Megvásárolhatatlan gazdagságunk
Szemelvények Bán Béla készülő EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből
Édesapám
1955 szeptembere. Először mentem egy újság autójával, kiküldetésben haza, szülőfalumba. Nem akartam én dicsekvő lenni, de tudat alatt biztosan benne volt a fejemben, hogy lássátok drága szüleim: itt a fiatok. Bár nem pap lett, ahogyan édesanyám akarta, de nem kell szégyenkeznetek miatta.
Hétköznap volt. Megálltunk a kapu előtt, lássa az utca, hogy csillog a Pobeda autó üvege, ahogy rávetül a délutáni napsugár.
Édesanyám rohant fel valahonnan a kertből, de kérdezni már nem volt ideje, ölelés és könny, az újratalálkozás boldogsága.
– Édesapám?
– A tsz-ben, a kertészbrigádban. A Második járáson, a temetőnél.
Ott jöttünk el, láttuk is az embereket. Vissza hát.
Hárman voltunk, Stribik László gépkocsivezető, Tóth László MTI fotóriporter és én. A tábla szélén állt meg az autó. Tovább nem mehetett, eláztak ott a földek, ahogy a paprikasorokra ráengedték a Szamos vizét. Kapával igazgatta a víz útját az a kis öregember is, aki elsőnek figyelt fel az autózúgásra. Kiszálltam az autóból, s erre ő eldobta a kapát, s szaladni kezdett felém. De egyszer csak megtorpant. Balra lépett, a még meg nem öntözött táblába, s leszakított három hatalmas paprikafejet. Bal kezét a melle elé görbítette, csak abban fért el a három paprika.
Gyorsan, gyorsan. Elvették az ajándékot útitársaim, s mi már egymásba csimpaszkodtunk. Egyikünk sem tudott megszólalni. Hosszú idő után mondott annyit az én édesapám:
– Ezt mi termeljük.
Hangjában boldogság, szemében büszkeség és csintalan mosoly. Egy 71 éves ember meghatott mosolya, aki megajándékozhatja autóval érkezett fiát. Mert ott és akkor mindketten nagyon gazdagok voltunk. Gazdagságunk csak a mienk, megvásárolhatatlan!
Az MTI fotóriportere akkor már elővette a gépet. Ezt a megismételhetetlen pillanatot örökítette meg Bán Jánosról az a kép.
Szerkesztő: M. Szlávik Tünde
