Debrecen

Családja 1956. október 23-án költözött Magyarországra, Kárpátaljáról Nyírábrányba, csak itt tudták meg, hogy az országban kitört a forradalom. Katalin három tanévet a helyi általános iskolában végzett. 1959-ben került a debreceni Csokonai-gimnáziumba, ott érettségizett. Édesapja 1944-ig folytatott foglalkozása miatt egyéb származásúnak minősítették, így a továbbtanulás nem látszott számára járható útnak. A sportiskolában eredményesen kézilabdázott, ezt a képességét ’63-tól ’65-ig az NB I-ben kamatoztatta, a Debreceni Dózsa csapatában. Ugyanakkor a középiskola csapatában atlétizált, tagja volt a 3X800 méteres megyei válogatott váltónak, mellyel országos bajnokságot nyertek, ezen a távon ifi serdülő bajnok volt egyéniben is.

A sport révén állást kapott a vegyesipari vállalatnál. Ez az úgynevezett sportállás azt jelentette, hogy segítettek az elhelyezkedésben. Más kedvezményt azonban a sportolók nem kaptak, munkakörüket el kellett látniuk, a szombatot rendszeresen végig dolgozták a másnapi mérkőzés előtt sokszor tréning után vissza kellett menniük munkahelyükre. Amikor férjhez ment, úgy döntött gyereket szül, ezért fiatalon abbahagyta a sportolást. A vegyesipari vállalatnál a könyvelésre osztották be. A főkönyvelő egy nagyon kedves, humánus ember volt, „tündér”-ként emlegeti, Kiss Bélának hívták. Az ő sugallatára került végleg a számviteli pályára. Ő ugyanis az első perctől kezdve biztatta, hogy tanuljon tovább, mert megvannak hozzá a képességei.

Először a közgazdasági technikumban tett különbözeti vizsgát, majd szakmai felsőfokú képesítést szerzett. Amikor abbahagyta a sportolást, kérték, hogy szíveskedjék állást keresni magának. 1966. január 23-án lépett be a megyei temetkezési vállalathoz, ahol Szolnoki László volt a főkönyvelő. Új munkahelyén végig járta a ranglétrát, 1974-ben Németi Béláné főkönyvelő helyettese lett, 1987-ben főkönyvelő kinevezést kapott.

A temetkezési vállalathoz belépni, eleinte egy kis pszichés problémát okozott. Kiss Béla ajánlotta be, ám Katalin először tétovázott, s azon tűnődött, hogy őt csak ennyire taksálnák? A társadalmi előítélet alól kezdetben ő sem tudott kibújni. De amit a vállalatnál hallott és érzékelt, fokozatosan megnyugtatta. S várakozásában nem csalódott. A régi, Varga utcai központban példás munkahelyi légkör, családias hangulat uralkodott, noha a vállalat nem számított éppenséggel kis cégnek, hiszen sokféle ipari tevékenységet is folytatott, a megyében sírkő- és koszorúüzemet tartott fenn. A vállalata tevékenysége miatt a központi bérgazdálkodás idején mégis hátrányt szenvedett a szabályozások terén, például a bérfejlesztésben. Ez azért érthetetlen, mert a halál, pontosabban a temetés az élet utolsó állomása, s nem mindegy, hogy az milyen kegyeleti körülmények között megy végbe.

A vállalatot megrázta az 1991-es önkormányzati törvény megjelenését követő vagyonfelosztás hatása. A vállalat korábbi vagyona a települési önkormányzatok által igénybe vett temetésszámok arányában lett felosztva. Érthető, hogy Debrecen kapta a legnagyobb tulajdonhányadot, harminchét, hatvankét százalékot, s ennek birtokában a Debreceni Köztemető és Debrecen város 1996. június 1-ével kivált a cégből.

Nyomasztó időszak köszöntött a vállalatra, kérdésessé vált, hogy át lehet-e egyáltalán úgy alakítani, hogy rentábilisan működjön tovább? A kétszázötven dolgozó egy részét áthelyezték ugyan, másokat el kellett bocsátani, a felmondottaknak viszont végkielégítés járt. Ezeket kigazdálkodni nem volt gyerekjáték. A főkönyvelő minden fillért beosztott, a szemét le nem vette a banki kivonatokról és a pénztárkönyvről, hogy az adókat pontosan ki tudják fizetni, s egyéb kötelezettségeiknek eleget tudjanak tenni. Ez persze nem passzív szemlélődésből állt, oroszlánrészt vállalt azokból az intézkedésekből is, melyek révén sikerült úgy átalakítani és stabilizálni a céget, hogy újra rentábilisan gazdálkodjon, miközben komoly beruházásokat hajtott végre. A sikerben számottevő része volt az új tulajdonosoknak, az immár vidéki önkormányzatoknak, melyeknek ugyan egyre igényesebbek az elvárásaik mind a szolgáltatás, mind a fejlesztés vonatkozásában, de a nehéz időszakban bölcs toleranciát tanúsítottak, jól tudván, hogy minden váltás átmeneti nehézségekkel jár.

Talán biztonság okából, talán, mert nem hátrál meg a kihívások elől, 1984 óta fenntart egy könyvelőirodát is. Aktívan kertészkedik. Két fia van, akikre nagyon büszke. Az egyik a tanítóképző főiskolán végzett, a másik Budapesten jogi diplomát szerzett. Áprilisban lett nagymama, ekkor született Bence nevű unokája, ami nagyon nagy boldogsággal tölti el. Debrecent megszokta, megszerette, minthogy ezerkilencszázötvenkilenc óta a városban él, debreceninek érzi magát. Mégis, ha évente egyszer a kárpátaljai Tiszaújlakra látogat, ahol született, azt mondja, hazamegyek.

 (Hajdú-Bihari Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)