Sátoraljaújhely

Nem tudom mennyiszer hallottuk ezt anyánk szájából: „Vigyázzatok magatokra!” De nem is a szám fontos nekünk, hanem a féltő, óvó gondoskodása, amit mindig és mindenhol érezhettünk valamennyi mozdulatából. Nem tudtunk úgy sem az iskolába, sem máshová elindulni, hogy ne tudjuk magunk mögött az ő kezét. Életének hetvenkilencedik évében neki még mindannyian „kisfiam” és „kislányom” vagyunk, pedig túlléptük mind a hárman az ötvenet.

Anyánk, Makó Erzsébet a Tisza túloldalán született éppúgy, mint a rokonságunk másik fele. Életének java részét Zemplénben, Sátoraljaújhelyen élte le. Ott nevelt bennünket, ott dolgozott – ha munkát kapott –, s e helyről költözött Nógrádba, hogy húgunk családjának segíthessen. Édesanyja, Pletenyik Ilona, édesapja, Makó István korán eltávoztak szeretteik közül. A világháború ezt a családot sem kímélte meg a szenvedéstől. Juliska nővére is a nélkülözés miatt ment el idő előtt. Ilona húga egy komoly katona, Budaházi Károly felesége lett, s még a forradalom előtt megszülte gyermeküket, Ilonkát. Őt az Élet a világ túlsó felébe, Ausztráliába sodorta.

A fiútestvérek közül János, a Diósgyőr-szerte ismert kohász-technikus az idősebb. az ő nevét kevés olyan kohász van, aki nem hallotta Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. A diósgyőri Lenin Kohászati Művek diszpécsereként biztos kézzel vezényelte le a legveszélyesebb öntési műveleteket is. A fiatalabb fiú, István, a Makó család büszkesége. Mesterszakácsként számtalan éven át tanította az ifjabb nemzedékeket a szakma fortélyaira Tatán. Vezette és felügyelte a neves Kristály Hotel éttermét és konyháját. Életének legfontosabb eseménye azonban az 1972-ben Münchenben megrendezett Szakács-olimpia lett, amikor és ahol – hidegtálkészítés kategóriában – aranyérmet nyert. Dicsőséget szerezve ezzel a hazának, s öregbítve a magyar konyha hírnevét. Idén 35. éve immár ezen történésnek. Legalább mi emlékezzünk rá…

Makó Erzsébet – anyánk – 1948-ban kötött házasságot apánkkal, Volom Pállal. A kapcsolatuk 1999-ig, az ő haláláig tartott. Apu, rendőrként sokat tett azért, hogy „Újhel” közbiztonsága azon a szinten legyen, amit az emberek elvárnak. Nem véletlen, hogy a bűnfelderítési mutató a városban mind a mai napig a 90 százalék felett van. Sok múlik a lakosság és a rendőrök együttműködésén, s úgy látszik, ez rendben van. Mi, csendben követtük egymást a születési rendben. Legkésőbb húgunk, Erzsébet 1956-ban, öcsénk, István 1953-ban, s e sorok írója, Pali 1952-ben látta meg a napvilágot. Mára, a Sors viharait túlélve, valamennyien büszkék lehetünk családunkra, gyermekeinkre. Mind a hárman megtaláltuk boldogulásunkat, igaz, más-más területen. Teljesítettük kötelességünket, azaz nem hagytuk utódok nélkül a nagyszülőket. Így ma a „Nagyi”, édesanyánk éppolyan féltő gonddal és örömmel melengetheti az unokáit, a mi gyerekeinket: Anitát, Bencét, Dávidot, Gergőt, Lacikát, Viktort, Valtert és Viktóriát, ahogyan tette ezt több évtizeddel ezelőtt velünk. Mindmáig előttem van egy kép, amikor még a testvéreire is vigyáznia kellett, ahogy, mint a jó tyúkanyó, egyfelé terelgetett bennünket.

A „beosztással élni” fogalmat tőle tanultam meg. Akkor, amikor felénk csak karácsonykor érett a banán, s érkezett a boltba a narancs, a füge. Soha nem tudtam, hogy aznapra miből lett az ebéd vagy a vacsora, de lett mindig. Akik vasárnap ettek fagyasztott argentin marhahúst levesben, azok értik, hogy mire gondolok… Az ünnepnap azt jelentette: igazi hús lesz az asztalon. Teljesen mindegy volt, hogy milyen, de nem a színét elhagyó, rágós valami. A nagybetűs „Élet”-be vezető egyik, sokszor emlegetett mondatát nem lehet elfelejtenem: „Szegény lehetsz, fiam, de koszos nem! Olyan nem lehet, hogy vízre, szappanra ne teljen.”

Senki nem fordulhatott hozzá úgy, hogy azt mondja: „Nem.” Ő, aki 11 éves korától a Valádiaknál volt cseléd, minden bizonnyal tudta, mit jelent az, ha valakinek épp akkor nincs valami, ami kellene. Mindig segített azon, akin tudott. Sokszor morgott amiatt, hogy nem ismerik el azt a sok szolgálati idejét, de aztán megnyugodott.

Belátta: a törvény az törvény, még akkor is, ha neki éppen nem jó. Nem emlékszem arra, hogy valaha is elhagyta volna magát. Pedig sokszor adott rá okot az élet, hogy sírjon vagy panaszkodjon. Ápolta apánkat a súlyos műtétek után, vagy valamelyikünknek  – az éjszaka közepén – orvosért szaladt, mert a mobiltelefon akkor még nem létezett. Hosszú évek alatt segített felnevelni a gyerekeinket, és biztosan szívesen pátyolgatná a két dédunokát, Zalánt és az alig féléves Meredisz Kiarát is. Időskorára sok nyavalyát összeszedett. A gyógyszer, amit naponta be kell vennie, lassan maréknyi, de az orvost nem szereti. Ha korholjuk ezért, csak mosolyog, és a szeme épp úgy csillog, mint sok-sok évvel ezelőtt. Apánk halála óta is az az erős nő maradt, aki előtte volt. Anyu, hagyd, hogy most már mi vigyázzunk rád!

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 7. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2007.)