Fehérgyarmat

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a 60-as, 70-es és 80-as években a legelismertebb szakemberek közé tartozott Fehérgyarmaton és környékén. Változatos és gazdag élete során foglalkozott mindennel, ami a gépek és a járművek kategóriájába besorolható. Volt cséplőgépes, vezetett traktort és teherautót, javított hűtőszekrényeket és kávéfőző gépeket, katona korában tankot, Kanadában repülőt, szerelt központi fűtést, ám mindenekelőtt a személygépkocsik javításában jeleskedett, ahol a fülnek, a szemnek és mindenekelőtt az ügyes kéznek van kiemelt szerepe. Vámosorosziban született 1923. december 23-án. Az ezermesternek számító édesapja annak a szárazmalomnak volt a molnára, amely ma a Szentendrei Skanzenben található. (Később a hadirokkantként kapott szatócsboltot üzemeltette Kisszekeresen). Édesanyja varrónőnek tanult, ám négy gyerek nevelése mellett nemigen maradt ideje a szakma gyakorlására.

Az igen ügyes kezű legidősebb bátyja, aki az orosz fogságban szerzett betegsége miatt fiatalon meghalt, benzinmotorral működtetett asztalosüzemet épített Kisszekeresen. Öccse a zsarolyáni szociális otthon lakója, míg gyógypedagógus végzettségű, ma már nyugdíjas húga Vésztőn él.

A falusi gyermekek életét élve őt is hamar „befogták” a ház körüli és a mezőgazdasági munkákra, egész nyáron mezítláb szaladgálva közreműködött a kézi aratásban. Iskolai tanulmányait szülőfalujában folytatta, majd Fehérgyarmaton Nagy Gábor lakatos- és autószerelő mesternél lett tanuló. Szabadulása után 1944-ben bevonult katonának, Hajmáskéren a 101. számú tüzérdandár javítóműhelyében a szakmáját is gyakorolhatta. Egyévnyi katonáskodás után Ausztriában, Dachau mellett esett amerikai hadifogságba, előbb Németországba vitték, majd egy közép-franciaországi táborba került, ahonnan Reimsbe járt dolgozni egy irodagépgyárba.

1946. március 19-én térhetett haza, vonaton és a vonat tetején jutott el Mátészalkáig. Az amerikai intelmet szem előtt tartva – kerülje az orosz katonákat, nehogy „málenykij robotra” vigyék – a lebombázott tunyogmatolcsi híd vasgerendáján éjszaka átkelve jutott el a hőn áhított otthonig.

Szakismeretét felhasználva beállt nagybátyjához cséplőgépésznek, ezt a jól fizető felelősségteljes posztot két évig töltötte be. 1949-ben visszakerült egykori tanítómesteréhez, Nagy Gáborhoz, sofőrként építőanyagot hordott az akkori árvíz sújtotta járás falvaiba.

Közben alapító tagja lett a Vasipari Szövetkezetnek, majd az Állami Gazdaságban dolgozott műhelyvezetőként, később teherautó-vezetőként. Mivel az akkori vezetés nem nézte jó szemmel tevékenységét, 1956 őszén sógorával és unokatestvérével hármasban Ausztriába disszidáltak. Itt hamarosan kanadai vízumot kaptak, és Genován keresztül hajóval jutottak el az Újvilágba, a kanadai Halifaxba. Innen vonattal – Winnipegen keresztül – az ország túlsó végén lévő Vancouverbe vezetett útjuk, ahol előbb egy repülőtéren dolgozott, majd hamarosan egy száz járművet üzemeltető postai magáncéghez került szerelőnek. A tulajdonos – Hutch úr – igen elégedett volt teljesítményével, sok új dolgot talált ki a járművek javítása során, jól is keresett, ám a honvágy „legyűrte a jólétet”, és 1957 végén hazatértek.

Az ÁFÉSZ-nél „illeszkedett vissza a hazai világba”, több mint negyedszázadot töltött itt. Foglalkozott járműjavítással, különböző gépek és berendezések karbantartásával, önkiszolgáló boltok beüzemelésével. Elsők között fogott hozzá a személygépkocsik javításához: Moszkvicsok, Zastavák, Volgák, Skodák kerültek kezdetben a keze alá. Első saját autója egy háromsebességes Moszkvics volt. A Magyarországon létező valamennyi autótípussal találkozott, sok ezerre tehető az általa újra működőképessé tett járművek száma.

„Ma már másképp működik a dolog – vélekedik a nyolcadik ikszen túl is aktív mester –, mi még valóban javítottuk az autókat. A titok abban rejlik, hogy előbb mindig a hibát kell megtalálni, mert ha az ember a sötétben tapogatózik, akkor csak nagyobb bajt csinálhat. Mindig az apró, látszatra jelentéktelen dologgal kell kezdeni. Én mindig azt javítottam meg, amire feltétlenül szükség volt.”

Egész életét tevékenyen, aktív munkával töltötte, a munkáját igazából hobbinak tekintette. Az utóbbi évtizedekben a családi ház kertjének művelése jelenti számára a kikapcsolódást.

Még szövetkezeti tag korában, 1951-ben kötött házasságot a Fehérgyarmaton közismert és elismert úri szabó, Csákányovszky József lányával, Annával, akivel jóban-rosszban ötvenegy évet élt, és akit három éve temetett el. A sors akaratából gyermekük sajnos nem született, így nagyon nagy szívfájdalma, hogy mára egyedül maradt.

Amúgy életével, szakmai útjával elégedett, ha megismételhetné életét, még egyszer szívesen végigjárná ezt az utat.

U.i.: Nagy István a fenti sorok megjelenését a sors akaratából nem élhette meg, 2005. május 12-én elhunyt.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 20. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2005.)