Teichmann Vilmos növénynemesítőről beszél Béres József kutató

 Gülbabát nemesített a nyírségi homokba

teichmann_vilmos-3.jpgSzabolcs-Szatmár-Bereg megye mezőgazdaságának egyik különösen értékes időszakában egyszerre dolgozott a megyében három kiemelkedő agrárszakember: Nagy Sándor, az „almakirály”, Westsik Vilmos, a „homok szerelmese”, valamint Teichmann Vilmos, a „burgonya atyja”. Mindannyian Kossuth- és állami díjas tudósok.
Teichmann Vilmosról abban az intézetben beszélgettem Béres József tudományos kutatóval, ahol a híres burgonyanemesítő valamikor dolgozott. Könnyen indult az emlékezés, hiszen a bejáratnál a Teichmann Telep felirat fogadja a látogatót, a kertben pedig ott áll Teichmann Vilmos szobra. Mindez az utókor háláját jelzi az itt évtizedek alatt folytatott munkáért. Béres József maga is negyven éve jár ide dolgozni – igaz, jó ideje már nyugdíjasként.

– Vajon mit szólna Teichmann Vilmos, ha meglátná saját szobrát?

– Biztosan meglepődne. Nem vágyott ilyen elismerésre, nagyon szerény ember volt. De azt hiszem, nem is a szobrot nézné, hanem kimenne a tenyészkertbe és feljegyezné, hogy mit tapasztalt a burgonyaföldön. Úgy, mint annak idején, sok éven át, mindennap megtette.

– Milyen családi környezetből származott? Hogyan került Kisvárdára?

– Csehországban született, édesapja cukorgyári munkás, édesanyja sokgenerációs földműves család gyermeke, talán tőle örökölte a mezőgazdaság iránt ösztönös vonzódást. Vili bácsi gyermekkoráról a legtöbbet Gertha lányának visszaemlékezéseiből tudunk. Ezek szerint sovány, vékony testalkatú gyermek volt. Mindig jól tanult. A későbbiekről azt lehet elmondani, hogy Vili bácsi zárkózott ember volt, jobbára akkor oldódott fel, ha a munkáról volt szó. A zárkózott természetét édesapjától örökölhette, aki azt akarta, hogy nagyobbik fia művelt, tanult ember legyen, ezért nehézségek árán is vállalta taníttatását.

– Hol végezte az iskoláit?

– Előbb szülőföldjén tanult. A reáliskolát – immár a háború után – a bécsi mezőgazdasági főiskola követte,
ahol kitüntetésekkel tette le államvizsgáit, miközben a főiskola kísérleti gazdaságában dolgozott. Itt szerzett jártasságot a növénynemesítésben is. Mivel pénze elfogyott, félbeszakította tanulmányait, és újsághirdetés alapján Tornyospálcára, az Eszenyi-féle nagybirtokra jött asszisztensnek Schwarzbach osztrák burgonyanemesítő mellé. Ez jó szakmai iskola volt, egyben embert próbáló is, hiszen nem ismerte az országot, a népet, nem beszélte a magyar nyelvet. Négy év munka után folytatta tanulmányait, és Bécsben megszerezte mezőgazdasági mérnöki oklevelét.

– Mi történt vele ezután?

– Visszahívták Tornyospálcára – immár a burgonyanemesítő telep vezetőjének –, ezzel elkezdődött hosszú szakmai karrierje. Kitartó, szívós munkával többek között előállította első nagyhírű burgonyáját, a Gülbabát, amelyet később más növények nemesítése is követett.

– Kisvárdára pontosan mikor került?

– Hosszú ideig kötődött Eszenyihez, így vele ment a Dunántúlra is, amikor 1939-ben a tornyospálcai nemesítőtelep bérlete lejárt. A fordulatot az jelentette, hogy 1940-ben a Földművelésügyi Minisztérium nemesítőtelep létrehozását határozta el Kisvárdán. A növénytermelési hivatal kérte fel 1942-ben, hogy lépjen állami szolgálatba, és vállalja el a Kisvárdai Magyar Királyi Burgonynemesítő Telep létrehozását és vezetését. E felkérésnek eleget téve jött Kisvárdára. A burgonya mellett foglalkozott a rozs, a csillagfürt, a homoki lucerna, a szöszösbükköny és a napraforgó nemesítésével is.

– Mielőtt a burgonyakutatásra rátérnénk, beszéljünk egy kicsit a rozsnemesítő munkájáról, amelyről Teichmann Vilmost szintén jól ismerték. Mi volt az elgondolása ezzel kapcsolatban?

– Vili bácsi célja megegyezett a gazdák igényeivel: olyan rozsfajtát kívánt előállítani, amely a szabolcsi térség kedvezőtlen ökológiai adottságú területeinek homoktalajain is eredményesen termeszthető.

– Milyen eljárást alkalmazott?

– Nemesítési és fajtafenntartási eljárásként a félmagmódszert alkalmazta, és bevezette a kapás nevelést és a klónozásos – más néven tőosztásos – szaporítást a törzsanyagokban. Ez utóbbi módszert napjainkban újra alkalmazzák a nemesítésben. Nagyszerű munkájának eredményeként 1951-ben ismerték el a Kisvárdai rozsfajtát, amely igen gyorsan elterjedt a szabolcs-szatmár-Beregi és Hajdú-Bihar megyei gazdák körében, ezekben a megyékben az általa kinemesített rozs a vetésterület száz százalékát uralta.

– Valóban szó szerint a megszállottja volt a munkájának?

– A növénynemesítés nem egynyári munka, például a burgonya esetében hét-nyolc év kell ahhoz, hogy új fajtát tudjon beállítani a kutató. Ez alkati kérdés is: csak az lehet jó nemesítő, akinek van türelme, kitartása, aki pontos és következetes, s nincs híján a szorgalomnak sem. Mindezt Teichmann Vilmosról el lehet mondani.

– Mikor és hogyan ismerkedtek meg?

– Már jóval a személyes találkozás előtt hallottam róla 1936 körül. Lehettem vagy tizenhat éves, és nagyon tetszett, hogy nagyanyámék egy holdról százhúsz-százharminc mázsa krumplit is betakarítottak. A szegényebb szomszédok elkérték a burgonya héját, hogy elültessék, hiszen abból is elég jó termést lehetett kapni, ezt magam is kipróbáltam. Mint a felnőttek elmondták, ez a fajta volt a Teichmann-féle Gülbaba. Sajnos akkoriban ilyen nemesített vetőgumóra sokaknak nem jutott. Én csak azt láttam, hogy nagyanyámék krumpliföldje milyen gyönyörű, szépek a bokrok, élénkek a levelek, s milyen egészséges, gazdag termést ad. Később tudtam meg, hogy a Gülbaba elég hamar kerülhetett hozzánk, hiszen még csak 1929-ben nyert állami elismerést, s az azt követő évben hozták forgalomba. Negyven-ötven százalékkal adott több termést, mint a Korai Rózsa. Otthon mindig csak azt mondták, hogy Teichmann-féle, így találkoztam először a névvel. A személyes találkozás hosszú idő – csaknem húsz év – múlva történt, amikor a gépállomáson a laboratórium vezetőjeként dolgoztam.

– Tegyünk egy kis személyes kitérőt. Mi történt e húsz esztendő alatt?

– Gyerekkoromtól a mezőgazdasághoz kötődtem, Kecskeméten tanultam a kertészeti iskolában, de háború után nagyon nehezen tudtam elhelyezkedni végzettségemnek megfelelő és kedvemre való munkában. Ez azért volt, mert egy ideig még azt is rám sütötték, hogy osztályidegen is vagyok, mert Szálasi szárnysegédje voltam, amiből természetesen egy szó sem igaz. Később rehabilitáltak is. Végül rám mosolygott a szerencse: Kisvárdán a mezőgazdasági gépállomáson laboratóriumot hoztak létre, oda kellett szakember. Amikor a Budapestről idekerült igazgató, Somlai Nándor megfelelő ember után kérdezősködött, többen engem ajánlottak. Örömmel vállaltam a felkérését, így lettem a laboratórium vezetője.

– Mi volt az ön által vezetett laboratórumnak a feladata?

– Feladataink a talajtani, növényvédelmi, takarmány- és élelmezési termékvizsgálatok voltak. Talaj-, víz- és növénymintákat gyűjtöttem be, azokat analizáltam, és az eredmények alapján adtam tanácsot. Az eredményeket publikáltam is, s hamar szép sikereket értünk el. Tanulni kezdtem a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, előbb tanfolyamokon, aztán levelező hallgatóként. Nos, ebből az időből eredt a személyes kapcsolat a kiváló tudóssal, Teichmann Vilmossal. Részben a munkám, részben a tanulás során felvetődött szakmai kérdések miatt több ízben megkerestem tanácsért, de ha magam tudtam egy-egy érdekesebb eredményt felmutatni, azt is szívesen mondtam el neki.

– Ez nyilván tetszhetett a tudósnak, hiszen – más-más alapról indulva – azonos volt a cél: az egészségesebb, többet termő burgonya. Hogyan cseréltek tapasztalatot?

– Vilmos bácsi eredetileg a burgonya betegségeit a vírusoknak tulajdonította, azt gondolta, a vírusokban van a burgonya leromlásának oka, tehát mindenekelőtt ezt kell megfejteni. Ennek kedvezett a kor szakmai szelleme is. Az én szempontomból az volt a nagy szerencse, hogy Teichmann Vilmos nem vetett el más lehetőségeket sem, sokkal nyitottabb volt, mint a környezetében dolgozó kutatók. A vírusokon kívül más okokat is keresett, sokszor beszélgettünk az én szakterületemről, a talajtanról, az élettanról, a biokémiáról. Nagyon jó természete volt, mert hagyta beszélgetőpartnerét is érvényesülni, nem rohanta le saját elképzeléseivel. Valóban közös gondolkodásra serkentett. Az is nagyon jó volt, hogy nem a laboratóriumban és az irodában élte az életét, sokat járt a földekre is. Egy alkalommal elhívott a litki táblába, ami a régi négyes út kanyarulata mögött a vasúttal bezáróan feküdt. Szép burgonya volt benne, középtájon azonban egy hatalmas folt virított: csupa csenevész, sodrott levelű tő, ennek okát próbálta megfejteni, ezt kérte tőlem is. Ő levéltetű általi vírusfertőzésben vélte az okot, én a talajban. Mintákat vettem a tábla különböző részeiből, és kimutattam, hogy a beteg tövek környékén számottevő mértékben különbözik a talaj a többitől, és erre magyarázatot is tudtam adni.

– Mi volt a lényege a problémának?

– Kiderült, hogy ahol szép és egészséges az állomány, ott korábban gondos, istállótrágyát rendszeresen alkalmazó emberek gazdálkodtak, a silány, beteges külsejű állomány pedig a termőtalajjal nem sokat törődő emberek tulajdonát képezte korábban. A vetőgumók egy helyről származtak, az egészséges és a beteg sávok között egyetlen különbség volt csupán, a talaj. A felismerésnek később is nagy hasznát vettem a kutatásban. Teichmann Vilmos – miközben a vírusokat tartotta a legveszélyesebbeknek – fogadókész volt az én elképzeléseimre is, melyek szerint a talaj annyira fontos, hogy a növényzet ellenálló képességében is óriási a szerepe.

– Tehát mondhatjuk azt, hogy szakmailag kiegészítették egymás munkáját, ezért is akarta, hogy együtt dolgozzanak?

– Igen, szakmailag kiegészítettük egymást. Számos szakmai eszmecsere után többször is kifejezésre juttatta számomra, hogy szeretné, ha vele dolgoznék. Elképzeléséhez megnyerte felettese, Klenczner Imre igazgató támogatását is, így 1964-ben át is mentem a kutatóba.

– Zökkenőmentes volt a váltás? Mindenki szívesen fogadta a kutatóban, segítették?

– Ez nem mondható el teljes mértékben, hiszen én tudományos segédmunkatárs lettem ott, ahol neves nemesítők vezették az egyes részlegeket, mint például Borus József, Vágó Mihály, akiknek kutatói múltjuk volt. A kutatóban általában a vírusokat tartották a betegségek okának, azt vizsgálták, és nem nagyon értették meg, hogy mit keres nemesítők között egy talajtanos, biokémikus. Jól jött az alkalom, amikor azt kellett bizonyítani, hogy a vírusok vagy a talajadottságok számítanak-e döntően az egészség és a betegség kérdésében. A kutatótársaim által kiválasztott, egészségesnek látszó vetőburgonyákat kettévágtam. Az egyik felét jó minőségű talajba ültettem, a másik felét pedig úgynevezett leromlásos talajba. A levéltetű-fertőzés kizárásával, azonos körülmények között neveltük őket, és vártuk, milyen lesz a kifejlődő növény egészségügyi állapota. Nem csalódtam! A jó talajból zömmel egészséges levelek fejlődtek, a leromlásos talajból fejlődő növények többnyire sodrósak lettek, vagyis jól mutatták a vírusfertőzés tüneteit. Ennek a lényege számomra az volt, hogy a levélsodródás kórokozója az egészséges növényben is jelen lehet, bár igen kis mennyiségben, ami nem okoz kóros tüneteket. Betegség csak akkor alakul ki, ha a növény „anyagcseréje” és ellenálló képessége valamilyen oknál fogva felborul, kedvező körülményt teremtve a kórokozónak, amely felszaporodik, és kiváltja a rá jellemző tüneteket, vagyis betegséget okoz.

– Később a nemesítők is elfogadhatták a más területről érkezett szakembert, amit bizonyít Béres József kutatóállomáson eltöltött sokéves munkája. Beszélgetésünk témájához visszakanyarodva kérdezem: elsőként milyen feladatokat kapott Teichmann Vilmostól?

– Kutatási témám a burgonyaleromlás okainak felderítése volt. Szerencsésnek tartottam, hogy Teichmann Vilmos egyetértett korábbi módszereimmel, megerősített az általam képviselt kutatási irányban. Az osztályon a növénynemesítők feladata a hazai, illetve a külföldi burgonyafajtákból kiinduló, továbbszaporításra alkalmas vetőburgonya előállítása volt. A burgonyaleromlás okait keresve akkor kétféle szemlélet uralkodott. Az egyik a vírusokban, a másik talajuntságban kereste a bajok okát. Én a talajjal kezdtem a munkát, mivel a burgonya a talajból és nem a levegőből táplálkozik. Ebben Vili bácsi jó támogatóm lett az ellenvéleményezőkkel szemben, ugyanis az a véleménye alakult ki a burgonyatáblák közös szemléje során, hogy a vírusbetegségeken kívül más tényezők is szerepet játszhatnak a burgonya leromlásában, de a valós okok felderítéséhez idő kell. Vili bácsi azonban nemcsak a növénynemesítés kiváló szakembere volt, örömmel nyújtott segítséget másoknak is a kutatói feladatok teljesítéséhez, nekem is kijárta a technikai eszközöket, vegyületeket, műszereket. Mindig sokat dolgozott. Én is általában korán, hétkor kezdtem a munkát, de ő olyankor már a burgonyatáblákról érkezett.

– Beszéltünk már a tanulásról. Erről mi volt a véleménye Teichmann Vilmosnak? Segítette?

– Természetesen. Nemcsak segítette, hanem ösztönözte is. Én már a kutatóban dolgoztam, amikor negyvenöt évesen megkaptam a mérnöki oklevelet. A diploma megszerzése után azonnal hozzákezdtem a doktori disszertációm megírásához. 1967-ben doktori szigorlatot tettem általános élettanból és agrobiokémiából, melynek alapján 1968-ban „summa cum laude” minősítéssel avattak mezőgazdaság-tudományi doktorrá. A tanulást ezt követően sem hagytam abba.

– Mit lehet tudni a Teichmann családról?

– Amikor én megismertem, a gyermekei – Wolfgang, Gertha és Elfriede – már kirepültek a családi fészekből. Felesége, Hildegard, Drezda mellől származott, Vili bácsi még tornyospálcai asszisztens korában ismerte meg Ungváron. Különleges család volt az övék Kisvárdán. A fiú vegyész lett, az idősebb lány férjhez ment egy itteni kutatóhoz, ők ketten rendszeresen visszajárnak ide az ünnepségekre, megemlékezésekre. A fiatalabb leány rákban halt meg, erről csak utólag értesültem, nagyon sajnálom, hogy nem tudtam segíteni, de akkoriban a Béres-cseppek még nem voltak olyan stádiumban, hogy hozzám fordultak volna. Azt mindenki tudta, hogy Vili bácsi él-hal a családjáért, nagyon családszerető ember volt. A nemesítő és a magánember között nem lehetett különbséget tenni. Vili bácsi egész napját kitöltötte a munka, ezért aztán nagyon jó volt, hogy a telepen lakott – ha hazament, akkor is bent volt, és fordítva: bármikor beléphetett pár szóra a családhoz. Jellemző, hogy állandóan nála volt a naplója, mindent feljegyzett. Érdekes és áttekinthető jegyzetfüzetei voltak, azonnal megtalált mindent, de jobbára csak az emlékezetét ellenőrizte, valójában mindent fejből tudott. Az itt dolgozó emberek pedig azért szerették, mert nagyon emberséges, segítőkész volt.

– Mindezek ellenére voltak nehéz időszakai. Ezekről mit tud?

– Neki kétszeresen nehéz volt a háború idején. Emberi kvalitásait mutatja, hogy amikor a közelgő harcok elől menni kellett, a család sok holmiját itt hagyta, de a legértékesebb szaporítóanyagot ekhós szekerekkel vitte magával, míg biztonságba nem helyezte Ausztriában. 1947-ben tért vissza, ekkor kapott magyar állampolgárságot, és újra kinevezték a kutatóintézet telepvezetőjének. A kor sajnálatos szokásainak megfelelően koholt vádakkal népbíróság elé hurcolták, izgatás volt a „bűntett”, de az államügyész a vádat elejtette. Végtelen szomorúsággal beszélt erről, nagyon megviselte, megrendítette az emberekbe vetett bizalmát.

– Arról mit lehet tudni, hogy hivatalosan elismerték-e munkáját?

– Úgy gondolom, igen. Beválasztották a megyei tanácsba, a Magyar Tudományos Akadémia Növénynemesítési Bizottsága is felvette tagjai közé, a burgonyatermesztési osztály munkáját vezette. Kapott magas kitüntetéseket, köztük Állami Díjat is, bár ez utóbbiért már nem tudott elutazni a Parlamentbe, lakásán adta át Soós Gábor földművelésügyi miniszterhelyettes. Sajnos a fiatalabb korosztály között voltak, akik a kutatóban már nem érezték át azt az elhivatottságot, a különlegesen nehéz utat, amit Teichmann Vilmos nagyrészt Kisvárdán átélt.

– Hogyan teltek az utolsó évei?

– Élete utolsó napjait sem könnyítették meg, betegágyán kényszerűen még azzal is foglalkoznia kellett, mi történik életművével, kik és miként viszik tovább a nemesítési munkát. Sajnálatosan rövid ideig élt, asztmája elhatalmasodott, sokat szenvedett. Hatvankilenc éves volt, amikor temettük. Emberségben, lelkiekben nagyon közel álltunk egymáshoz. Vilmos bácsi – amíg élt – mindig mellettem állt, akkor is, amikor engem vádak értek, ezért is emlékszem rá tisztelettel. Későbbi kutatói sikereimben is része van Teichmann Vilmos példamutató életének és személyiségének. Nagyon szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy ismerhettem őt.

Marik Sándor

***
TEICHMANN VILMOS (született 1898. október 29-én a csehországi Usti nad Labemben, elhunyt 1967. július 20-án Debrecenben) burgonyanemesítő. 1920-ban a bécsi mezőgazdasági főiskolán (Hochschule für Bodenkultur im Wien) tanult. 1922-ben anyagi nehézségei miatt a tanulást megszakította, és Tornyospálcán az Eszenyi-féle burgonyanemesítő telepen vállalt munkát. 1943-ban Kisvárdán burgonyanemesítő telepet létesített, és vezette 1947-ig, majd haláláig a Kisvárdai Növénynemesítő Telep igazgatója. Tagja volt az MTA Növénynemesítési Bizottságának. Kiváló növénynemesítő volt, többek között a Gülbaba, Áldás, Aranyalma, Krieger-Gyöngye, Őszirózsa, Margit burgonyafajtákat nemesítette ki. Ezenkívül a Kisvárdai rozs, Fehérvirágú édes csillagfürt, Kisvárdai napraforgó, Homoki lucerna, rozs és sok más faj fémjelzi munkáját. Számos szakcikkben és ismeretterjesztő dolgozatban számolt be munkájáról és fajtanemesítési módszeréről. 1966-ban Állami Díjat kapott.

BÉRES JÓZSEF (született 1920. február 7-én Záhonyban) tudományos kutató. Volt szövetkezeti ügyvezető, építőmunkás. 1954–63-ig laboratóriumvezető Kisvárdán. A gödöllői egyetemen szerzett agrármérnöki diplomát 1965-ben, 1968-ban a mezőgazdaság-tudomány doktora. A Nyírségi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetben és jogutódainál dolgozik Kisvárdán, tudományos munkatárs. Kutatási területei: a burgonyaleromlás okai, a baktériumos paszulyvészfellépést gátló készítmény előállítása (egy-egy szabadalom), a dohány vírusbetegséginek fellépését jelentősen gátló készítmény előállítása, az állattenyésztési bajok okai, megelőzésük (három szabadalom). 1989-től nyugdíjas. 1989-ben a Béres Rt. egyik megalapítója. Az emberi rákos daganatok fokozódó fellépésének okaival, megelőzésük lehetőségeivel foglalkozik (szabadalma a Béres-csepp). 1992-ben izolálja és tenyészetben szaporodásra bírja a rákkeltő gének sejtburjánzást indukáló génjeit. Csaknem ötven tudományos közleménye jelent meg. Számos hazai és külföldi kitüntetés birtokosa. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1997), Magyar Örökségért díj (2000), Széchenyi díj (2002), a Köztársaság Elnökének Érdemérme (2002), Az év vállalkozója (2002), a Rotary International által adományozott Üzleti Tisztesség díja (2002, Európában elsőként).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése

Csendes utcán

Hargitai Beáta alkotása …olyan csendességgel lopodzott be az utcába az idő, hogy senki nem vette észre ezt az alattomos munkát. Megkoptak fenn magasan a cserepek, kicsit beázott a homlokzati fal,... Tartalom megtekintése