Szalay Lajos grafikusról beszél Mezey István képzőművész

 Spártai szűkszavúsággal és homéroszi ékesszólással

Szalai Lajos.jpgSzalay Lajos Kossuth-díjas grafikusművésznek Miskolc közgyűlése 1993-ban a Miskolc díszpolgára címet adományozta. A közgyűlési határozatot a város „Aranykönyvében” a következő indoklással örökítették meg: „Szalay Lajos életműve, művészete jelenség a magyar kultúrában, egyszeri és megismételhetetlen. Egyénien sajátos, és az egyetemes művészet szókincsét gazdagította. Rajzai messze túl a kézművesség legfelsőbb régióin az esztétikai és szellemi kiteljesedés magasrendű formái. Néhány éve visszatért Magyarországra, és Miskolcon telepedett le. Megtisztelte a várost azzal, hogy jelentős számú alkotást adományozott állandó kiállítása számára. Miskolc büszke Szalay Lajosra, akinek helye az egyetemes rajzművészet alkotói sorában a legnagyobb mesterek között van.”

Az idézett minősítés alátámasztására álljon itt az egyetemes képzőművészet világhírű alakjának, Picassónak egykor elhangzott kijelentése: „Ha két grafikus neve marad fenn az utókornak a XX. századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz.” Vajon mi az oka annak, hogy Szalay Lajos mégsem lett világhírű? E sorokat olvasva a Tisztelt Olvasók egy része nyilván felkapja a fejét, és azt kérdezi: nem túlzás ez? Hogy az egyetemes rajzművészet egyik legnagyobb alakja lenne? Sőt, talán még olyanok is akadnak, akik így kiáltanak fel: még a nevét sem hallottuk! Pedig Szalay Lajos idehaza már fiatalon sikereket aratott. A képzőművészről Mezey István kazincbarcikai grafikusművésszel beszélgettem, aki így vallott róla: nagy művész volt, az Isten rendkívüli tehetséggel áldotta meg, és amit alkotott, az maga a csoda.

– Azt hiszem, hogy nekünk „írástudóknak” bőven akad tennivalónk annak érdekében, hogy a közvélemény a rangján tisztelje Szalay Lajost. Arra kérem, hogy ezzel a beszélgetéssel is törlesszünk valamit az adósságunkból!

– Nagyon szívesen beszélek róla, mert én Szalay mesterről csak a tisztelet és az elfogultság hangján tudok szólni. Mint művészt, és mint embert maximálisan tiszteltem. Olyan intelligens emberrel, mint ő, még sohasem találkoztam. 1988-ban ismertem meg, amikor végleg hazatelepült Miskolcra, és 1995-ben bekövetkezett haláláig vagy tízszer találkoztam vele. Én igazából hallgatni jártam hozzá, mert nemcsak intelligens, s szinte mindenben jártas művészt ismertem meg benne, hanem olyan embert is, aki csodálatosan használta a magyar nyelvet. Az élőbeszédét nyomdába lehetett volna vinni. Nem volt abban egyetlen felesleges ciráda, egyetlen szóismétlés, felesleges szó sem. A beszéde olyan volt, mint a rajzai. Szalay Lajosnak egyetlen felesleges vonala sincs, a művészete a spártai szűkszavúsága ellenére mégis homéroszi ékesszólás.

Megfogott a nagy-nagy bölcsessége, ahogyan öregemberként vallott az életről, a világról, az, ahogy finom iróniával beszélt a hírnévről és a hiúságról. Időskorában is ott volt előtte az íróasztalán a fehér papír, a ceruza, a toll, de már nem rajzolt. Egyszer bátorkodtam is megkérdezni tőle: Lajos bácsi, nem tetszik rajzolni mostanában? Mire ő elmosolyodva azt felelte: „elég, ha csak elgondolom magamban, hogy mit is rajzolnék, nekem már nem kell, hogy a szememmel is lássam, mert látom én azt belülről, és ez engem tökéletesen kielégít.” Egy bölcs ember gondolatai ezek. Hiszen tényleg, miért is fontos nekünk, hogy papírra vigyük, amit ki akarunk fejezni? Nem elég csak rágondolni? Egyébként őt fiatalkorában és a pályája delén sem érdekelte a világ hívsága. Nem tudta, pontosabban nem is akarta menedzselni a művészetét. Az elismerések sem érdekelték különösebben. Amikor a művészetéről beszélt, a sikereket nem hozta szóba, pedig azért volt bennük része.

– Idézzük fel ezt a gazdag és változatos művészi pályát! Honnan indult s milyen állomásokon át jutott el Szalay Lajos a művészeti csúcsra?

– Ő maga azt nyilatkozta, hogy „olyan családi környezetben nőttem fel, ahol semmiféle szellemi versengés, vagy büszkeségvágy nem volt. Ha volt a családunkban valami vágy, az az volt, hogy 50 hold helyett 100 holdunk legyen. Hogy ambícióim mégsem a földre fordítódtak, hanem rajzra és szinte irodalmi jellegű gondolatközlésre a beszédben is, ez inkább onnan ered, hogy én paraszti szempontból rettentő gyenge, csotrogány gyerek voltam.” Szalay Lajos apja vasutas volt, aki – mintegy áthágva az ősi falusi rendet – elvette egy gazdag paraszt lányát. Az ifjú pár Miskolcon élt, de az apát a MÁV-nál kialakult gyakorlatnak megfelelően különböző helységekbe vezényelték. Így történt, hogy a család elsőszülöttjeként Lajos egy – ma Szlovákiához tartozó – Zemplén megyei faluban, Őrmezőn született, 1909. február 26-án. De a magáénak érzett szülőföld a kis Heves megyei falu, Tarnabod, gyermekkorának idilli színhelye volt, ahol az anyai nagyszülei éltek. Ott eszmélt magára, ott ismerte meg a világot, ott élte az élete első nyolc évét. Nemcsak azért került falura, hogy „nyápic” gyerekként erősödjön, hanem azért is, mert az apján elhatalmasodott a tüdőbaj, szanatóriumi ápolásra szorult, és ez időre a felesége visszaköltözött Tarnabodra a szüleihez. Szalay Lajost ott, a nagyszülei falujában érintette meg először a művészet. Erre később így emlékezett: „1912-ben tagosították Tarnabod község határát. A kataszteri mérnök nagyapám házában lakott, aki akkor a falu első gazdája volt. A mérnök valami módon megszeretett engem, és engedte, hogy az asztala körül rendetlenkedjem. Ha ezt megunta, adott egy darab papírt és ceruzát, hogy foglaljam el magam. Abban az időben édesapám a tüdeje miatt szanatóriumban volt. Nekem nagyon hiányzott. És egyszer csak lerajzoltam egy embert, aki a bicikli mellett áll. A bicikli nagyon fontos volt, mert az egyetlen ember, aki Tarnabodon akkor biciklivel járt, az édesapám volt.”Aztán a család visszaköltözött Miskolcra. Szalay Lajos az elemi iskola harmadik és negyedik osztályát már ott, a MÁV-telepi iskolában végezte, tízéves korában pedig beíratták az akkor Fráter György nevét viselő, jó nevű miskolci gimnáziumba. Nem volt szorgalmas tanuló. Csupán olyan osztályzatra törekedett, amennyi elég volt ahhoz, hogy megkapja a tanuláshoz szükséges ösztöndíjat, amelyet, mint vasutasgyerek a MÁV-tól igényelhetett. Érdeklődése ekkor már egyre inkább a művészetek felé fordult, ám az ébredező művésztemperamentum jeleit az apja rossz szemmel nézte. Emiatt apa és fiú között gyakoriak voltak a konfliktusok. Jóval később, amikor már híres művész volt, egy cikkben azt nyilatkozta: „Apám 88 éves, most sem tart sokra. Ő a művészetet nem tudta s ma sem tudja megérteni. Hogy míg más 30 centi mély barázdát szánt, addig én azt rajzoltam, milyen szép vonala van a járomnak az ökör nyakán.”

– Mikor kötelezte el magát végleg a művészet mellett?

– A gimnáziumi évekhez köthető a pályakezdés, amiben az volt az igazán érdekes, hogy a művészi indíttatása irodalmi természetű. Ebben nagy szerepe volt irodalomtanárának, Szikra Gyulának. Az első jelentősnek mondható díját is irodalmi munkásságával nyerte el, de később rájött arra, hogy a szavain nem tud annyira uralkodni, mint a keze formálta rajzokon. Hetedikes gimnazista korában második díjat nyert a Zászlónk című ifjúsági lap rajzpályázatán. E sikerben nyilván szerepe volt annak is, hogy akkor már rendszeresen látogatta a Miskolcra települt Balogh József magán rajziskoláját, s tulajdonképpen Balogh segítségével jutott be a miskolci nyári művésztelepre is, amit 1922-ben Réti István és Lyka Károly alapítottak Miskolc város anyagi támogatásával. A telepet vezető – a nagybányai plein air-festészet második generációjához tartozó – Benkhard Ágost nagyvonalúan lehetővé tette, hogy a városban élő tehetséges fiatalok is dolgozhassanak a művésztelepen. Sőt egy újságcikk is megjelent, amiben Szalay Lajost – dicsérőleg – a művésztelep Benjáminjaként említik. Ez a cikk azért volt fontos, mert az írás az édesapja, Szalay Nándor kezébe került, aki felkereste Benkhard professzort, és kikérte a véleményét a fia rajztehetségével kapcsolatban. A kiváló pedagógiai érzékkel rendelkező művész igen kedvezően nyilatkozott a fiatal Szalayról, és arra kérte az apát, járuljon hozzá fia tanulásához a Képzőművészeti Főiskolán. Az apa ebbe beleegyezett, de azzal a kikötéssel, hogy fia a biztos jövedelmű rajztanári pályát válassza inkább, mint a művészit, és akkor – mint fogalmazott – nem lesz éhenkórász. 1927-ben Szalay Lajos sikeres felvételi vizsgát tett, bekerült az akadémiára, méghozzá Benkhard osztályába, de nem vette fel a tanári szakot, hanem művészként kívánt tevékenykedni. Amikor ezt az apja megtudta, kitagadta engedetlen fiát, s csak hosszú könyörgésre, családi unszolásra fogadta vissza.

– A főiskolán hogyan alakult, formálódott a művészete?

– Az a legfontosabb, hogy nem került különböző művészi törekvések befolyása alá. Szerencséje is volt, mert – például Vaszary Jánossal ellentétben – Benkhard elismerte a művészegyéniség független és szabad alakulásához való jogot. Azt vallotta, hogy a művész ismerje meg képességeit és önmagához méltó színvonalú műveket alkosson. Ez a pedagógiai magatartás nem volt ellenére Szalay Lajosnak, aki mindig szigorú kritikával vizsgálta műveit. Ezzel összhangban vannak az első, 1930-as párizsi útjáról mondottak: „elmentem abban a hitben, hogy ott majd tanulni fogok, de rájöttem, hogy bárhova megyek, annyira saját magamat cipelem magammal, hogy semmi külső hatás nem befolyásol… Soha semmilyen körülmények között nem változtam, mert a saját magam köré kiépített csigaházból engem sem a nehézség, sem az öröm, sem a szerencse, sem a szerencsétlenség nem tud kicsalni soha.” Ez nem beképzeltség volt. Hitt önmagában. A párizsi útja során az tudatosodott benne, hogy nem a formai újdonságok, hanem a kifejezés tartalmassága, a gondolat mélysége a művészet célja. Felfedezte, hogy a neki való műfaj a grafika, ez a „túl beszédes műfaj”, s nem a festészet, ami „csak sejteti a mondást”. 1934-ben Szalay elnyerte a főiskola legnagyobb elismerését, a Székely Bertalan-díjat. Ezt egy újabb párizsi út, majd az első publikációk követték. Szabó Lőrinc tizenkét verséhez készített nagyméretű albumot, 1941-ben pedig a Bolyai Akadémia jelentette meg hatvan rajzát. Időközben megnősült: 1938-ban feleségül vette Herring Júliát, aki maga is a Képzőművészeti Főiskolán tanult. A háború után közvetlenül, 1945-ben az Új Idők Kiadó jelentetett meg Szalay munkáiból egy kiadványt. A kötet kiemelkedő eseménye volt a szabad levegőhöz jutott magyar művészeti életnek – írja Pogány Ö. Gábor a Magyar festészet forradalmárai című könyvében.

– Szalay Lajos sikeres művész, 1946-ban mégis elhagyja az országot.

– Éppen a sikerek és az ismertség jóvoltából mehetett 1946-ban Párizsba, Boldizsár Iván választotta ki és vitte magával a béketárgyalások idejére, az volt a feladata, hogy a kint folyó eseményekről rajzos riportot készítsen. Hogy utána miért nem jött haza? Részben azért nem, mert Párizsban felkereste őt az argentínai Tucuman Egyetem elnöke, és meghívta a grafikai tanszék tanárának. De más oka is volt. Erről ő maga mondta: „1946-ban Magyarországon pusztán létezni is óriási akrobatamutatvány volt, amelyben a léleknek és a testnek egyaránt részt kellett vennie: éheztünk, és ez egy kicsit fárasztó volt. Kimentem én is, de a probléma nem ott van, hogy kimentem, hanem ott, hogy nem jöttem vissza.” Párizsban megtudta, hogy idehaza pert készítenek elő Mindszenty hercegprímás ellen. Úgy vélte, hogy „most nekimennek a katolikusoknak. Vak antikatolicizmus következik.”

– Mi történt vele Argentínában?

– Az argentin meghívást egy emigrált magyar grafikus, Hirsch Jenő kezdeményezte, aki Szalay tanítványának vallotta magát. Lajos bácsi odakint a spanyol nyelvet könnyen elsajátította, mert – mint mondta – Miskolcon annak idején jól megtanították a latin nyelvre. Argentínában tizenkét évet élt, eredményes művésznevelő munkát végzett, el is nevezték őt az argentínai grafika atyjának. 1954-ben az egyetem kiadásában megjelent egy reprezentatív kötete, amely százhárom rajzát közli az 1937–1954 között született alkotásaiból. A kiadvány addigi munkásságának legteljesebb összefoglalója volt. Az argentin kritika lelkesen méltatta Szalay művészetét. Sőt az Óvilág, Európa is felfigyelt rá. Az alkalmazott művészet vezető orgánuma, a Gebrauchsgrafik kilencoldalas cikkben méltatta munkásságát. A lap többek között azt írta: „Ritkán találkozunk ilyen alkotóval, aki olyan fejedelmi biztonsággal uralkodik a rajzművészeten, mint Szalay Lajos. Művei lélegzetelállító erővel idézik fel a földi és a szellemi világot.”

– Az argentínai esztendők után Szalay Lajos az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Ennek mi volt az oka?

– Még Argentínában megjelent egy kötete az 1956-os magyar forradalomról 48 rajzzal. Ez óriási sikert aratott, de a hatalomból ellenérzéseket váltott ki, mert Dél-Amerikában abban az időben a kulturális élet vezetői kommunisták voltak, akiknek érthető módon nem tetszett, hogy Szalay a kommunisták ellenében szót emelt a magyar nép szenvedése ellen. Úgy látta, nemkívánatos személy lett, ezért az USA argentin konzulja útján letelepedési engedélyért folyamodott, amit meg is kapott, és 1960-ban elhagyta Argentínát. Érdekes, hogy búcsúzáskor mit írt róla a dél-amerikai kritika: „…a kommunistáknak fasiszta, a fasisztáknak marxista, a zsidóknak antiszemita, az antiszemitáknak a zsidók lakája. De mindenkinek túl sok, és még a katolikusoknak is túl katolikus.”

– Mit kell tudnunk az Egyesült Államokban eltöltött éveiről?

– Egy évtizedet töltött el az Államokban. Eleinte 400 dollárból élt nagyon szűkösen, a pénzt Hamza András református lelkésztől kapta, aki az istentiszteleti meghívókra egy bibliai témájú rajzot kért tőle minden héten. Az anyagi gondokon a felesége segített, aki felhagyott ugyan művészeti tanulmányaival, de mivel volt egy fényképretusőr szakmája is, New Yorkban nagyméretű fekete–fehér fényképek olajfestékkel történő kiszínezését vállalta, amivel többet keresett, mint férje. Amerikában 1966-ban jelent meg Lajos bácsi életének fő műve, a százhuszonnégy rajzból álló Genezis. Ez a mű a Biblia szövegének képi nyelven valóújrateremtése, újraélesztése, ám Szalay sajátos stílusában, s ezért nem egyszerű illusztrálás, hanem az értelmezés sokféle lehetőségét kínálja, egyben a néző elmélyült átélését igényli. De a Genezis – amit legfeljebb csak Picasso tudott volna megrajzolni – az Amerikai Egyesült Államokban sajnos nem aratott átütő sikert, pedig nagyszerű lett volna, ha így történik. Olvastam ezzel kapcsolatban Lajos bácsi visszaemlékezését: „Nem is olyan régen bementem egy művészhez, aki Amerika vezető művészei közé tartozik. Letettem elé a Genezist. Az illető megkérdezi: Ön az, aki ezt rajzolta? Igen. Mi baj van Önnel? Mondom, miért lenne velem baj? Hogy lehet az, hogy Ön ekkora művész, és én mégsem ismerem Önt. Mit csinált Ön ahhoz, hogy ez a könyv mihozzánk nem jutott el? Mert, ahogy Ön – engem ismer – hiszen úgy jött hozzám, hogy ismer –, úgy kellene nekem Önt ismerni. Nem tudok Önnel foglalkozni, mert nem tudom, mi van mögötte ennek az érthetetlen sikertelenségnek.” A magyarázat – már céloztam rá – az ő gőgösen szerény visszahúzódása volt. Ez a nagy művész képtelen volt a dicsekvésre, a legcsekélyebb fáradságot sem fordította az önmenedzselésre. Belefeledkezett az alkotómunkába, még a létfenntartásához szükséges minimális gyakorlatiasság is hiányzott belőle. Neki mindig szüksége volt támaszra, ez volt a felesége, Juci néni, aki gondját viselte, aki felelős volt az ő fennmaradásáért.

– Mikor tért haza Amerikából?

– Az Államokból először Párizsba ment 1970-ben, mert a francia kultuszkormányzattól műtermet és ösztöndíjat kapott. De azt hiszem, akkor már készült hazafelé. 1967-ben járt először itthon, aztán 1972-ben már a művei is jöttek vele, a Magyar Nemzeti Galériában kiállítása nyílt, 1973-ban pedig megjelent a Genezis magyar kiadása. Élete végére végleg megtért ifjúsága színhelyére: 1988 nyarán hazatelepedett Miskolcra, ahol a város, 1995-ben bekövetkezett haláláig megfelelő körülményeket biztosított számára. Hamvai a miskolci Szentpéteri kapui temetőben nyugszanak díszsírhelyen.

– Ha tömören kellene jellemeznie őt, mit mondana, ki volt Szalay Lajos?

– Nagy művész volt, az Isten rendkívüli tehetséggel áldotta meg. Amit alkotott, az maga a csoda. Óriási tehetség volt, aki megérdemelné, hogy az egész világ nagy művészként tisztelje. De éppen olyan ember volt, mint bárki más, gyarló, esendő, kedves, szóval hozzánk hasonló. Ahelyett, hogy a művészetéről áradoznék tovább, inkább elmondok az életéből egy apró epizódot. Amikor én megismertem, ő már nagyon idős és beteges volt, a cukorbetegsége miatt még diétáznia is kellett. Nem ehetett annyit, amennyit szeretett volna. A megfelelő időben Juci néni aprólékosan kiporciózta neki az öt szál ropit és a két kekszet, mert nem kaphatott többet. Amikor nála jártunk, azt mondta a feleségének: Jucikám, hozzál a vendégeknek valamit! Azután Lajos bácsi nagyon kedvesen hozzátette: Jucikám! Szeretsz te engem? Persze, hogy szeretlek, Lajoskám! Mire Lajos bácsi: akkor elnéznéd, hogy a vendégek fogyasztanak, én pedig nem? S ezt olyan kedvesen és gyengéden, azzal a hamiskás mosollyal, finom iróniával mondta, ami a rajzain is felfedezhető. Soha nem fogom őt elfelejteni.

Hajdu Imre

***

SZALAY LAJOS (született 1909. február 26.-án Őrmezőn, elhunyt 1995. április 1-jén Miskolcon) grafikus. A Képzőművészeti Főiskolát 1936-ban végezte el Benkhard Ágost tanítványaként. 1930–1931-ben kilenc hónapot Párizsban töltött. 1947-ben UNESCO-ösztöndíjas Párizsban. 1949–1960 között Argentínában, a tucumani egyetem és a Buenos Aires-i képzőművészeti főiskola tanára. 1960–1988 között New Yorkban élt. A magyar grafikusgenerációkra elsősorban fő művével, a Genesis című albumával hatott. 1988-ban hazatelepült ifjúsága színhelyére, Miskolcra, itt hunyt el 1995-ben. Hamvai a miskolci Szentpéteri kapui temetőben nyugszanak. Főbb kitüntetései: Székely Bertalan-pályadíj (1936), a Székesfőváros díja (1936), a Szinyei Merse Társaság grafikai díja (1944), a Szép magyar könyv pályázat nívódíja (1978), a Miskolci Téli Tárlat nagydíja (1988), Kiváló Művész (1989), Kossuth-díj (1992), Miskolc város díszpolgára (1993).

 MEZEY ISTVÁN (született 1945. szeptember 17-én Szikszón) grafikus. Reklámgrafikus végzettségű autodidakta művész, aki Szalay Lajost tekinti választott mesterének. 1970-től Kazincbarcikán él, sokirányú képzőművészeti tevékenységet folytat, a tiszta rajzolatú szabad asszociációk jellemzik. Kiállításai: Leninváros (1970), Kazincbarcika (1976, 1980, 1995), Miskolc (1979, 1981, 1989), Gyula (1981), Esztergom (1981), Budapest (1982, 1987), Tiszaújváros (2002). Kitüntetései: Szocialista Kultúráért (1979), A X. és a XIII. Országos Grafikai Biennálé díjazottja (1979, 1985), Borsod-Abaúj-Zemplén megye nívódíja (1987), Ifjúsági Érdemérem (1988), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1995).

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése