb agancsú szarvas azonnal felkapta a fejét. Furcsa hangot hallatott, s futásnak eredt. A többiek szófogadóan követték.

Lajos mintha most tért volna magához. Megszorította barátja kezét.

– Köszönöm! Köszönöm, hogy megmutattad ezt nekem! Te vagy a legjobb barátom!

 

Parajd, 1941

Hátizsákkal, úri benyomást keltve érkezett meg a frissen söpört térre. Fiatal legények és leányok táncoltak a zsidó kocsmája előtt, bajuszos, ünneplőbe öltözött férfiak, takaros asszonyok ültek, tereferéltek a zsindelyfedeles házak előtt. Mindenki a vasárnapot élvezte.

– Aggyonisten! – köszöntek rá, ő meg jólesően fogadta. A kis hídhoz sétált, ahol annyiszor karikázott a székely fiúcskákkal. Felpillantott a hegyoldalra, az erdőre, amely a temetőre is ráterjeszkedett, s felsóhajtott. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, mintha a szíve egy darabját kapta volna vissza.

– Márton! – kiáltott fel.

Megfordult, s szapora léptekkel ment újra a térre.

– Fábián Mártont keresem.

Hosszas eligazítás után egy kisablakos házikó előtt találta magát.  Látta, hogy ott van a favágócsutaknál,  megszokott mozdulatokkal fát aprít. Haja már őszülő, homloka becsületes. Bizonytalanul közelített az úr felé, összehúzott szemmel nézett végig rajta. S akkor felragyogott.

– Lajos úrfi!!

– Nem úrfi, csak Lajos. Neked, kedves barátom, Lajos. Áprily Lajos.

Kezet ráztak, majd megölelték egymást. Percekig álltak így,  miközben mindkettőnek könny patakzott a szeméből.  Több, mint negyven éve nem látták egymást.

Márton feltette kopott kalapját, botot vett a kezébe.

– Mennyünk-é? – kérdezte somolyogva.

– Sze azért jöttem, tisztelt természetoktatóm, az erdő nagymestere!

És elindultak a megszokott ösvényen, a medvék, szarvasbogarak és szarvasok nyomába.

Boldogan, mint két gyerek.

Szerző: 2019. 01. 25.

1 hozzászólás

  • Imi says:

    Igen,itt az en meg a te edesapad nagyapjarol,a te dedapadrol szol az idezet. Vissza visz egy kicsit a multba . 🤗

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló