Sipkay Barna íróról beszél Kopka János újságíró

Messzi harangszó a világ pereméről

Sipkay Barna-3.jpgSipkay Barna, a Kelet-Magyarország című Szabolcs-Szatmár megyei napilap munkatársa negyvenéves korára írásaival országos ismertségre tett szert. Még rengeteg terve várt megvalósításra, amikor – életének felfelé ívelő periódusában – elragadta a halál. Habár még most is csak alig több mint hetvenöt éves lenne, sajnos a legkisebb irodalmi visszhang, megemlékezés nélkül múlt el a hatvanadik és a hetvenedik születésnapja is. Ezt a hiányt szeretnénk pótolni ezzel az interjúval. Sipkay Barnáról Kopka Jánossal beszélgettünk, aki csaknem másfél évtizeden át dolgozott vele a Kelet-Magyarországnál, ahol mindketten munkatársak, később szerkesztők voltak.

– Ma is jól emlékszem első szerkesztőségi munkanapomra: mindenkivel összeismertettek, és amikor Barnához értünk, azt mondták: „ő pedig a jóságos Sipkay elvtárs”. Nem beszélve most az elvtárs megnevezésről, ami akkoriban a pártlapnál mindenkinek kijárt, ön szerint mi volt a „jóságos” jelző alapja?

– Barna valóban ilyen volt. Másfél éve dolgoztam a lapnál, amikor őt felvették a kulturális rovathoz. Korábban – miután a jogi tanulmányait abbahagyta – a villanytelepen volt statisztikus. Az érdeklődése az irodalom, a művészet felé vonzotta – a száraz jog nem passzolt ehhez –, viszont pénzt kellett keresnie, tekintettel arra, hogy nősülés előtt állt. Akkoriban a jogi pálya nem volt olyan jól jövedelmező, mint most, bár ha Sipkay Barna most lenne jogász, most sem tudna sokat keresni. Olyan ügyvéd lenne, aki inkább pénzt adna annak, aki hozzá fordul, ügyészként a bűnöst inkább mentené, mint vádolná, bíróként pedig felmentene mindenkit.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Amikor 1954 nyarán felvették munkatársnak, nagyon kevesen voltunk a szerkesztőségben. Talán tizenketten lehettünk, ezért mindenki sokat dolgozott. Megvolt ugyan a ranglétra: főszerkesztő, helyettes, rovatvezető, munkatárs, de mindenki mindennap írt, a területek nem voltak mereven elválasztva. Soltész Pista vezette a kulturális rovatot, Barna hozzá került. A Pestről érkezett Siklósi Norbert volt akkor a főszerkesztő, ő beszélgetett vele először, s mivel jó szeme volt, hamar felfedezte a tehetséget. A felvétel valóságos lebonyolítása azonban már utódjára, Szécsén Istvánra maradt, mivel Siklósit visszahívták a fővárosba.

– Korábban már ismerték őt?

– Barnát nem ismertük korábbról. Amikor bemutatták, csendes, félénk ember benyomását keltette, ráadásul sápadt, sovány is volt.

– Hogyan viselkedett eleinte a szerkesztőségben?

– Nemigen barátkozott, holott a szerkesztőségben nagy közösségi élet volt napközben is, de különösen esténként a nyomdában. Akkoriban ugyanis meg kellett várni a nyomdagépek indulását, az első lapokat. Utána meg – két házzal volt arrébb a Korona –, átmentünk kicsit beszélgetni a fehér asztalhoz. Barna viszont mindig hazament a családjához.

– Én akkor találkoztam vele, amikor olvasószerkesztő volt. Ez a munkakör nem nagyon segíthette az írói alkotó munkájának kibontakozását, hiszen asztalhoz kötött, kicsit „rabszolgamunka” volt. Hogyan lett szerkesztő?

– Ennek hosszú előzménye van, ami részben a szerkesztőség vezetésében végbement változásokkal, részben a szerkesztőség felépítésének módosulásával függött össze. Rovatvezető például azt követően lett, hogy elődjét, Soltész Pistát 1956 októberében kikiáltottuk főszerkesztőnek. Ezt könnyen megtehettük, mert a nehéz napokban Szécsén nem járt be a szerkesztőségbe, tulajdonképpen magunkra hagyott bennünket. Barnát az így felszabadult rovatvezetői posztra nevezte ki az új főszerkesztő. Anélkül, hogy itt az 1956-os eseményekben elmélyednénk, Soltész Istvánnak a forradalom után távoznia kellett nemcsak a főszerkesztői posztról, hanem az újságírásból is. Utódja, Bálint Lajos, aki a pártbizottságról jött, Barnát megtartotta rovatvezetőnek. Amikor ismét új főszerkesztőt kaptunk az Esti Hírlap szerkesztői posztjáról érkező Ordas Nándor személyében, ő nem tartotta helyesnek a rovatvezetők heti váltásban történő szerkesztői munkáját, főállású szerkesztőt nevezett ki Sipkay Barna személyében.

– Milyen indokkal?

– Azt mondta, neki biztonságosabb, ha egy ember szerkeszti a lapot, ráadásul olyan, akinek nemcsak írói vénája van, hanem ért a nyelvhelyességhez is. Mert e tekintetben komoly gondok voltak akkoriban. Az én szememben ez akkor privilegizált munka volt, mert miközben nekünk naponta kötelező volt írni a munkaversenyről, a vidám aratásokról, meg a kulákokról, addig ő ezt kiválthatta néhány tárcával, novellával. Amikor újságíró lettem, én is hasonlókat szerettem volna írni. Gondoltam, hogy például majd Móricz Zsigmond nyomán elgyalogolgatok Szatmárban, és megnézem, megírom, mi változott a harmincas évek után. Amikor ezt megírtam, nekem visszadobták az írást – amiért mellesleg az egyetlen szabad vasárnapomon, a saját pénzemért mentem ki –, mondván, nem ezért fizetnek. Mert én az ipari és a mezőgazdasági rovatban dolgoztam.

– Barna visszahúzódó alkatát ismerve meglepő, hogy a forradalom idején olyan, nagyon is politizáló verset írt Üzenet címmel, amelyet a rendszerváltozás után beszerkesztettek a „Piros vér a pesti utcán” című, a forradalomról írt versek antológiájába. A radikális hang hogyan egyeztethető össze Barna személyiségével?

– Barna nemcsak félénk, hanem politikailag roppant naiv ember volt, ódzkodott attól, hogy bármilyen politikai nézetét konkrétan kifejtse. Azt azonban jól tudta – mint sokan mások, akiknek a szeme egy kicsit kinyílt –, hogy a Rákosi-rendszer nem jó, hogy valami irtózatos melléfogás történt. Ám soha nem szólalt fel, nem tiltakozott, nem helyeselt politikát. Csak várt arra az időre, amikor egyszer majd irodalmi eszközökkel megvívhatja a maga csatáját, csendes háborúját a humanizmusért. Ezt mutatja az említett verse és az első kötete, a Messzi harangszó is. Ezt a kötetet ma még érdekesebbnek találom, mint akkor, hiszen a falunak egy nagyon izgalmas korszakát rajzolta meg, egyben az emberek kiváló ismeretéről adott számot igencsak komoly politikai töltettel. Akkoriban, amikor még az egyéni gazdálkodás volt uralkodó, mindenki túrta a földet – mint ahogyan ma is –, függetlenül attól, hogy öt, tíz, tizenöt vagy ötven holdja volt éppen. Akinek öt holdja volt, azért hajtott, mert nem volt még lova sem, hogy feltárcsázza a földet, így azt a családjával együtt maga ásta fel, mert nem tudta volna kifizetni a szántást. Olyan gigászi küzdelem árán tudtak megélni az emberek, hogy az ma már szinte elképzelhetetlen. Szabályosan birkóztak a földért, a megélhetésért nemcsak önmagukkal, hanem egymással is. Óriási ellentétek feszültek. Az ötholdas úgy nézett a harmincholdasra, mint aki állandóan ki akarja túrni a földjéből. Amikor bementek a termelőszövetkezetbe – nem akarom azt mondani, hogy önként, dalolva –, ezeknek az embereknek a közösségben már lett idejük egymásra is, és sokan jobb minőségű életet tudtak élni.

– Barna íróasztalhoz kötött munkát végzett. Honnan voltak akkor ilyen alapos tapasztalatai?

– Egyrészt újságíróként még a kulturális rovatban sem engedhette meg magának, hogy ne járjon falura. Remek kapcsolatteremtő képessége volt, s nagyon jól ki tudta választani, kivel kell beszélni, hogy széles körű és kellő mélységű információt kapjon arról, amiről akart. Más kérdés, hogy a lapba kötelező penzumként ennek töredékét írta meg huszonöt-harminc sorban, a többit gyűjtötte kisregényeihez, novelláihoz. Másrészt amikor a reggeli kirajzás után vidékről délutánonként beérkeztek a munkatársak, dőlt belőlük az élmény. Sokszor nagy nevetések közepette, máskor méregből meséltük egymásnak, hogy mit láttunk, hallottunk. Barna szívta magába ezeket a történeteket. Később derült ki, néha elment az általunk mondott helyszínekre, hogy még többet szedjen ki a riportalanyokból, hogy egy más gondolati fonal mentén tudjon továbbhaladni. A népművelők, akiket mindenütt elsőként keresett meg, akkoriban is nagyon tájékozott emberek voltak, s ha egy hullámhosszra kerültek, olyasmiket is elmondtak neki, amiket másoknak nem. Nagyon jól tudta beszéltetni az embereket, szinte beleélte magát a történeteikbe.

– Az első, számára nevet hozó novellája, a Gesztenyék az Új Írásban jelent meg 1963-ban. Erről Katona Béla neves irodalomtörténész azt írta: ez volt Sipkay Hét krajcárja. Milyen körülmények között jelent meg az az írás?

– Barna már azt megelőzően is írt, mielőtt a szerkesztőségbe jött, úgyhogy sok megjelenésre váró kézirat volt a fiókjában. Másként nem is lehetett volna megcsinálni, hogy öt év alatt kilenc könyve jelenjen meg: hat regény, egy kisregényeket tartalmazó kötet és két novellagyűjtemény. Nyilván a szerkesztőségi munkáról is azt gondolta: egy ilyen helyen az irodalomhoz mégiscsak közelebb kerül, könnyebb lesz megjelentetni új és korábbi írásait is. Más kérdés, hogy az ember egy szerkesztőségben jobbára nem saját írói ambícióit élhette ki, hanem azt kellett megírnia, amit feladatul kapott. Ez persze nem zárta ki, hogy mást is írjon – akár egyelőre az asztalfióknak. Újságíróként ráadásul nagyobb esélye volt olyan emberekkel kapcsolatba kerülni, akik írói karrierjét egyengették. A Gesztenyékkel is így történt. Néhány novella megjelenése után biztattuk, küldje el valamelyiket az Új Írásnak.

– Miért éppen oda?

– Azért oda, mert akkoriban az volt a vezető folyóirat, ráadásul a nyíregyházi Váci Mihály volt a szerkesztője. Gondoltuk, nagyobb figyelmet fordít egy földijére, és tudtuk azt is, hogy olvassa a megyei lapot, vagyis ismerheti Barna egyik-másik írását.

– És ő hogyan reagált erre a biztatásra? Elküldte az írásait?

– Barna nem mert Vácihoz fordulni, csak várta, hogy az égi manna leesik. Nem esett le magától. Végül meguntuk a dolgot, és egy eseményen kollégánk, Angyal Sanyi előhozakodott Miskának, hogy van egy munkatársunk, aki rengeteget ír, de nem fordult még senkihez, mondván: „se rokona, se ismerőse senkinek”. Váci aztán utánanézett, s kiderült, valóban tehetséges emberről van szó, akit nem azért kell segíteni, mert ő is nyíregyházi. Elsőnek a Gesztenyét választotta, ezzel indult Barna írói karrierje.

– Úgy tudom, az első kötetének a megjelenéséhez Kopka Jánosnak is köze van…

– Amikor Nagy Imre miniszterelnök lett, Nyíregyházán egy nagy aktívaértekezleten ismertette a kormányprogramját, amelyről én tudósítottam. Furcsa helyzet állt elő: a gyors- és gépírólányok nem tudták leírni Nagy Imre beszédét, mert lehet, hogy gyorsírni tudtak, de a politikai szöveget nem értették. Végül én diktáltam nekik a jegyzőkönyvet saját kézírásos jegyzetemből. Egyszer csak odajött Dobozy Imre író, a Népszabadság munkatársa, és megkérdezte, felhasználhatja-e az én anyagomat, merthogy ő eredetileg a gyorsírásos jegyzőkönyvre hagyatkozott volna, ami nincs. Szívesen adtam oda, még örültem is, hogy egy nagy embernek segíthetek. Nem sokkal később a megyében volt dolga, s engem adtak mellé kísérőként. Amikor Dobozy az Élet és Irodalom főszerkesztője és az Írószövetség titkára lett, eszembe jutott, hátha ő tudna segíteni Barnának. Elkértem egy kéziratot tőle, és elküldtem Dobozynak. Nyilván jó véleménye volt az írásról, mert – legnagyobb meglepetésünkre – néhány hónappal később jelentkezett a Magvető Kiadó, hogy megjelentetné. Ezzel indult a köteteinek sora. Barnával akkoriban egy szobában dolgoztunk, sokat beszélgettünk, könyvét is úgy dedikálta: „Jancsinak, emlékezésül meghallgatott sok keservemre.”

– Ez 1963-ban volt. A következőévben egy novelláskötete és egy újabb kisregénye jelent meg, a Hajnali hinta és a Határtalan élet, a rá következő két esztendőben pedig egy-egy kisregény, a Gyűlölet, éjszaka, szerelem, majd a Boldogtalan boldogság. Mi lehetett a titka ennek a gyorsaságnak?

– Ráadásul nemcsak szokatlanul gyorsan jelentek meg a kötetei, hanem rögtön rádiójátékok, filmek is lettek belőlük.

– Mi lehetett ennek a magyarázata?

– Részben az, hogy új és friss hang került a magyar irodalomba. Móricz Zsigmondot, Ady Endrét, Kosztolányit, Babitsot – tehát a klasszikusokat – bőségesen kiadták már. Az új – a második világháború, a felszabadulás utáni – irodalom sokáig uniformizált volt, az 1956 utáni időt pedig nagy hallgatás jellemezte. Barna jókor robbant be. Az első olyan évek voltak ezek, amikor már az „egyenirodalomnak” és a hallgatásnak is vége lett, amikor már az író sok mindent elmondhatott abból, amit tapasztalt. Sipkay Barna élt ezzel a lehetőséggel, és 1963-tól öt év alatt olyan utat tett meg, mint mások ötven év alatt. Ezt bejárni sem egyszerű dolog. Óriási biztatás volt számára, hogy országos irodalmi lapban jelent meg írása, hatalmas tempót diktált magának. Egyre másra jöttek a megbízások, eszméletlen versenybe kezdett önmagával. Talán tudta, hogy valami nincs rendben az egészségével, azért sietett, hogy bepótolja, amit addig elmulasztott.

– Tudom, a könyveit, a drámáját szerette, de hangjátékait, filmjeit általában nem. Mi volt ennek az oka?

– A világ peremén című drámáját 1963-ban a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be, nem is akármilyen szereposztásban, talán elég csak Darvas Ivánt említenem. Szinte mindenki ott volt a szerkesztőségből, ünnepeltük a kollégánkat, ő is szívből örült. A hangjátékokkal, filmekkel más volt a helyzet. Igaz, hogy neves dramaturgok, rendezők merítettek munkájából, de esetenként olyat is tettek, ami Barna ízlésének nem felelt meg, sőt néha műveinek tartalmán is változtattak. Leginkább az nem tetszett neki, amikor valamelyik részletet harsánnyá tették. Ő ugyanis nem a harsányság, hanem a csend, a szerénység embere volt. Megtörtént, hogy vissza is vonta nevét az elkészült alkotástól.

– Úgy emlékszem, Barna sokat betegeskedett, és már nem dolgozott a szerkesztőségben, amikor a halálhírét hozták. Váratlan volt a halála?

– Meglepően hirtelen volt. Nekem volt egy kötetem tőle, amibe azt írta, mielőtt elment a szerkesztőségből: „Kopka Jancsinak, hogy nagyobb legyen a szerencséje annál az asztalnál, amelynél én elvéreztem”. Persze konkrétan ő sem vérzett el, de elég régen gyomorfekélyes volt. Ha máshonnan nem értesültünk volna komoly bajáról, onnan gondolhattuk, hogy állandóan fogta a gyomrát, szorította, az asztalnál ülve fájdalom ült az arcára.

– Ilyenkor mit csinált?

– Ilyenkor fogta a mindig nála lévő tejeszacskót – korábban tejesüveget – és kortyolt belőle. Még vicceltünk is, hogy „tejjel nem lehet megoldani semmit, igyál egy kis pálinkát, az legalább elzsibbasztja”. Butaságot mondtunk neki, soha nem ivott. A gyomrát az idegesség kezdte ki. Már az is bosszantotta, hogy tudta: arcára kiül a szenvedés. Aztán rengeteget cigarettázott, egymás után gyújtott rá, s mindegyik szálat csonkig szívta. A nikotintól az ujjai sárgásbarnák voltak, bár előfordult, hogy szipkával próbálkozott. „Mezítlábas”, filter nélküli Symphoniát szívott, és nem tudta abbahagyni.

– S miért ment el a szerkesztőségből?

– A napi szerkesztői munka mellett nem lehet tartósan mást írni, szépirodalmat alkotni. Igaz, nehezen szánta rá magát a lépésre.

– Miért?

Először is azért, mert nem volt benne biztos, hogy az írói munkából el tudja tartani a családját, a feleségét és a két leányát. Amikor viszont már tudta, hogy el tudná tartani, a szerkesztőség vezetése beszélte le, mondván: „Barna, maradj itt, ha ketten lesztek szerkesztők, írhatsz annyit, amennyit akarsz.” Amikor végül mégis elment, megnyugodott. Érdekes azonban, hogy amikor az ember kiesik egy ilyen őrlőmalomból, mint a napilapos élet, nem tud mit kezdeni magával. Barnának rengeteg megírnivalója volt, de hiányzott neki a szerkesztőségi élet. Talán egy főmunkatársi státusz lett volna jó neki, amelyben nem kötött a munkaidő és a teljesítmény sem. Ezt meg is engedhette volna magának egy olyan nagy szerkesztőség, mint amilyen 1968-ban a miénk volt, de valahogy nem jött össze. Minden esetre, amikor önállóíró lett, az első gondolata az volt, hogy elengedje súlyosan tüdőbeteg feleségét a tengerentúli rokonokhoz gyógykezelésre, így több hónapig egyedül nevelte a lányokat. Néhány hét után azonban gyomorvérzéssel kórházba került, de már a legkiválóbb sebész, Eisert Árpád sem tudott rajta segíteni, annyira előrehaladott állapotban volt a betegsége. A sors kegyetlensége, hogy temetésére a felesége nem ért haza Kaliforniából.

– Szülővárosa őrzi emlékét. 1971-től emléktábla örökíti meg a szerkesztőség falán jeles munkatársának emlékét, később utcát neveztek el róla, majd 1989-ben a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Iskola névadójául választotta. Ezen intézmény kezdeményezésére alakult meg 1990-ben a Sipkay Barna Baráti Társaság, s még ugyanabban az évben felavatták az iskola előtti parkban az író mellszobrát, Nagy Lajos szobrászművész szép alkotását. Nagy kérdés azonban, hogy ugyanilyen hálás-e az irodalom, az irodalomszerető közönség?

– Nem tudom, de az értékelés joga talán nem is az én tisztem, hanem az irodalomtörténészeké. Mindenesetre nagy a csend Sipkay Barna alkotásai körül. Talán méltatlanul. Biztos vagyok benne, hogy műveinek egy része kiállná az idők próbáját, annak ellenére is, hogy nagy változások történtek időközben az országban.

– Ehhez azonban az kellene, hogy újra kiadják Sipkay Barna könyveit?

– Ha nincs új kiadás, nemhogy unokáink, már gyermekeink sem fogják ismerni a nevét. A megyei újságírók azonban igen. Ha másért nem, azért, mert a Kelet-Magyarország szerkesztőségében több mint negyedszázada megalapítottuk a Sipkay Barna-nívódíjat, amelyet minden évben a Magyar sajtó napján titkos szavazással ítélnek oda a szerkesztőség munkatársai az arra leginkább érdemes újságírónak.

Marik Sándor

***

SIPKAY BARNA (született 1927. július 10-én Nyíregyházán, elhunyt 1968. január 28-án Nyíregyházán) író, újságíró. Jogi tanulmányokat folytatott, festészettel, grafikával is foglalkozott. 1948–54-ben Nyíregyházán üzemi statisztikus, 1954-től a Kelet-Magyarország című Szabolcs-Szatmár megyei lap munkatársa, majd olvasószerkesztője. Írásai a Kortársban, az Új Írásban, az Alföldben és a Napjainkban jelentek meg. Az új erdész című mesekönyve 1956-ban jelent meg saját illusztrációival. A világ peremén című drámáját 1963-ban a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be. Művei: Messzi harangszó (kisregény, 1963), Hajnali hinta (novellák, 1964), Határtalan élet (kisregény, 1964), Gyűlölet, éjszaka, szerelem (novellák, kisregények, 1965), Boldogtalan boldogság (regény, 1966), Nyakamban az élet (regény, 1968 – csehül: 1973, németül: 1976), Rágalom (regény, 1968), Valaki a ködben (elbeszélések, 1969). 

KOPKA JÁNOS (született 1933. január 31-én Nyíregyházán) újságíró. 1953-tól a Kelet-Magyarország, illetve jogelődeinek munkatársa, 1973 és 1989 között a főszerkesztője. 1980-tól 1985-ig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnökségi tagja, 1985–1989 között alelnöke. Főként helytörténeti munkákat ír, szerkeszt. Főbb művei: Negyedszázada történt (1969); Szabolcs-Szatmár (1969); Nyíregyháza (1984); Szülőhelyük Szabolcs-Szatmár (1985); Mezsgyék nélkül (1985); Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (szerk. 2000); Tisztelet az ősöknek (2003); Zsidó emlékek a Felső-Tisza vidékén (2004). 1981-ben Rózsa Ferenc-díj, 2000-ben Nyíregyháza Érdemes Újságírója elismerésben részesült.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése