Tollas Tibor költőről beszél Filip Gabriella újságíró

 Nemzetőr tisztből a Nemzetőr szerkesztője

tollas_tibor.jpgTollas Tibor költő, lapszerkesztő, újságíró munkásságáról az 1980-as évek derekáig a magyar közvélemény szinte semmit sem tudott: az évtizedekig nyugati emigrációban élő szerzőt hermetikusan elzárta a hazájától az a fal, amelyet a politikai rendszer emelt az emberek közé.

Sorstragédia volt ez, a költő Saáry Éva nem véletlenül írta Tollas Tibor halála után hat évvel a következő sorokat róla: „Élete folyamán sokszor nézett szembe a halállal. Azt mondhatnám, a halál árnyékában élt. Nem akarok itt beszélni a háború borzalmairól, sem a keserves börtönévekről, de 1956 után egyik betegségből a másikba esett. Meg-megújuló súlyos májbántalmakkal, szívoperációval hónapokat töltött évről évre kórházban. Mégsem ezek vitték sírba, hanem egy titokzatos, ma még gyógyíthatatlan betegség, melynek kifejlődésében – meggyőződésem – lelki okok is szerepet játszottak: a félresikerült hazai változások, az emigrációban, majd itthon is végzett munkái elismerésének hiánya, és a mindnyájunkat emésztő keserű felismerés, hogy nem sok értelme volt a negyvenesztendős külföldi helytállásnak, harcnak, hiába és fölöslegesen hoztuk az áldozatokat.” Ki volt hát ez a sokak előtt még mindig ismeretlen, különös és mitikus ember, akit sajnálatos módon még ma sem ismer az olvasók többsége Magyarországon? Tollas Tiborról Filip Gabriella újságíróval, az Új Holnap irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztőjével beszélgettem, aki annak idején személyesen is találkozott vele, és elkísérte a külföldről hazatért költőt régen látott Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szülőfalujába, a sírig szeretett Nagybarcára is.

– Mikor találkozott először Tollas Tibor nevével?

– Megvallom őszintén, hogy én csak viszonylag későn, az 1980-es évek végén találkoztam Tollas Tibor költő nevével, akkor tudtam meg azt is, hogy magyar újságot szerkeszt a nyugati emigrációban. Személyesen pedig 1990-ben találkoztam vele egy miskolci író-olvasó találkozón, ahová az Észak-Magyarország című, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei napilap kulturális rovatvezetőjeként mentem el. Meglepett, hogy milyen sokan jöttek össze a Tollas Tibort bemutató eseményre, hiszen az ilyen kulturális rendezvényekre nagyon kevesen jártak már akkoriban is. A találkozóra az ország távoli településeiről is érkeztek vendégek, ott voltak Tollas Tibor gyermekkori barátai és egykori 1956-os rabtársai is. Ezen a találkozón ismertem meg, másnap pedig elkísértem a szülőfalujába, Nagybarcára tett látogatására is.

– Kérem, mutassa be a költő életútját!

– Kohlmann Tibor néven 1920. december 21-én Nagybarcán látta meg a napvilágot. Az apja – Kohlmann Tamás – katonatiszt, ezredes volt, aki mindig büszkén emlegette azt – és ezt a büszkeséget a fiába is belenevelte –, hogy a nagyapjának testvére, Kohlmann József császári tiszt 1848–49-ben honvéd ezredesként, Perczel Mór tábornok vezérkari főnökeként harcolt a magyar szabadságért. Megjegyzem, Tollas Tibor anyai ágon is jeles ősökkel büszkélkedhetett: anyja Kecskéssy Jolán volt, aki attól a Geleji Katona Zsuzsannától született, aki a híres református zsoltárfordító, Geleji Katona István leszármazottja volt. Érdekességként megemlítetem azt is, hogy Tollas Tibor tizennégy éves korában az addig használt Kohlmann nevet a sokkal magyarosabb Kecskéssyre cserélte fel. Középiskolába előbb Kőszegre járt egy évet, majd hét esztendőt Sopronban, az ottani Rákóczi Ferenc Honvéd Reáliskolai Intézetben tanult. Onnan került Budapestre, a Ludovika Akadémiára, amelynek sikeres befejezése után 1941-ben avatták hadnaggyá. Katonaként szolgált, amikor 1945 tavaszán Veszprém mellett mindkét keze súlyosan megsérült. Állítólag egy páncélököl robbant fel a kezében, aminek következtében öt ujját elvesztette. Ennek ellenére a háború befejezése után beállt az akkor szerveződő, úgynevezett demokratikus hadseregbe, de 1947-ben letartóztatták, majd elítélték. Erre ő maga így emlékezett vissza: „Mentő tanúnak jelentkeztem egy Tavi Árpád nevű ember mellett, akire ráfogták, hogy a beregszászi gettó parancsnoka volt, pedig valójában csak névrokona volt az időközben Nyugatra menekült gettóparancsnoknak. Mentő vallomást tettem mellette, és végül is őt felmentették, de néhány hónap múlva engem vádoltak ugyanezzel. Tíz évet kaptam. Ugyanazok, akik eskü alatt állították, hogy Tavi Árpád volt a gettó parancsnoka, most ellenem vallottak. Csak azért nem akasztottak fel, mert két volt beregszászi gettófogoly pontosan felidézte a táborban szolgálatot teljesítő tisztek és altisztek névsorát, s én nem voltam köztük. Fel is menthettek volna, de az ÁVO nyomására mégis kaptam tíz évet.”.

– Ha jól tudom, Tollas Tibor irodalmi munkássága tulajdonképpen ezekben az években, a börtönfalak között kezdődött…

– Mint azt jóval később 1988-ban, a Füveskert című antológia utószavában írta: „A könyvtelenség és teljes elzártság idején a szó szoros értelmében mindent hajlandók voltunk megtanulni. Szellemi egyensúlyunk megőrzésére különféle területekre menekültünk. Utólag egyeztetett tapasztalatok szerint majdnem mindenki versekkel kezdte. De tanultunk egymástól mindent, kémiai képleteket, kínai írásjeleket, ornitológiát és kereskedelmi számtant. Évekig nem láttunk könyvet, papírt, íróeszközt. Hónapokig, sokan évekig voltunk egyedül, magánzárkában, minden olvasás és munkalehetőség nélkül. Egy betévedt fogpasztareklám foszlánya könnyeket csalt a szemünkbe…” A kiszabott tíz évből kilenc évet töltött le a gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában. Amikor 1954-ben a tatabányai rabbányából – ahol, mint írja, „az író nem kaphat többet élettől, világhírtől, Nobel-díjtól, mint amit mi kaptunk a bányászoktól” – viszzakerült a váci fegyházba, a sors különös kegyéből több hozzá hasonló, verset szerető fiatallal lakott egy zárkában. Akkor a már érezhető politikai enyhülés a fegyházban is mérsékelte az embertelen szigort, így lehetőségük nyílt az elítélteknek, hogy a munkaidőből elcsent percekben, séták alatt átkiáltott szavakban és este a közös zárkák vitáiban valamiféle „irodalmi élet” indítsanak meg. Lázasan gyűjtötték a magyar és a nyugati irodalom darabjait, töredékeit, méghozzá úgy, hogy a munka minden részlete illegálisan zajlott, hiszen lopni kellett a papírt, a tintát és a tollat. S lopni az időt a megírásra. Mindent hosszas konspirációkkal kellett megszervezni. A „kéziratok” Tollas Tiborhoz futottak be, rendszerint wc-papíron. Ezekből kellett neki a szalmazsákon kuporogva lehetőleg hibátlan szövegeket kihoznia. A zárka ajtajánál egy figyelőről kellett gondoskodni, aki veszély esetén riasztotta. De még így is nemegyszer semmisült meg gyakran több hónapi munka eredménye.

– Ilyen hihetetlenül nehéz körülmények között meddig tartott a gyűjtemény elkészítése?

– Az első kötetük – a saját, valamint a fejben őrzött és megtanult versekből – negyedévig készült. Öszzesen tizenkét kötetet készítettek, de ezekből csak hármat sikerült kimenteni. Ezekből állt össze aztán az 1957-ben Bécsben megjelentetett Füveskert című antológia, amellyel Tollas Tibor tisztelgett a bajtársai, a költőtársai, s mindenekelőtt a mártírhalált halt Gérecz Attila emléke előtt. Sírkő helyett szavakból emelte ezt az „obeliszket”. Nagyon érdekes, amit e börtönfüzet kapcsán írt – afféle magyarázatként – még 1957-ben, a forradalom első évfordulóján: „Milyen sorsot is szántunk ott Vácott az írott kis köteteknek? Nem reméltünk sokat, mégis reméltük kicsit halhatatlanságukat. Miért? Mert halhatatlan anyagból, Igéből valók voltak. Úgy gondoltuk, járják csak végig a cellákat, aki akar és tud, írjon belőle magának, aztán visszavesszük, és valami csatornacső alatt elrejtjük, de víz ne érje, kéménycsőbe, de tűz ne érje, megmaradjon azoknak, kik egyszer majd bontják a követ, s azt mondják ámulón: no lám, itt költők éltek, s Európát őrizték e falak.” Amikor a politikai perek felülvizsgálata megkezdődött, felülvizsgálták az ő ítéletét is, így 1956 júliusában – tehát néhány hónappal az októberi forradalom előtt – szabadon engedték.

– Mi történt vele a Rákosi börtönéből való szabadulás után?

– A forradalomban a budapesti Nemzetőrség tisztjeként vett részt. November első napjaiban – amikor élet-halál harcát vívta a forradalom – a „Füveskert” írói egy lap alapításának a tervével találkoztak, ám ez a lap végül csak külföldön jelenhetett meg Nemzetőr címmel. Miután a forradalom bukása után Tollas Tibor is kénytelen volt elhagyni a hazáját, 1956. december 1-jén Münchenben jelentette meg – az egyébként akkor még Bécsben szerkesztett – lapot, amelynek aztán a haláláig szerkesztője és kiadója volt. A Nemzetőr a nyugati magyar emigráció kedvelt és fontos olvasmánya lett, s körülbelül négyezer példányt eljuttattak belőle rendszeresen Magyarországra, Erdélybe és a Felvidékre is. Minden második hónapban angol, francia és német nyelven is megjelent a lap, sőt készültek kínai, arab és spanyol lapszámok is.

– Azt gondolom, hogy ehhez komoly stáb és megfelelő tőke kellett. Kik írták, szerkesztették és finanszírozták a Nemzetőrt?

– Amikor 1990-ben Miskolcon és Nagybarcán találkozhattam vele, ezt is megkérdeztem tőle. A lap szerzőgárdájával kapcsolatban azt mondta, hogy tulajdonképpen hárman szerkesztik, írják, de számtalan, magát megnevezni nem kívánó szerző is publikált a lapban. Ahogy Magyarországon erősödött a demokratikus ellenzék hangja, úgy növekedett az emberekben a bátorság is, s egyre többen lettek azok, akik nyilvánosan is adták nevüket az írásokhoz. A Nemzetőr volt az a lap, amely az 1980-as évek elejétől a hazai ellenzék minden megnyilvánulásának hangot adott. Egy idő után a lap tartalmi programját nem az emigráció, hanem a megerősödő „búvópatak-nemzedék” határozta meg. Ahogyan az egyik levelében Lezsák Sándor írta Tollas Tibornak: „Voltatok az igazság nemzetőrei, mert a részekre tört nemzet csak veletek mondhatta el gyötrelmeit.” Ami a finanszírozást illeti, bizony nagy hit kellett ahhoz, hogy hónapról hónapra megjelenjen a lap. Eleinte amerikai magyaroktól kaptak hozzá pénzt. Ezenkívül persze saját sajtóalapot is létrehoztak, az előfizetési díjakon kívül ide is lehetett adakozni, s mint minden nemzetiségi lap, a német kormánytól is kaptak évi 8–10 ezer márka támogatást.

– Beszélgessünk Tollas Tiborról, a költőről is, mert költői munkásságát csak kevesen ismerik!

– Őrzöm a Varázskör – Forgószélben című, általa dedikált kötetet, amely válogatás negyven év munkájából, a korábban megjelent öt verseskötetéből. Ennek a kötetnek a végén ő maga ezt írja: „Különös iróniája a sorsnak, hogy a szabad világban megjelent verseim – akár a börtönben írottak – csak »csempészáruként« juthattak el a hazai közönséghez.”. Azt hiszem, ez válasz a kérdésre, hiszen nem ismerjük a verseit. Tudunk néhányról, a „Bebádogoztak minden ablakot” címűt például nagyon sokan ismerik, igaz, egyes vélemények szerint ez a vers nem is az övé, hanem Gérecz Attiláé. De nekem például nagyon tetszenek a Bujdosó ízek ciklus versei, a gyermekkor ízeit felidéző költemények is. Azt hiszem, a magyar irodalomtörténet még nem elemezte és nem rakta helyére Tollas Tibor líráját. Érdemes megemlíteni, hogy Kabdebó Tamás az egyik irodalmi esszéjében a „remény költőjének” nevezi Tollas Tibort. Mivel Tollas kilenc évet ült börtönben, Kabdebó már csak ezért is hiteles, valós költőnek tartja, aki sohasem csak költészetet művelt, hanem annál valamivel többet: az igazságot. Mint Kabdebó írja: „Hitt a hazugságot túlélő igazságban. Hitt az emberiségben, hitt Istenben. Ezeket a sorokat sokan megmosolyognák. Az ateizmus ma divat”. No, már csak ezért sem könnyű őt még napjainkban rangján kezelni. Az 1956-os forradalom később felbukkant a verseiben is. Egyik ismert költeménye is ezt a címet viseli: Október 23. Ha megengedi, ezt a verset felidézem, mert sokat elárul Tollas Tibor költészetéről és a forradalommal kapcsolatos gondolatairól:

Rian a föld a falak dőlnek,

Kék harsonákkal zeng az ég.

S barlangjából a dohos kőnek

Az ember újra fényre lép.

Fonnyadt testünket záporozza,

Sápadt arcunkra hull a nap.

Szédülten szinte tántorogva

Szabadság, szívjuk sugarad.

Sötétből tárul ki a szívünk,

Bíbor virág a föld felett.

A szolgaságból fényt derítünk,

Fegyver nélkül is győzteset.

Azt hiszem, sokaknak ismerős lehet az Erdő fohásza című verse is, amely így hangzik: „Föld ura, Ember, ki erre jársz, / ne emelj fáimra kezet, / dermesztő téli éjszakákon / én vagyok védő tűzhelyed. / Én vagyok forró nyári délben / tornácod árnyas fedele, / szomjad gyümölcseimmel oltod, / kerted virágommal tele. / Holtan is téged szolgál testem: / házadat tartó oszlopok, / a megterített asztal lapja, / a szék amin ülsz – én vagyok! / Álmod őrzője, a vetett ágy, / hol fáradt tested megpihen, / szép szerelem fűszeres fészke, / éden – s nem űz ki senki sem. / A küszöb, honnan utad indul, / a tárt kapu, mely visszavár, / a bölcső és koporsód fája… / kísérlek élet és halál / ösvényein, mint hű cseléd, / fizetség nélkül én leszek / a sírodon faragott fejfád, / amely megőrzi tűnt neved… / Ne emelj hát reám kezet!”

– Ön jelen volt, amikor Tollas Tibor 1990-ben – harminchárom év távollét után – hazalátogatott a szülőfalujába. Kérem, idézze fel azt a napot!

– Az ember azt gondolná, hogy egy ember, akit az életének csupán első 10-12 éve köt a szülőhelyéhez, s aki egy racionális nevelést biztosító katonai iskolában nevelkedett, azt érzelmileg nem különösebben hatja meg egy ilyen találkozás. Ő ebben is különbözött az átlagtól. Idézem, hogy erről szó szerint mit mondott nekem a vele készült interjúban: „Ha tudnátok azt az örömet és izgalmat, amit most érzek! Ha tudnátok, mit jelent harminchárom évig nem is remélni, hogy egyszer még hazakerülök, legfeljebb a hamvaim a barcai temetőbe. Magyar emigráció még nem érte meg, hogy amiért harcolt, életében valóra vált volna. És most itt vagyok! 1956-ban megfogadtam, hogy akkor térek haza, ha törvényes kormány kerül az ország élére.” Emlékszem, a Hazafelé című versét is recitálta: „Ismerek minden útkanyart,

Mely anyámhoz visz, hazatart.

A vaksötétben is hiszem,

Hogy nem tévedne el szívem…”

Én nagyon boldognak láttam őt a régi játszótársak – Csízi Károly, Szaniszló József, Szarka László – között. Egy kedves epizód, hogy Barcára tartva, útközben a kazincbarcikai kórházban még a gyerekkori szerelmét, Csehes Erzsikét is meglátogatta. Neki írta 1987 augusztusában Cavallinoban „Az iskolánk” című versét, benne a következőket:

„Rettegtem, amikor apám tervét

közölte, »pap vagy katona leszel.

Őszkor Kőszegre viszlek,

ott vár a kadétiskola.

Ha nem vesznek föl, papnak adlak!«

Lángoló karddal angyalok

álmaimban közölték vélem,

papként nem házasodhatok!

Heteken át csak imádkoztam,

hogy vegyenek fel Kőszegen,

s ha felnövök, majd feleségül

Csehes Erzsikét elveszem”.

Az élet úgy hozta, hogy Csehes Erzsikét nem vehette el, de lám, el mégsem feledte! Tollas Tibor egyébként 1958-ban Bécsben nősült meg, magyar nőt vett el, aki etnológus volt, s 1963-tól a müncheni Néprajzi Múzeumban dolgozott. Három gyermekük közül Tamás és Csilla Bécsben, Krisztina Münchenben született. Hogy gyermekei mennyire ragaszkodnak szülővárosukhoz, azt nem tudom, de azt igen, hogy Tollas Tibor nagyon szerette Nagybarcát. Nagyon sok, meglett férfiként írt versében visszaköszön a gyermekkor. Olyannyira ragaszkodott a szülőföldhöz, hogy végrendeletében úgy rendelkezett: halála után ide temessék el. Ez így is történt. 1997-től a nagybarcai temető nyújt számára végső nyughelyet.

– Arról mit tud, hogy Tollas Tibor emlékét ápolják-e a szülőföldjén?

– Még mielőtt elment volna, Tollas Tibort az első demokratikusan választott magyar kormány a Magyar Köztársaság Érdemrendjével tüntette ki. Halála után három évvel pedig felavatták a Tollas Tibor Emlékházat Nagybarcán. Ugyancsak Tollas Tibor emlékének ápolását szolgálja, hogy általános iskolás és középiskolás diákok számára évek óta szavalóversenyt rendeznek Nagybarcán. A versenyt pályázatok révén folyamatosan támogatja a B.-A.-Z. megyei önkormányzat. 2002-től már a Felvidéken, Hanván is tartanak elődöntőt, sőt Erdélyben, Szovátán is volt előzetes megmérettetés. Mindkét helyszín első három helyezettje is részt vett a döntőn. A közelmúltban Putnokon rendezték meg az észak-magyarországi elődöntőt, a Serényi Béla Gimnázium és Mezőgazdasági Szakközépiskolában. A meghallgatás után a középiskolások közül hatan jutottak a döntőbe, és a színvonalas versenyen Tollas Tibor művein kívül Márai Sándor és Szabó Lőrinc versei is elhangzottak. De úgy gondolom, nem az elmúlással kell, hogy befejeződjön ez a megemlékezés! Sokkal inkább egy szép életpillanattal, amit sajnos nem én, hanem Saáry Éva költő élt át vele, és írt meg. Én viszont felidézem: „Szilveszter a téli cserkésztáborban. Ropogó, kék fényű hó, az északtiroli falu főterén szépen kivilágított jégcsapkarácsonyfa. A társaság enyhén spicces, vidám. Tiboron elegáns sötétzöld öltöny, s kedvenc virágénekét dúdolja: Lovamat kötöttem piros almafához, magamat kötöttem gyönge violához. Nem akarok az utolsó találkozásunk alkalmával látott fáradt, megtört emberre gondolni. Szeretném, ha úgy maradna meg emlékezetemben, amilyen azon a havas, szilveszteri éjszakán volt.”

Hajdu Imre

FILIP GABRIELLA (született 1959. október 25-én Szikszón) középiskolai tanár, újságíró, lapszerkesztő. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett magyar szakos diplomát, tanított, majd 1989-től az Észak-Magyarország című Borsod- Abaúj-Zemplén megyei napilapnál újságíró, munkatárs, kulturális rovatvezető. 2000–2002 között a Keresztény Élet főszerkesztő- helyettese. 2002-ben a Well-Press Kiadó és az Új Holnap irodalmi, társadalmi, művészeti folyóirat szerkesztője. 

TOLLAS (KOHLMANN, KECSKÉSSY, KECSKÉS) TIBOR (született 1920. december 21-én Nagybarcán, elhunyt 1997-ben július 19-én Münchenben) költő, lapszerkesztő, újságíró. (Hamvai Nagybarcán nyugszanak.) Középiskoláit, tanulmányait Kőszegen, majd Sopronban honvéd reáliskolai intézetben végezte, ahonnan a budapesti Ludovika Akadémiára került. 1941-ben avatták tisztté hadnagyi rangban. 1947-ben hamis vádakkal letartóztatják, és 10 év börtönre ítélik. A börtönben kezdett verseket írni Tollas Tibor néven. A börtönből 1956 júliusában szabadult. A budapesti nemzetőrség összekötő tisztjeként részt vett az 1956-os forradalomban, majd a forradalom leverése után Nyugatra távozott, előbb Bécsben, majd Münchenben élt. 1956. december 1-jétől szerkesztette a Nemzetőr című magyar nyelvű havonta megjelenő újságot. Verseskötetei: Csak ennyi fény maradt (Brüsszel, 1959), Járdaszigeten (München, 1967), Eszterlánc (München, 1969), Irgalmas fák (München 1975), Évgyűrűk (München, 1979), Forgószélben (München, 1983). Az Antall-kormány a Magyar Köztársaság Érdemrendjével tüntette ki. „A Nemzetőr című újságnak a haláláig szerkesztője és kiadója volt.”

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése