A fánkot errefelé pánkónak becézik

Gondolná, hogy mit kérnek mindig? Kőttes palacsintát! Sütök is nekik eleget

Gyerekkoromban sokat jártam itt, Szövérden. Kajcsa tanár minden tanévben betanított néhány színdarabot, jelenetet, a székelyvajai iskolában, aztán azzal bejártuk a környező falvakat. Többnyire gyalog. De ez is a ,,kiszállások” érdekességéhez tartozott. Útközben jókat énekeltünk, az előadások után meg jókat ettünk. Leginkább fánkot, amit errefelé pánkónak becéznek.

Akkoriban sok volt az aprónép Szövérden, értelmes, barátságos, jól tanuló, illemtudó gyerekek.  Most üresen áll az iskola. Csupán néhány fiatal család lakik a faluban. Pedig milyen gyönyörű ez a település! Maga a rejtelmes sziget, ami felfedezésre vár, elzárva a világ zajától. Sajnos éppen ez volt az, ami nem vált a javára. A fiatalok, egy jobb élet reményében, majdnem mind elhagyták a falut.

Miközben ezen gondolkodtam, egy padon üldögéltem, az iskola épülete mellett, a késő őszi napsütést élvezve.  Csosszanó léptekre lettem figyelmes, aztán a pad egy kicsit megmozdult. Felpillantottam, s egy mosolygós, feketekendős öregassszonyt láttam magam mellett.

− Jó napot! Maga is a választás miatt van itt? − szögezte nekem a kérdést a néni.

− Igen − válaszoltam.

− Hát, lelkem, itt sok emberre ne számítsanak. Münk már mind öregek vagyunk, ez már nem érdekel. Én is a templomba indultam. Jobb lesz, ha maga is velem jön, itt amúgy sem fog történni semmi.

− Szívesen elmennék, de nem lehet.

− Dehogyis nem, sze csak itt van, né! − mutat a templom irányába. − Magán kívül vannak még elegen ott bent.

− Tényleg nem mehetek el, sajnálom. Nem szabad.

− Jól van, na. Gondoltam, megpróbálom. Tudja, én minden vasárnap járok templomba. Az uram nem, az már nem tud. Fáj a lába. Sokan nem tudnak jönni. Ezért vagyunk kevesen. Pedig erősen jó papunk van. Erősen! S úgy örvendene, ha tele lenne a templom. De nincs ki megtöltse. Ha tudná mennyien voltunk ezelőtt harminc évvel! Aztán lassan elkezdtek a fiatalok költözni. Én meg is értem. Nehéz volt innen bejárni a városba dolgozni. Csak az a baj, tudja, hogy legtöbben messzebbre mentek, mint a város. Külföldre. Az enyimek is. A léányom, az mindegyre meglátogat, de a fiam ritkábban. Az onokáimmal van szerencsém. Azok többször meglepnek. Úgy szeretik itt! Azt mondják: mama, ez maga a földi paradicsom.  S hogy szeretik, amit főzök! Gondolná, hogy mit kérnek mindig? Kőttes palacsintát! Sütök is nekik eleget, mégsem marad belőle egy darab sem. Nem is tudom, miért kedvelik olyan nagyon. Meg a házi kenyeret. Mindig sütök egy jó kemencével, hogy vigyenek magukkal. Érezzék Szövérd ízét a távolban is.

Közben ismét megszólalt a harang. Az öregasszony feltápászkodott s elindult, de még mindig mesélt. Hangja olyan volt, mint a csobogó patak, hol panaszosra, hol vidámra váltott. Még egyszer visszaintett, aztán betipegett a templomba. Lassú körtáncba kezdtek nyomában a falevelek, majd megbékélten  szétterültek a földön. A kékre meszelt házak csodálkozva bámultak, tornácaik megreccsentek a szélben. Én is fölkászálódtam, és bementem a terembe.

Délután egy kosárnyi fánkkal leptek meg minket a helybéliek.

Szerző: 2018. 11. 19.

Hozzászólás zárolva.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló