Nagy Sándor főkertészről beszél Pethő Ferenc kertészmérnök

Metszőollóval permetezte a lisztharmatot

Nagy Sándor-3.jpgSzabolcs-Szatmár megyében Nagy Sándort sokan úgy nevezték: az Almakirály. A kiváló agrárszakember Szabolcs vármegye kertészeti felügyelője, majd megyei főkertész lett. Munkássága során a szabolcsi télialma-termesztő táj kialakítását szorgalmazta, és sikerült olyan metszési eljárást kidolgoznia, amely bő és egészséges almatermést biztosított. A „szabolcsi metszés” később országosan ismert és népszerű lett.

Nagy Sándorról szakmabelijével, Pethő Ferenccel beszélgettem, aki több mint egy évtizedig dolgozott mellette.

– Szabolcsban sok országos hírű egyetemi tanár, kutatóintézeti szaktekintély dolgozott. Mellettük miért éppen Nagy Sándor főkertész lett az „Almakirály”? Hogyan indult a pályája?

– Érdekes egyéniség volt. A nagynevű Mohácsi Mátyás tanítványaként végzett a Budapesti M. Kir. Kertészeti Tanintézetben, és hatvani születésű emberként nyilván azon a vidéken szeretett volna dolgozni, ezért Gyöngyösön és Kecskeméten kezdte pályafutását. 1932 jelentős esztendőnek bizonyult a gyümölcskertészek számára, ekkor alakult meg a Gyümölcstermesztők Országos Egyesülete, a GYOE. Az egyesület vezetői kezdettől fogva arra törekedtek, hogy minden megyében legyen tagegyesületük, amely segít a szakmai problémák megoldásában, és összefogja az ágazatot. 1932–33 fordulóján Szabolcs megyében is sikerrel járt a szervezés, megalakult a helyi tagegyesület, amely sok nehézség árán lassan fejlődött. 1937-re ért olyan szintre a gyümölcstermesztés, hogy a megyének mindenképpen egy komoly intézőt kellett alkalmaznia. Mohácsi Mátyás és Okáji Iván – utóbbi nemcsak egyetemi tanár, hanem GYOE-intéző is volt – egyaránt jól ismerték a szabolcsi, szatmári gyümölcstermesztést és a tehetséges, fiatal szakembert, Nagy Sándort. Az ő javaslatukra döntött a megye, hogy Nagy Sándor jöjjön ide GYOE-intézőnek.

– Mi volt a feladata egy ilyen intézőnek?

– Ezek az intézők az alispánok mellett dolgoztak. A korabeli alispáni jelentésekből arra lehet következtetni, hogy a gyümölcstermesztés szakmai megítélésében nélkülözhetetlen szerepük lett. Nagy Sándor különösen agilis ember lehetett már a kezdet kezdetén is. A korábbi alispáni éves jelentésekben a gyümölcstermesztésről csak néhány soros, rövid kis bekezdés volt. Ilyesmi: „ebben az esztendőben a gyümölcs molyos, elverte a jég, kevés az alma, a meggy”. Ennyi. 1938–39-ben fordult a kocka, ettől kezdve a jelentésekben oldalas elemzések szerepeltek.

– Mit gondol, hogy ez már Nagy Sándor tevékenységének a következménye?

Véleményem szerint igen. Nagy Sándor munkájának eredménye, aki vette a fáradságot és szervezőmunkája mellett évenként komoly összefoglalókat készített a megye vezetői számára.

– Mielőtt továbbmennénk, kérem, vázolja röviden a magyarországi almatermesztés történetét!

– Az almatermesztés Magyarországon az 1930-as években indult fejlődésnek. A termesztéstechnológia fejlődését jelzi, hogy az évtized végén Szakátsi Gyula eltelepítette az első termőorsós ültevényt.

– Arról vannak-e adatok, hogy hogyan befolyásolta ezt a második világháború?

– A második világháború visszavetette a fejlődést, az azt követő földreform a kis- és középbirtokok kialakulásának kedvezett. 1950-ben az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek a gyümölcsösök összterületének 16,8 százalékán, 1960-ban 65,5 százalékán gazdálkodtak. Ebben az időszakban az almatermés megkétszereződött, és ennek háromnegyede az állami és a szövetkezeti szektorból származott. Az 1953-as párt- és kormányhatározat kimondta a gyümölcsösök tervszerű fejlesztését, melynek hatására a gyümölcsfák száma 87 hétmillióra, az almafák száma 12,8 millióra növekedett. 1960-tól az új telepítések mellett megfigyelhető volt a nagymértékű termőre fordulás.

– Mi történt az 1970-es években?

– Az 1970-es években az új telepítések az összes termőterület termésátlagainak relatív csökkentését okozták. A hetvenes évek nagyarányú telepítései, majd ezen ültetvények termőre fordulásának köszönhetően a magyarországi termelés a háború előttinek körülbelül a tízszeresére nőtt. Jellemző az egy főre jutó termésmennyiség gyors növekedése.

– Hogyan alakultak az adatok?

– A felszabadulás előtt az egy lakosra jutó almatermés öt kilogrammról nyolcvan kilogrammra növekedett. 1978 a fordulat éve volt a minőségi igények támasztásának tekintetében. A nagyüzemek egyre kevésbé tudtak megbirkózni a több száz hektár méretű ültetvényeikkel, csökkent a munkaerő, és a minőség is romlott.

– Mi volt a probléma oka?

– Az átvételi árak nem emelkedtek, így a nagyüzemi télialma-ültetvények sorra veszteségessé váltak, a veszteségek olykor a tízmilliós nagyságrendet is elérték. A termőalapok sem voltak alkalmasak arra, hogy az új igényeknek megfeleljenek. A fajtaszerkezet egyoldalúsága, a szűk térállásba kényszerített ültetvények kezelhetetlensége sorra meghiúsította az üzemek törekvését a minőségi hányad növelésére. Ez visszaütött a termelékenységre, a jövedelmezőségre és a munkaerőre is.

– Mit lehet mondani az 1980-as évek termesztési adatairól?

– Az 1980-as években a világban és az export piacokon végbemenő változások szinte teljesíthetetlen feladatok elé állították a régi termesztői berendezkedést. Az évtizedre jellemző volt a jelentős területcsökkenés a változatlan termésmennyiség mellett.

– Ez nem így volt Nagy Sándor idejében… Ön mikor ismerte meg őt?

– 1949–50-ben egyetemi hallgatóként Probocskai Endre professzoromnak adatfelvételt készítettem egy kísérletben Újfehértón a kísérleti állomás létrehozásával egy időben. Akkor találkoztam Nagy Sándorral, aki akkor már a megye főkertésze volt. Mi, hallgatók is tudtuk róla, hogy ő a kertészeti kutatóintézet újfehértói állomásának szervezésében alapvető szerepet játszott. Eredetileg nem is fehértói helyszínről volt szó, hanem nyíregyháziról, mert az intézet vezetői, az egyetemi professzorok azt szerették volna, hogy a kutatóállomás a megyeszékhelyen legyen. A város vezetése azonban nem adott területet erre a célra. Nagy Sándor volt az, aki a hely kiváló ismerőjeként a kutatók segítségére sietett, és Újfehértón, a település nagyvadasi részén választott ki egy alkalmas területet, amelyet a község akkori vezérkara átadott a kutatóintézetnek. A kijelölt földterület a korabeli tagosítások során egyre gyarapodott. Végül 1960-ban – a második nagy szövetkezeti szervezési hullám után – a 210 hektáros területet cserékkel sikerült egy tagba hozni. Újfehértón a kutatóállomást két – országosan is elismert – kiváló szakember alapozta meg: Dániel Lajos és Szakátsi Gyula. Nagy Sándor szerepe akkor abban állt, hogy segítette azt a munkát, ami a célnak megfelelő terület kijelölését és megszerzését jelentette.

– Tehát már a kezdet kezdetén találkoztak…

– Igen, de a komolyabb munkakapcsolat csak 1959-től datálható, amikor a nem sokkal korábban elhunyt Szakátsi Gyulát váltottam a kutatóállomás vezetőjeként. Az egyetemről jöttem, ahol már nyolc éve tanítottam, befejeztem az aspirantúrát is, úgy gondolhatták a vezetőim, hogy éppen ideje „bedobni a mély vízbe.”Habár Szakátsi Gyula nem kertész végzettségű volt, nem volt könnyű a helyzetem e roppant tekintélyes szakember után. 1940-ben Dánszentmiklóson – ahol később a híres Micsurin Termelőszövetkezet működött Főző József elnök irányításával – Szakátsi Gyula létesítette az egyik hitelbank gyümölcsültetvényét. Ez volt az országnak szinte az első olyan almaültetvénye, ahol vadalmaalany helyett az úgynevezett M-4-es – még akkor törpealanynak számító – fákat ültették sokkal sűrűbb sor- és tőtávolsággal, mint azt elődeink csinálták. Korábban a tízszer tíz és a tízszer nyolc méteres sor- és tőtávolság dominált, Szakátsi Gyuláék ezt lecsökkentették hatszor hat méterre, sőt még ezt is besűrítették az M-9-es alanyú oltványokkal. Nos, ez a Szakátsi Gyula 1949 után Budapestre, a Kertészeti Kutatóintézetbe került, onnan helyezték Újfehértóra. Itt kezdte el azt a sor- és tőtávolság-kísérletet, telepítési rendszerkísérletet, amelyben a háromszor három méter sor- és tőtávolságtól elindulva a tízszer tíz és a tizenkétszer hét méteresig sokféle szerepelt. Azért mondtam el ezt ennyire részletesen, hogy lássuk: Újfehértó a szakma számára nagyon fontos kutatóhely volt. Amikor az ötvenes évek végén én idekerültem, már egy hatszázas alma-fajtagyűjteményünk volt, amelyben szemmel láthatóan örömét lelte Nagy Sándor is, aki mindig sok időt töltött Újfehértón. Én nagyban számítottam a szakmai segítségére.

– Milyen embernek ismerte meg?

– Nagy Sándorról tudni kell, hogy nőtlen ember volt, és szinte minden idejét a szakmának szentelte. Első találkozásunkkor középkorú, közepes termetű, köpcös emberként ismertem meg, aki közel volt a kilencven kilóhoz. Hamar kiderült, hogy a komoly szellemi munkák mellett szereti az egyszerű élvezeteket is. Például nagyon szeretett jókat enni. Ha a megyébe indult, munkatársai gyakran kiszóltak előre, hogy legyen egy kis paprikás csirke, amit nagyon kedvelt, s egy-két kancsó könnyű bor is. Ez azonban nem volt feltűnő, mert nem az étel-ital volt a lényeg, az csak a jó közérzethez kellett. Nagy Sándor fáradhatatlanul dolgozott, nem ismert lehetetlent, ha hívták, ment, amint csak tehette, de – azt hiszem – hívni se nagyon kellett, mert a szakmai programja és egész szakmai tevékenysége az állandó megyejárásból állt. Mindig ment valahová, folyamatosan szervezett. És – ami a lényeg – rendszerint a helyszínen adott tanácsot. Nem úgy végezte munkáját, hogy beült a megyeházán lévő irodájába, és onnan levelezett, vagy adott szakmai utasításokat. Kiment a helyszínre, megmondta, hová érdemes almást telepíteni, hogyan kell a fákat elültetni, megmutatta a metszés fogásait – tehát a helyszínen tevékenykedő, a szakmát gyakorlatban is kiválóan ismerő szakembere volt ennek a megyének. Emlékszem rá, hogy gyakran ostorozta a munkatársait azzal, hogy „miért nem dolgoztok, csináljátok gyorsabban?! Szerette volna ugyanis, ha mindenki az ő tempójában dolgozik. Bennem az maradt meg leginkább róla, hogy imádott az emberek között mozogni, mindenkivel remekül szót értett.

– Mivel érdemelte ki a címet: „Almakirály”?

– Alapvetően az emberi képességeivel: tanulmányai révén jól ismerte a kor szakmai ismertanyagát, de a pluszt az emberismerete adta. Tudta, hogy kivel hogyan lehet beszélni. Intelligens, művelt emberként gátlások nélkül beszélt miniszterrel, főispánnal, alispánnal, tehát olyan emberekkel, akik abban az időben irányították a politikát. Ahhoz is volt azonban képessége, hogy az egyszerű emberekre hasson. Elsősorban a szakmai tudása révén, amihez irigylésre méltó, közvetlen modor társult. Szakmai munkája mellett rendkívüli érzékkel kapcsolódott a kereskedelemhez: mindig azt hangsúlyozta, hogy nem elég csak termelni, a gyümölcsöt el is kell tudni adni. Rendkívül komoly kapcsolatot alakított ki a felvásárlókkal, sokat tett annak érdekében, hogy az itt megtermelt gyümölcsöt értékesíteni lehessen.

– Mit kell tudni a nevéhez köthető „szabolcsi metszésről”?

– A szabolcsi metszés a szakirodalom szerint az alma azon metszési módja, amikor az elágazott gallyakat alsó, kifelé néző vesszőre metsszük vissza, és a vesszőt hosszúra hagyjuk. Nos, ennek megértéséhez tudni kell, hogy Nagy Sándor nagyon jól ismerte a fajtákat, a jonatánt minden esetben az első helyen emlegette. Az ő nevéhez fűződik a jonatán szabolcsi metszése. A dolog lényege a jonatán lisztharmat-érzékenysége volt. Kialakult benne a meggyőződés, hogy a jonatánt másképpen kell metszeni, mint a starkingot, az aranyparment vagy a batult. Összefüggést keresett a metszés és a lisztharmat-érzékenység között. Biztos volt abban, hogy a metszés összefügg a növekedés erősségével, az pedig a fertőzéssel szembeni érzékenységgel. Felismerte, hogy az erősebb növekedés mérsékeltebb fertőzést jelent, a gyengébb növekedés pedig erősebb lisztharmat-fertőzést. Az útmutatása így szólt: „termesztők, figyeljétek meg, ha ti jól metszitek a jonatánt, könnyebben fogtok boldogulni a lisztharmattal.”

– Kis kitérőként itt alkalom nyílik, hogy megkérdezzem: hogyan kapta szokatlan nevét, a jonatánt?

– Az közismert, hogy e fajta hazája az Amerikai Egyesült Államok. A New York államban levő Woodstock egyik farmján Jonathan Habsbrouck fedezte fel a szakirodalom szerint 1826-ban. Magyarországon nagynevű pomológusunk, Bereczki Máté 1882-ben megjelent „Gyümölcsészeti vázlatok” című könyvében hazánkban már elterjedt fajtaként írta le az akkor már mindenütt fölfedezőjéről nyert nevén, Jonathanként említett almát, amelyet újabban a nyelvészek szerint egyszerűen jonatánnak kell írni.

– Visszatérve Nagy Sándorhoz: úgy hírlik, nemcsak a gyakorlati, hanem az elméleti ismeretekkel is tisztában volt…

– Valóban. Nyitott szemmel járt, minden szakmai cikket elolvasott. Rendszeresen járt Pestre, elment a hajdani intézetébe, és konzultált az oktatókkal. Azt minden gyümölcsész tudja, hogy egy fajtának a viselkedését csak évtizedek során lehet megismerni, ezért nagyon fontos a tapasztalatok összegzése, leírása, kezdve az alanytól a növekedésig, a termőre fordulásig, a termékenységtől a talaj hatásáig, a betegségekkel, az időjárással szembeni ellenállásig. A szabolcsi almatermesztés sikert aratott, hiszen ebből a szempontból már a harmincas évek végén az ország harmadik legfontosabb megyéje volt: a természeti adottságánál fogva hivatott arra, hogy belföldi szükségletre és exportra egyaránt termesszenek itt gyümölcsöt, főképpen téli almát. Később az országban termett almának több mint fele innen került ki. Nagy Sándor a működésének idején a jonatán alma termesztésében Magyarország vezetett Európában.

– Volt még valami, ami befolyásolhatta Nagy Sándor szabolcsi sikerességét: az, hogy Kecskemétről indult, ahol szintén a homoktalaj a jellemző.

– Igen, már pályakezdésének elején ismerte a homokon élő emberek keserves sorsát, azokat az erőfeszítéseket, amelyek az ilyen tájon az emberek gondolkodásmódját meghatározták. Kecskemét után került a Nyírségbe, ahol ugyanaz a talajadottság, a domborzat és a homok szeszélye határozza meg az emberek életét. Ezért aztán Nagy Sándornak meggyőződésévé vált, hogy az öt mázsa rozsot termő homokbuckás területeken jonatán almát kell termelni, mert annak a hozama, jövedelme, eltartó képessége sokkal jobb, mint a rozsé. Ilyen szemlélettel próbálta ő a nyírségi parasztságot rávezetni arra: a kisbirtokát úgy hasznosítsa, hogy legyen ott vadalmaalanyon álló almaültetvény, s abban a jonatán feltétlenül kapjon helyet. Ennek népszerűsítésével befolyásolta az itt élők gondolkodásmódját, és segítette a megélhetésüket. A kutatóintézet egyébként ma is létezik: éveken át Újfehértói Gyümölcstermesztési Kutató-Fejlesztő Korlátolt Felelősségű Társaság néven működött, 2000 óta pedig Újfehértói Gyümölcstermesztési Kutató és Szaktanácsadó Közhasznú Társaság a neve. Ma is születnek értékes eredmények az intézetben. Az országos sajtó is beszámolt róla, hogy az intézet 2003. január 28-án konferenciát rendezett, ahol elhangzott: biztató vizsgálatokat folytatnak magyar kutatók az almatermésű gyümölcsfákat támadó baktériumos fertőzés, a tűzelhalás visszaszorítására.

– Jut eszembe a konferenciáról: Nagy Sándor közreadta valamilyen formában a tapasztalatait?

– Inkább a gyakorlatban adta tovább, de nem írta le. Az utókor rendkívül sajnálhatja, hogy ez így történt. Nagy kár, hogy Nagy Sándor a rendkívül sok és értékes tapasztalatát, a szakmai eredményeit nem vetette papírra. Az utókor gazdagabb lenne, ha nemcsak egykori – egyre inkább idősödő – munkatársainak emlékezete őrizné azt a hatalmas szakmai tudást, tapasztalatot, amire Nagy Sándor az évtizedek alatt szert tett, hanem cikkek és könyvek is. Ugyanakkor sokszor írtak róla. A vármegyei dokumentumok, majd a megyei lapok – főképpen a Nyírvidék, a Magyar Nép, majd a Kelet-Magyarország – rendszeresen foglalkoztak az almatermesztéssel és Nagy Sándor munkájával is. Sarvay Elek – aki a harmincas évek végén a megye országgyűlési képviselője, főügyész volt – jellemzése szerint Nagy Sándor irányításával „a megye GYOE-tagegyesülete nagy agilitással, elkötelezettséggel végzi munkáját, ami kiterjed a gyümölcstermelők összes érdekeinek felkarolására, különösen a gyümölcsösök kezelésének irányítására, ellenőrzésére, a védekezés iránti felvilágosításra, a védekező szerek kedvező áron történő szolgáltatása, a gyümölcsértékesítés elősegítésére. A munka sikerét a gyümölcstermelő közönség azon ténnyel ismeri el, hogy a GYOE tagjainak száma az utolsó időben 1700-ra emelkedett”. A Nyírvidék ekkoriban ismertetett egy, a miniszterelnök elé terjesztendő emlékiratot, amely feltárja a gyümölcsértékesítés problémáit. Véleményem szerint ezt is Nagy Sándor készítette elő. Megtudható, hogy „igen elkeseredett kifakadások hangzottak el az idei export lebonyolítása ellen, későn történt az intézkedés az MÁV felé, fontos volna, hogy az exportcentrumokon bővítsék a meglévő hűtőházakat, foglalják memorandumba a kívánságokat, és abban mutassanak rá a megoldási lehetőségekre”. A memorandum sürgeti, hogy szervezzenek propagandát a több gyümölcs fogyasztása érdekében. Mindezek évtizedekkel később újra előkerültek, Nagy Sándor következetesen vitte végig elképzeléseit. Ami a későbbi elismeréseit illeti: élete derekán kapott állami kitüntetéseket, de még nagyobb elismerés, hogy halála után megalapították a Nagy Sándor-emlékplakettet, amit évente a megye legjobb almatermesztői kaphattak meg.

– Hogyan emlékszik az utolsó napjaira?

– A szolgálati autó hazavitte Szarvas utcai lakására. A beszámolók szerint akkor nem panaszkodott semmire, de másnap nem ébredt fel. Ugyan nem volt még túlságosan koros ember, a halála mégsem volt váratlan, mert elég sokat betegeskedett, főleg az asztmája szomorította sorsát.

Őrzik egyáltalán ennek a nagyszerű almatermesztőnek az emlékét?

– Igen. A csaknem négy évtizede létrehozott tuzséri kertbarátklub vezetője, Szép Béla – aki több mint harminc évig állt a klub élén, és nagyon jó viszonyban volt Nagy Sándorral – segített, hogy az Almakirály halála után a relikviái egy tuzséri gyűjteményben helyet kaphassanak, és elérte azt is, hogy a kertbarátklub felvegyeNagy Sándor nevét. A klub évenként megemlékezik róla, és ilyenkor kiosztják a Nagy Sándor-díjakat is. Ezt nagyon szép gesztusnak tartom.

Marik Sándor

NAGY SÁNDOR (született 1905. március 1-jén Hatvanban, elhunyt 1970. július 23-án Nyíregyházán) megyei főkertész. A budapesti Kertészeti Tanintézetben tanult 1934–37 között, majd Szabolcs vármegye kertészeti felügyelője 1937-ben, munkája során a szabolcsi télialma-termesztő táj kialakítását szorgalmazta. Megyei főkertészként ment nyugdíjba 1965-ben. Munkássága a szabolcsi alma termesztéséhez kötődött, s olyan metszési eljárást dolgozott ki, amely viszonylagosan bő és egészséges almatermést biztosított. A szabolcsi metszés módszerét elterjesztette, és országosan elismertté tette. 1966-ban Állami Díjat kapott.

PETHŐ FERENC (született 1929. július 9-én Tokajban) kertészmérnök, egyetemi tanár. A Budapesti Agrártudományi Egyetem Kert- és Szőlőgazdaság-tudományi Karán végzett 1951-ben. 1959-ben az újfehértói kutatóintézet vezetője lett, később a nyíregyházi mezőgazdasági főiskola főigazgatója, a DATE egyetemi tanára. 1970–80 között országgyűlési képviselő. 1991-től az Almatermesztők Szövetségének elnöke. 2005-ben Újfehértó díszpolgárává választották.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése