Tiszaeszlár

Abba a szobába vitte ifjú hitvesét Oláh Gyula, amelyikben még ő született a tiszaeszlári házban. A családi hagyományok folytatása egyébként is jellemzi az Oláh famíliát, hiszen akárcsak az idősebb Oláh Gyula, úgy a fia is igazgatta a falu iskoláját. Vagy amikor az aranydiplomát átnyújtották az édesapjának a tanárképző főiskolán, az unoka, Oláh Zsuzsa akkor kezdte meg ott az első évfolyamon a tanulmányait.

Párhuzamos életutat rögzíthet a krónikás, annyira egyszerre történtek meg az élet fontos dolgai Oláh Gyulával és feleségével, Tóth Erzsébettel. A tanító szakos diplomát szerzett férj − az iskolaudvaron nőtt fel, s tanító apja mellett ezt a szellemiséget szívta magába, nem is tehetett másként −, valamint az óvónői oklevél birtokában a feleség arra tette fel az életét, hogy a falubeliek műveltségét magasabb szintre emelje. Nemcsak az óvodában és az iskolában nevelték, oktatták a nebulókat, hanem szabad idejükben kulturális programokat szerveztek Tiszaeszláron. 1963-tól másodállásban a művelődési házat irányította Oláh Gyula. Ötszázan is beültek a nézőtérre, amikor a Déryné Színház vagy az Állami Bábszínház jött tájelőadásra. Műkedvelő színjátszó csoportok látogattak a faluba, de még tánciskolát és zongoraoktatást is szervezett a fiatal tanító. Nem panaszkodhatott, hogy nincs rá igény.

− Azok a közösségformáló összejövetelek ma nagyon hiányoznak az életünkből − összegzi az utóbbi évek negatív tapasztalatait a tanító. − Nem nosztalgiázni szeretnénk mi, csak azt látnunk kell, hogy a tévé, a video berobbanásával szép lassan elsorvadt a közösségi élet, és félő, hogy ezzel párhuzamosan a közösségi szellem is.

Amikor Tiszalök, Tiszanagyfalu és Tiszaeszlár közt a holtágon strand működött, egyre többen jártak oda hétvégén fürödni. Kerestek egy úszni tudó és nyáron ráérő úszómestert, aki felügyeli a strandolók testi épségét. Így kapta meg a remek megbízatást Oláh Gyula. Még fizettek is neki a rajongásig szeretett hobbi gyakorlásáért. Még most sem fakulnak azok az emlékek, amelyeket gyermekfejjel a révháznál, a Tisza-töltésen, a lélek emelkedettségét nyújtó vízparti pihenések alkalmával szerzett. Becserkészték a kubikgödröt, s iskola után, ha tehették, a Tiszánál álltak meg.

Így talán érthető, hogy amikor pesti kirándulásáról faggatta a szomszédasszony, Arday Juli néni: Oláh Gyula azt válaszolta: Nagy falu, nagy falu, de nem olyan, mint Eszlár. Valójában a családi fészek, a rokonok, a barátok, az itt megélt gyermekkor, a munkalehetőség mind egy-egy érv volt a maradás mellett.

− Az iskola mindig központi szerepet játszott az életemben − folytatta az emlékek idézését Oláh Gyula. − 1976-ban készült el az új épület és az olajpadlós, gyenge bútorzatú, szertárakat nélkülöző iskolát végre felválthatta a kor színvonalához igazodó modern épület. A kollégáim unszolására pályáztam meg az igazgatói posztot és másfél évtizeden át irányíthattam az iskola életét. Arra törekedtem, hogy olyan tantestületet alakítsunk, amelyben az összetartozás és az egymásért munkálkodás a vezérlő elv. S a legjobb kartársak megszerzése érdekében igyekeztem olyan fizetést adni, amilyet csak elérhettünk. Nem véletlen, hogy a fluktuációt nem ismertük. Végzett növendékeink bejutottak a legjobb középiskolába, jó páran diplomát is szereztek. Igazgatóként sem távolodtam el a tanítástól, látogattam az órákat, megbeszéltük a módszereket. Nem az ellenőrzés, hanem a hasznosítható tapasztalatok miatt. A párhuzamos családi életútra példa, hogy Gyulát 1978. augusztus elsejétől nevezték ki igazgatónak, a felesége ’78. március 15-étől volt vezető óvónő, s amikor nemrégiben mindkettejüknek lejárt a vezetői megbízatása, egyikük sem pályázta meg korábbi állását.

− Talán most már több időnk jut a családra − folytatta Erzsébet asszony. − Egy fiunk született, Zoltán 27 esztendős, Tiszalökön érettségizett, elektronikai műszerész szakmát szerzett és középfokú népművelői tanfolyamot is végzett. Ezer dolog érdekelte mindig, most a vállalkozói világban teszi próbára tudását. A felesége óvónő, ők is Tiszaeszláron élnek. Egy csodálatos kislányuk született, Gréta, egyéves.

Az Oláh családot megbecsülik a faluban. Gondolkodtak is többen, hogy szólítsák az igazgatói kinevezés után az ifjabb tanítót. „Maradjak én nektek Gyuszi bácsi””, mondta a gyerekeknek és az ifjabbaknak, hisz nem akarta, hogy a hivatali beosztás eltávolítsa tőle a régi barátokat.

Szabad idejében a Tiszára jár, gondozza, szakszerűen metszi, permetezi kertjében a gyümölcsfákat, hozzá szakkönyveket olvas és negyedszázada gyűjti a bélyegeket Oláh Gyula. A Rakamazi Takarékszövetkezet intéző bizottságának tagja, önkéntes tűzoltó és ami a szívéhez talán a legközelebb áll: ma is oktatja, neveli a nyílt szívű, fogékony gyermekeket az alsó tagozatban.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1995.)