Cs. Szabó László íróról beszél Benke György lelkész

Félúton Kölcsey és Kazinczy sírja közt

Cs. Szabó László.jpgCs. Szabó László a XX. századi magyar irodalom egyik kiválósága volt, mégis elgondolkodtató, hogy ismeri-e – és vajon elismeri-e – a Sárospatakon nyugvó írót a mai Magyarország? Cs. Szabó Lászlóval az irodalomért érzett aggódása mondatta ezt 1982-ben: „…megszégyenítőn csökkent az irodalom hatása a világban. Egyetlen hajdani nagyhatalom se bukott nagyobbat. Könyörtelen, gonosz században élünk. Sohase felejtsd el, milyen sötét! Ez rontotta le az irodalom óriási hitelét is. Mind attól tartunk, hogy megszentelt igéktől a Bomba veszi át a hatalmi döntést, a végszót. Árnyékában élünk, akárhová menjünk, mindenütt takar az árnyéka”.

Az író ismertségére és elismertségére vonatkozó kételyem sajnos jogos. Az egyik kisváros könyvtárában a fülem hallatára kérdezte meg az egyik könyvtáros a másiktól: ki ez a Cs. Szabó László? Hallottam a választ is: valami nagy ember lehetett. Ennek az írásnak többek között az a feladata, hogy hozzájáruljon Cs. Szabó László megismertetéséhez. A kérdés ugyanis valóban aktuális: tényleg, ki is volt ő valójában? A Bogácson élő dr. Benke György lelkész professzor hajdan – még kisdiákként – személyesen is találkozott Sárospatakon Cs. Szabó Lászlóval. Majd jóval később – mint a pataki Tudományos Gyűjtemények vezetője – ő hozatta el Londonból Cs. Szabó László tizenegyezer kötetes magánkönyvtárát, amiről az író úgy rendelkezett, hogy az halála után Sárospatakra kerüljön.

– Professzor úr! Mi az, amit egy művelt embernek feltétlenül tudnia kell Cs. Szabó László munkásságáról?

– Elsősorban azt, hogy ő a huszadik századi magyar emigráció egyik legkiemelkedőbb írója volt, elsősorban esszéista, akárcsak a példaképe, Michel de Montaigne. Ezért is szokás őt a „magyar Montaigne-nak” nevezni. Csekefalvi Szabó László Budapesten született 1905-ben, de kora gyermekkorától Kolozsvárott nevelkedett. Arról az időszakról azt írta: „Sohasem írhatom ki magamból az erdélyi múltat: ami bennem ér egy szikrát, Erdélynek köszönhetem”. A szüleivel akkor települt vissza Budapestre, amikor Erdélyt Romániához csatolták. Erdély számára mindhalálig az éltető gyökér maradt. Nyilatkozta is egyszer: „…ízig-vérig erdélyi vagyok erdélyi levegő nélkül is, mert azok a gyökerek nagyon mélyek, néha engem is meghökkentenek”. Bár közgazdasági egyetemen végezte tanulmányait, s 1931-ben gazdaságtörténetből szerzett doktorátust, az irodalmi érdeklődése más pálya felé terelte. 1935 és 1944 között a Magyar Rádió irodalmi osztályának volt a vezetője.

– Hol jelentek meg az első írásai?

– A Nyugat avatta fel, s később a Nyugat utóda, a Magyar Csillag, valamint a Válasz közölte írásait. Az úgynevezett „esszéírói nemzedék” képviselőjeként azokat a kulturális és erkölcsi értékeket védelmezte, amelyek veszélybe kerültek a közeledő háború és teret nyerő fasizmus miatt. Ezekben az években számos kötete jelent meg, többek között A doveri átkelés, az Apai örökség és A kígyó. Ez utóbbi két esszénovellás kötetéről a Pataki rekviem című nekrológjában a barátja, Illés Endre is megemlékezett: „…mind a két kötetéről a felfedezés örömével írtam a Nyugatban. Egykori elbeszélőink között az egészségüket és romlatlanságukat rúzzsal erősítgetők, a hamis pénzzel fizető kísérletezők és a stíluserő-mutatványosok hármas szorításában igéző novellistának vallottam. Szűkszavúsága és tartózkodása mögött könnyed, fojtott, férfias elbeszélő rejtőzött”.

– Mi történt vele a második világháború után?

– Cs. Szabó a háborút követő új rendben szűk négy évet élt még Magyarországon. 1945-ben a Képzőművészeti Főiskola újonnan alapított művelődéstörténeti tanszékének vezetőjévé nevezték ki. Az időtájt többször járt nyugat-európai tanulmányúton. Az egyik ilyen útról 1948-ban, az akkor már a szellemi életet fojtogató politikai diktatúrába nem tért haza, 1951-ben pedig véglegesen Londonban telepedett le, és az angol rádió, a BBC magyar osztályának munkatársaként dolgozott. Az emigrációban eltöltött 38 évéből 34-et Angliában, Londonban élt. Idehaza 1965-ben megjelent egy Magyar irodalmi lexikon, amely pontatlanul közölte születési dátumát és helyét, de még a munkáit is. Erre, az Irodalmi Újságban 1965-ben így reagált: „Tékozlóan jóságos hozzám a népi demokrácia. Másoknak csak Kossuth- vagy József Attila-díjat osztogat, nekem egy szülőfalut adományozott. Nógrádban vagyon, járási székhely, ezerhatszáz lakossal. Adott hozzá vadonatúj születési dátumot is. Úgy gondolták a melegszívűek, hogy jobban illik rám a rózsatermő május, mint a zimankós november. El a Skorpióval! Több szerencsét hoznak az Ikrek. Rétság az igazi ajándék. Fejedelmi – egy egész falu a kedves palócok közt! Szívesen elfogadom, már csak varázslatos hangtani alakjáért is. Se apám, se anyám, semmiféle boldog vagy boldogtalan ősöm a táján se járt. Én sem. Budapesten születtem. Ha még népi író lennék, érteném, hogy megfosztanak a romlott nagyvárostól.”

– Hány kötete jelent meg?

– Tizenhat kötete jelent meg külföldön magyarul, csekély példányszámban, szinte semmi honoráriumot nem hozva a konyhára. Írói magatartása a büszkén vállalt nagy száműzött elődjéhez, Mikes Kelemenéhez hasonlítható. Önéletrajzi írásaiból kiderül, hogy külföldön a katedrát nélkülözte leginkább, így nem csoda, hogy különösen a hollandiai Mikes Kelemen Körben és a Külföldi Magyar Evangéliumi Ifjúságban lelt egy új, „spirituális hazára és pótkatedrára”. Fiatalok között nagyon jól érezte magát: 1956 után kilenc ország húsz városában, csaknem félszáz előadást tartott azoknak, akik a forradalom után jöttek el Magyarországról. Londoni évei alatt megteremtette a leggazdagabb magyar magánkönyvtárak egyikét. Ez a 11 ezer kötetes könyvtár került végakaratának megfelelően a sárospataki kollégium könyvtárába. Érdekességként megemlítem, hogy emigrációba vonulása után harmincegy évvel, 1979-ben látogatott újra Magyarországra. A Képzőművészeti Főiskolán a régi tanszéke felkérte, hogy tartson egy előadást a görög kultúráról. Cs. Szabó az előadását így kezdte: „Mondtam a múlt órán, harmincegy évvel ezelőtt…”. Ha jól emlékszem, még négyszer járt itthon. De már hetvenen túl volt, amikor először hazajött, és ilyen idősen az ember már nem tud újra szerepet cserélni. Meghalni viszont hazajött: Budapesten hunyt el 1984-ben, a haematológiai klinikán. Gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, a vörös vértestjeit elpusztították a saját vérképző szervei. Sárospatakon temették el.

– Milyen kapcsolatok fűzték ehhez a Bodrog-parti kisvároshoz?

– Cs. Szabó a kulturált, emberléptékű településeket szerette. Az Alkalom című esszéjében 1982-ben ezt írta: „Peregrinus örökdiáknak születtél, s maradsz holtig, Kolozsvár, Enyed, Sárospatak a kegyhely, ahová hűséged lerakhatja a jelképes zarándokpálmát”. Sárospatakon, ahol gyakran megfordult, ugyanazt a nyitott szellemiséget találta, mint az északolasz városokban, vagy Svájcban, Franciaországban és Angliában. Jelenvalónak érezte a 16-17. századnak, a szellemi és lelki megújulás éveinek a levegőjét. Mert ha itt „mezítláb járt is a humanizmus”, de azért itt járt. Meg is jegyezte némi keserűséggel: „Az a baj, hogy nincs határainkon belül legalább fél tucat Eger, Esztergom, Sárospatak”. A második világháború után – amikor még Magyarországon élt – minden évben eljött Patakra. 1946-ban a vár vendége volt, amely az íróknak, művészeknek otthont, alkotáshoz szükséges nyugalmat és történelmi ihletettségű környezetet adott. Illyés Gyula lapjában, a Válaszban költői módon írt pataki élményeiről: „Lelkem stratégiája három felől kerítette be Patakot, a Szamosvölgyből, Debrecenből s a Hernád völgyén át nyomult feléje hosszú évek óta. El is esett puskalövés nélkül ilyen jó hadásznak. Európa szívében vagyok – gondoltam megkönnyebbülve a holdfényes kollégiumudvar közepén, de jó itthon! – gondoltam aztán az angol internátus folyosóin”. A következő évben, 1947-ben is járt Sárospatakon. Ezt a látogatást Peéry Rezső dokumentálta, aki levélinterjút készített Cs. Szabóval 1966-ban. Ebben az interjúban Cs. Szabó így emlékezett vissza: „Sárospatakon folytattuk a beszélgetést, 1947 késő tavaszán, abban a kivételes, szerencsés órában, amidőn Patak Comenius menedékhelye, Csokonai, Kazinczy és Kossuth iskolája nyíltan vallhatott hivatása, az európaian magyar művelődés mellett. Kodály kardala zengett az árkádok alatt, Veress Sándor, Waldbauer Imre muzsikált, Török Erzsi próbált a várban”. Az 1948-as pataki látogatásának emlékét, tényét pedig a Sárospataki Református Lapok híradása őrzi: „Cs. Szabó László író, főiskolánk régi kedves barátja, Sárospatakon időzvén, április 5-én szép számú hallgatóság előtt a Fáy András Társaság irodalmi délutánjának keretében részleteket olvasott fel most készülő irodalomtörténetéből. Április 6-án pedig gimnáziumi ifjúságunkkal folytatott szívélyes eszmecserét. Közöttünk való időzése mindnyájunk számára, akik hallgattuk Őt, felejthetetlen, nagy élmény volt”.

– A következő látogatásáig viszont több mint három évtizedet kellett várnia…

– Ennek megvolt az oka: az emigráció. Ám amikor annyi év után újra hazajött, számára Patak ismét úti cél volt. S Patak újra fogadta őt, mert ez a város hozzászokott ahhoz, hogy a világ bármely részéről hazajövő „öregdiákokat” nyitott szívvel ölelje magához.

– Miért éppen Patakon kívánt eltemetkezni?

– Ezt a kérdést sokan felteszik nekem. Cs. Szabó, aki otthon volt Európában mindenütt, Patakot választotta ki nagy értékű könyvtára elhelyezésére, és úgy rendelkezett, hogy őt is oda temessék el. A kérdés indokolt: vajon miért? Hiszen ő, ha kérdezték, honnan származik, mindig Kolozsvárt említette, erdélyinek érezte, vallotta magát. Tudni kell, hogy nyugvóhelyéül először a kolozsvári házsongárdi temetőre gondolt. Odavágyott, a gyermekkora, ifjúsága színhelyére, a sok rokon, barát közé. De a londoni magyar emigráns a romániai Ceausescu-érában még a holta után sem remélhetett bebocsáttatást a házsongárdi temetőbe, Erdély nemzeti pantheonjába. Petrőczi Éva a Pataki virágének című versében utal Szenci Molnár Albert sírversére: Dacia dat tumulum – vagyis: Erdély adja a sírt. De Cs. Szabó esetében ez így hangzik: Dácia non dat tumulum – Erdély nem adja a sírt… A Hűlő árnyékban című kötetében Cs. Szabó ezt írta: „Mivel ki vagyok rekesztve a házsongárdi temetőből, amely megilletne, sokáig azt szerettem volna, ha beszórják hamvaimat a Földközi-tengerbe. Csakhogy a tengeri temetés sem olyan egyszerű ám, kilincselni kell érte. Akkor pedig feküdjek ott, ahová éppen tesznek”. Aztán élete utolsó éveiben egyik pataki látogatása során a kicsiny református temetőbe is elment, és ott a sírkert legavatottabb ismerőjével, Ujszászy Kálmán bácsival sétált körbe, így nemcsak évszázados sírköveket, fákat látott, de a kísérőjétől megtudta azt is, hogy kik feküsznek a hantok alatt. Átérezte azt a mondatot, amit Mikó Imrétől szeretett idézni: „A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk”. Nos, ekkor született meg benne az elhatározás, hogy ha már Kolozsvárott nem lehet, akkor Sárospatakon kíván megnyugodni. 1984. szeptember 28-án halt meg. A Látóhatár szeptemberi száma hozta a Téli virágének című versét, amit az év februárjában Bécsben írt. Ennek utolsó versszaka így hangzik:

„Ha lefejtették már a bort Hegyalján / vess egy örökre virító mimózafürtöt / a diákok hervadt árvácskái fölé / hálás hantomra / félúton Kölcsey és Kazinczy sírja közt / Kárpát kebelében / Mielőtt megjön a hó.”

A temetésén – 1984. október 5-én, pénteken – elmondott búcsúbeszédében Csoóri Sándor is utalt erre a „végakaratra”, a beszédét így fejezte be: „Ne keressünk vigaszt a veszteségben, ne keressünk vigaszt a gyászban! Ha csak annyit nem, amennyi Halottunkat is megnyugtatná: testét hazai földben helyezhetjük örök nyugalomra. Egy olyan város temetőjében, amely protestáns kollégiuma révén századokon át a magyar szellem egyik végvára volt, egy olyan városban, amelynek falai a bujdosó Rákóczi hangját is beitták és őrzik, ahonnét nincs messze Vizsoly, és nincs messze Erdély. Egy olyan temetőben, amely félúton van Kölcsey és Kazinczy sírja között”.

– Ön tevékenyen részt vett az író könyvtárának, szellemi hagyatékának hazaszállításában. Mit kell erről a könyvtárról és Cs. Szabó könyvgyűjtő szenvedélyéről tudni?

– Cs. Szabó László a könyvtárát a végrendeletében a Tiszán Inneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeire hagyta. Ez a többféle szempontból is gazdag és nagy értékű hagyaték 1985 augusztusában meg is érkezett Sárospatakra, hogy Cs. Szabó Könyvtár néven betagolódjék a Nagykönyvtár állományába. Cs. Szabó László és a könyv, sőt a könyvtár összetartoztak. Amikor 1948-ban elhagyta Magyarországot, mintegy kilencezer kötetes könyvtár maradt utána. El is mondta egy interjúban, milyen tehetetlen volt, hogy egyetlen magyar könyv nélkül maradt. Olaszországban, s később Angliában a magyar irodalommal kapcsolatos írásokat írt, előadások tartott, s mint írja, „akkor döbbentem rá az iszonyú nehézségekre. Kevesen voltunk odakint, magyar könyvtár sem volt”. Szerencsére, amint megtelepedett Londonban, a könyvek is gyűlni kezdtek körülötte. Gyűjtőtermészet volt, „szellemi műgyűjtő”, ahogyan Csoóri Sándor mondta róla. Nemcsak az antikváriumokban olykor fellelhető ritkaságokat és értékeket vette észre, hanem a raktárak sarkaiban porosodó metszeteket vagy éppen a Temze partjára kidobott „ócska” székeket és kis asztalokat is. Ezekből a különböző helyekről összeszedett és rendbe hozott tárgyakból rendezte be a lakását a Gloucester Mews-ban, egy istállóból lett garázsban. Ennek az a története, hogy a Mews városrészben – amely magyarul istállósort jelent – a lovaskocsikat kiszorította, majd végleg felváltotta az autó. Az istállókat átalakították lakásoknak, és ahol azelőtt lovak álltak, autógarázs lett. Cs. Szabó a lakásához tartozó garázst rendezte be könyvtárszobának. Vendégeinek néha ezzel nyitotta ki az ajtaját: Íme, az autóm. Egyébként azoknak a könyveknek az árából, amiket az évek során összegyűjtött, nem is akármilyen autót vásárolhatott volna. A szobák falát elborító zsúfolt könyvespolcok látványa nagyobb élményt jelentett minden ottjárónak, különösen, ha magyar volt, mintha a legdivatosabb márkájú autót látta volna. Élete utolsó idejében a brit sziget levegője nem használt neki. Lett volna rá lehetősége, hogy Olasz-Svájcba vagy Észak-Olaszországba átmenjen, de a könyvei miatt nem mozdult. Nem is hagyták el egymást. A temetése után egy év sem telt el, a könyvtára utánajött Sárospatakra. Végrendelete szerint könyvtárának minden darabja a Sárospataki Nagykönyvtáré lett, kéziratai, levelei pedig a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumé. Gondos csomagolásban a Hungarocamion egyik nyergesvontatójára került fel az anyag, a könyvanyag kétszázhatvanöt, átlagosan harminc–harmincöt kg-os dobozban fért el, az iratanyag huszonöt doboznyi lett. A kamiont Londonban zárták le, és hat nap múlva Sárospatakon nyitották fel, ahol a vámkezelése is megtörtént. Az ily módon hazakerült könyvtár tizenegyezer kötetből és mintegy ezer darab folyóiratból állt. Egy könyvkereskedő persze nem erre figyelne fel, de elsősorban a könyvtár Hungarica anyagának irodalmi értéke figyelemre méltó. Nagyon sok könyv a kortárs magyar íróktól, költőktől származó, dedikált példány. A határokon túl élő és alkotó magyar írók műveinek ilyen gyűjteménye nem sok helyen található. Ezenkívül szembeötlő az angol nyelvű anyag, a gazdag Shakespeare-gyűjtemény is. Cs. Szabó László budapesti élete során a Képzőművészeti Főiskola tanára volt, így sok értékes képzőművészeti albumot is összegyűjtött. Gyűjteményünk időközben rangos épülettel, a Makovecz Imre által tervezett Repositóriummal gyarapodott. Ennek építését a művelődési minisztérium és más állami szervek segítsége tette lehetővé. Az új épületben külön teremben helyeztük el Cs. Szabó László könyvtárát.

– Cs. Szabó László teste Sárospatakon nyugszik, de szellemét a Repositóriumban idézhetjük föl. Jól gondolom, hogy a kisváros zarándokhellyé vált azok számára, akik Cs. Szabó Lászlóval találkozni szeretnének? Mit gondol erről?

– Ez így van. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, ettől odavalósi-e, pataki-e Cs. Szabó? Ujszászy Kálmán, Sárospatak nagy fia is feltette ezt a kérdést 1986-ban: „Jövevény-e az immár két esztendő óta a tőle és sokaktól megénekelt három hársfa árnyékában nyugvó Cs. Szabó László? Ha igen, akkor csak úgy, mint a többiek, akikről szólottam, és mindahányan, akik e földön csak jövevények és zsellérek vagyunk. Alig van közöttünk, aki Patakon született. Századok sora, de ez a temető is tanúja annak, hogy ez a város és benne ez az iskola mindig tudta, amit legerősebben Erdélyi János hangsúlyozott: ahhoz, hogy exportálni tudjon szellemi értékeket, máig ismert szellemi exportja megmaradjon, előbb importálnia kellett. A Felvidék, Erdély, az Alföld, sőt a főváros értékei sűrűsödtek így együtt, lettek személyekben hordozói, alkotásokban tükrei a három fáklyával világító ugyanazon szellemnek. Ezt érezte meg Cs. Szabó László is a temetőt járva, és így tudta, hogy benne itthon lesz sokat szenvedett beteg teste, ugyanúgy, mint szellemének összegyűjtött kincsei, a könyvei a Gyűjtemények Nagykönyvtárában. Sírja a nemzeti azonosságukat kereső, óvó hazai és külföldön élő magyarok zarándokhelye”.

Hajdu Imre

CS. SZABÓ LÁSZLÓ, Csekefalvi Szabó László (született 1905. november 11-én Budapesten, elhunyt 1984. szeptember 28-án Budapesten) író, esszéista, rádiós szerkesztő. A budapesti református gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti közgazdasági egyetemen 1931-ben szerzett doktorátust. 1935 és 1944 között a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője, 1936-ban Baumgarten-díjat kapott. 1945-től 1948-ig a Képzőművészeti Főiskola művelődéstörténeti tanszékének vezetője. 1948 végén elhagyta az országot, előbb Rómában és Firenzében élt, majd 1951-től Londonban, ahol a BBC magyar osztályának munkatársa, szerkesztője 1972-ig, nyugállományba vonulásáig. 1980-tól rendszeresen hazalátogatott. 1984-ben Budapesten hunyt el, végakaratának megfelelően Sárospatakon temették el. Főbb művei: Apai örökség (1936), Doveri átkelés (1937), A kígyó (1941), Téli utazás (1956), Római muzsika (1970), Vérző fantomok (1979), Hűlő árnyékban (1982).

BENKE GYÖRGY (született 1931. november 8-án Hejőpapiban) lelkész. Tanulmányait a Református Teológiai Akadémián, Debrecenben és a glasgowi egyetemen végezte. 1955-1956 között Csengerben, 1956-64 között Sárospatakon református segédlelkész. 1964-1972 között Sajóvelezden, majd 1972-1983 között Mezőkövesden lelkipásztor. 1983-1986 között a Sárospataki Tudományos Gyűjtemények igazgatója. 1986-tól 1996-ig Miskolcon lelkipásztor. 1991-1996 között egyházkerületi főjegyző. 1996-1999 között a Sárospataki Református Teológiai Akadémia tanszékvezető teológiai tanára, 1997-1999 között dékán. Főbb művei: Kálvin társadalmi etikája (1986), A vizsolyi templom és a Kálvin-biblia (1989), Egyháztörténelem – iskolai segédkönyv (1993), Így imádkozzatok! Az Úr imádságmagyarázata (1996).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése