Kalász László költőről beszél Fecske Csaba költő, publicista

 Énhozzám lejönnek az őzek széles csapáson

kalasz_laszlo-3.jpgMielőtt a tollat kezembe vettem, gondolatban gereblyéztem össze az élete tarlójából az összes kalászt, mely sokakkal együtt az én jussom is. Látom magam előtt szalonnai házát, amelynek udvarán ott bólogat a termetes fűzfa címeréül a költőnek, aki – mert iróniájával magát sem kímélte – önmagát olykor „fűzfapoétának” titulálta. S eszembe jut minden kézfogása, minden baráti ölelése. Nem csak szellemes viccei, és a koccintásra nyújtott tíz-tizenöt esztendős, aszalt szilvával ízesített papramorgója miatt éreztem nála mindig valami kellemes melegséget.

Ott, a Bódva völgyében, Szalonnán Kalász László tanító úr, az országosan ismert és elismert költő, a tisztelni és szeretni való ember minden hozzá betévedt vándornak derűt és szívmeleget adott, ami belőle oly természetesen és tisztán buzgott, mint a hegy lábánál feltörő forrás. Kalász László – József Attila-, Radnóti Miklós- és Szabó Lőrinc-díjas költő – az irodalmi munkássága révén került be ebbe a kötetbe, ám én őt nem csak a versei miatt, hanem humorával, természetességével és emberi gyengéivel együtt szerettem, szeretem igazán. És ezzel nem voltam egyedül. Egy pályatársa, a Szalonnához közeli Szuhogyon élő Kaló Béla így rajzolta meg portréját: „Egy szemlélődő, kissé kócos öreg kölyök, aki néhány percre megáll elmélázni, de többnyire presszókban látni sörözni vagy borozni. Falusi emberek között. Hrabal Kerskóban: Kalász Szalonnán.” Kalász László élete végéig hű maradt szülőföldjéhez, a Bódva-völgyhöz, Perkupához, ahol született, s a szomszédos Szalonnához, ahol élt és dolgozott, alkotott. Egy vele készített interjúban 1995-ben azt találtam neki mondani: „Születtél Perkupán, élsz a szomszédban, Szalonnán. A világtól távol. Ennek ellenére ismernek országszerte. De ha mondjuk Pesten élnél… – Isten őrizz! – vágott közbe. – Biztos, hogy még ismertebb lennél – makacskodtam. Mire ő: talán igen, talán nem. Jobb költő nemigen. Én megpróbáltam városon élni. Voltam diák Miskolcon, Debrecenben. A városban soha nem éreztem jól magam. Mindig hazavágytam. Én csak itt, a Bódva völgyében érzem itthon magam. Pedagógusként, költőként.” Emlékét egyik legjobb ismerőjével, földijével, a költői lantot hozzá hasonlóan érzéki líraisággal pengető Fecske Csaba költővel idéztük föl.

– Fájó, még mindig torokszorító érzés annak a tudata, hogy Kalász Laci már nincs közöttünk…

– Öt esztendeje már, hogy 1999. január 25-én Filip Gabi belesírta a telefonba, hogy meghalt Kalász Laci bácsi. Ilyen gyomorszájon ütő hírek hallatán szokta az ember leejteni a készüléket. Elejteni a szálat. A homokbányaként megindult csönddel nem tud mit kezdeni. Kalász-verssorokba kapaszkodik: „anyámnak kontya van kerek”, „végtelen rét havában megfürödtem lelkem mélyéig”, „énhozzám lejönnek az őzek széles csapáson”.

– Az ilyen lesújtó hírek hallatán segítenek-e a versek?

– A verssorokban még ott a költő testmelege, ott gyűrűzik fölöttük mosolya. De aztán jégcsapokká lesznek a szavak. A nemlét hóvihara süvít be az elme rosszul tömített ajtaján. Aztán a temetés január 28-án a meredek domboldalra kúszó perkupai temetőben, ameddig lemerészkedik az erdő, ahol az őzek élnek, amelyek lejöttek hozzá „széles csapáson”. Most vajon lejönnek-e végső búcsút venni, futott át agyamon, amikor fölbicegek a ravatalozóhoz. Szomorú téli nap. Naptalan, vigasztalan. Kicsire összement ember a nyitott koporsóban. Nem lett volna szabad megnéznem, ez az elgyötört arc nem lehet a mindig derűs poétáé. Ez egy idegené. Hogyan is szól a vers? „Ami véglegessé formálta egykor mosolytól sugárzó arcodat iszonyat-e vagy áhítat?” A sír elnyelte őt. Sokan voltunk hetedhét határból, távoli falvakból is eljöttek tisztelői, hívei, akik talán nem is annyira a verseit, mint őt magát szerették. Az ég is megsiratta, nagy pelyhekben, sűrűn hullott a hó. A Bódva-völgy tiszta hangú énekese 1933. február 3-án született Perkupán, oda tért vissza ősei földjére örökre. De az életből vajon a halhatatlanságba költözött Kalász Laczy? Így, a keresztnevét cé-zé-ipszilonnal írva dedikálta nekem az egyik verseskötetét valamikor régen, még életünk kőkorszakában Égervölgyben, hosszan elmélázó erdők, gyöngyöző sör neszezése közepette. Stílszerűen, hiszen Laczy – a parodista hajlamú irodalomtörténész szerint – a magyar irodalom sörkatonája volt.

– Bár ön tizenöt évvel fiatalabb volt nála, testi-lelki jó barátság szövődött önök között. A szülőföld okán? A versek révén?

– Mindketten a Bódva völgyében születtünk, ő Perkupán, én Szögligeten, csöpp folyónk, ahogy ő nevezte a Bódvát, összekötött minket. „Mosom kezem Bódvánk vizében”, írta Pilátus vagyok című versében. Én meg a lábamat mostam, nem zavar? – évődtem vele egyszer jókedvemben, mert mellette valahogy mindig jókedve kerekedett az embernek. Halálig sugárzó mosolyt helyezett el arcán a Teremtő. A Bódva felső végén, egy másik országban, de egykori hazánkban Szomolnoktól délre, a bodokai erdőn túl a stószi remete, Fábry Zoltán üzent nekünk fürge halakkal, vízimadarakkal, szárnyas szelekkel édesanyánk gyönyörű nyelvén. Kőhajításnyira ringott egymástól a bölcsőnk, ami természetesen szó szerint értendő, hiszen akkor még volt bölcső, szülőház és szülőfalu, nem úgy, mint most, amikor – bocsánat a kifejezésért – keltetőtelepen jönnek világra posztmodern, lelketlen korunk jobb sorsra érdemes gyermekei. Palócos kiejtéssel dúdolták fülünkbe az altatót, az ő fülébe tízegynéhány évvel korábban. Annak ellenére, hogy földik voltunk, személyesen elég későn találkoztunk. Híre jóval megelőzte őt magát. Kisiskolás koromban Tóth tanító néni mesélt nekünk a szalonnai költőtanítóról. Ez roppant érdekelt engem, hiszen magam is verselgettem már akkor. Arra gondoltam: lám, születhet költő Perkupán is, nemcsak Kiskőrösön, Nagyszalontán vagy Érdmindszenten. S ha Perkupán igen, akkor Szögligeten miért ne? Az sem alábbvaló falu.

– Ezek szerint Kalász László már akkor hatott önre…

– Inspirált a példája, de – megismervén a költősors keserveit – nem is tudom, hálás legyek érte, vagy haragudjak miatta. Amikor a hetvenes évek elején bemutatkoztam verseimmel a Magyar Ifjúságban, Laczy állítólag azt mondta: „Ez a szögligeti gyerek tehetségesebb, mint én”. Így volt, nem így volt, ki tudja, másoktól hallottam, mindenesetre nagyon jellemző megnyilvánulás tőle, aki sohasem igyekezett mások elé tolakodni.

– Ha jól tudom, ön az iránta érzett tiszteletét, rajongását azzal is kifejezte, hogy verset is írt hozzá.

– Méghozzá több verset. Az első, a Túl az Óperencián című az Új írásban jelent meg 1977-ben, ezt beválogattam első kötetembe is. Levél Szalonnára című versemmel az ötvenéves költőt köszöntöttem. Parodizáltam is a verseit. Két paródiám tévedésből egyszer az igazi Kalász-versek között szerepelt a Napjaink egyik számában. A „kakukktojásokat” maga a költő sem vette észre. Egy ideig az ő költői hangján szóltam, az ő poétikai attitűdjét vallottam a magaménak. Tagadhatatlan, hogy mi, a Bódva-völgy irodalmárai mind az ő köpenyéből bújtunk elő. Bizonyára van, aki tagadja, van, aki vállalja, s talán olyan is akad, aki meghaladta ezt az örökséget. Amikor középiskolásként Miskolcra kerültem, gyakran találkoztam a verseivel a Napjainkban. Ő írta a legszebb verseket, nekem legalábbis az övéi voltak a legszebbek. Az olyanok, mint a Csöng a Hold az almafán, Anyámnak kontya van, A hegyek, Csörlő szarka, és folytathatnám a sort. Üdék voltak, s olyan egyszerűek, mint a népdalok. Olyan természetességgel szólalt meg a verseiben, ahogy az eső elered, ahogy a szél fúj. Született tehetség volt, amit másoknak meg kellett tanulnia, ő ösztönösen, pontosan tudta, olyan tökéletesen, ahogy az énekesmadarak dalolnak.

– A verseiből megismerhető személyiségét ismerhetjük, de milyen ember volt valójában?

– Karizmatikus ember volt. Az ember nem vonhatta ki magát a hatása alól. Szív alakú, napcserzette arca, inkább a földet, mint az eget fürkésző tekintete kun eredetre vallott, bár ereiben állítólag avarok vére kavarog. „Bocsánat, ha zavarok! Itt laknak az avarok?”, kérdezte Árpád vezér oldalán ideérkezett, rímelésre hajlamos őse, aki nyereg alatt puhította a húst. Gyanítom, legenda mindez. Kalász Laczy megteremtette önmaga mitológiáját, pontosabban megteremtődött a mítosza, mert azt mi teremtettük meg, akik ismertük őt. A mítosz mindig a valóságból táplálkozik, noha természetesen nem adekvát azzal. A tudományos kutatások szerint Mátyás király korántsem volt olyan igazságos és szeretetre méltó személy, mint amilyennek a hagyomány tartja. De nyilván valós oka van annak, hogy a nép nyelvén olyan sok mese, monda maradt fenn róla. A néplélek pontosabban formálja meg önnön hőseit, mint az objektív tudomány. Kalász Laczyt is hívebben formálja meg a szájhagyományon alapuló legenda, mint a majdani irodalomtörténeti értekezések, amelyek föltehetőleg megíródnak. Legendahőssé lett alakja ma éppúgy hozzátartozik a Bódva völgyéhez, mint a névadó folyó vagy az ezeréves zilizi kocsányos tölgy és a szalonnai Árpád-kori templom. Egyszer végigmentem vele Szendrőn. Mindenki köszönt neki, ismerősként üdvözölték, s neki mindenkihez volt egy jó szava, egy mosolya vagy egy vicce. Hallottad már? – kérdezte, és a választ meg se várva már mondta is a legújabb viccet. A következő kis anekdotát egykori évfolyamtársa mesélte róla. Mivel a szülei szegények voltak, főiskolás korában Laczy gyakran került pénzzavarba, így kénytelen volt kölcsönkérni, hogy kihúzza valahogy a következő ösztöndíjig. Az egyik barátjától, akinek tartozott, egyszer azt kérdezte: „Én tartozom neked egy húszassal, mondd, nem tudnád megadni?”. Persze, kapott egy újabb húszast. Nevezetes történet az is, hogy költőként, irodalmárként kiutazott a nagy Szovjetunióba. Megérkezett Moszkvába, a lépcsőn araszoló utasok között haladt, amikor odalépett hozzá az írószövetségi titkár, Salinov elvtárs, aki korábban soha nem látta Lacit. S azt kérdezte: Te vagy Kalász, a költő? Laci azt felelt: én, de honnét tudja? Mire Salinov elvtárs: hát úgy nézel ki. És egy másik érdekesség Cs. Varga István irodalomtörténésztől: „Amikor Szalonnán meglátogattam, a vonatvezető leszállt, elmondott egy szép Kalász-verset, aztán vidáman kezet fogott a költővel, visszaszállt vasparipájára, és folytatta útját. A Rakaca-tónál a vendéglőben elénk siető pincér Kalászverssel köszöntött és barátsággal invitált bennünket…” Valamikor a nyolcvanas években betértünk az edelényi Bódva étterembe, s még le sem ültünk, a fiatal pincér máris hozta a sört Laci bácsinak, aki egy bökverssel fizetett: „Halkan, kanol a hal-kan”.

– Rögtönzött, vagy eleve készült ezekkel a szállóigévé vált rímekkel, elmés mondásokkal?

– Ki tudja? S talán nem is érdekes. Örülök, hogy ismerhettem őt, annak meg különösképpen, hogy legutolsó verseskönyvéről, a Nagyjövő mögöttünk címűről még életében recenziót írhattam, amely néhány nappal halála előtt jelent meg az Észak-Magyarországban. Még olvashatta, telefonon meg is köszönte. Amikor meghallottam a hangját a telefonban, elérzékenyültem. Talán Voltaire mondta, hogy mindannyian kis pogygyásszal érkezünk meg az utókor színe elé. Hiszem és remélem, Kalász Laczy poggyászában ott van legalább egykötetnyi vers, amely eljut az utókor asztalára.

– Beszéljünk Kalász László költészetéről is!

– Kalász Lászlót irodalmi berkekben a Hetek írócsoport tagjaként emlegetik. Ennek a csoportnak volt tagja Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon. Őket a közös kezdés, a közös „bölcső” emléke fűzte össze. Az 1961-ben alapított Új írás – Pándi Pál és Váci Mihály szerkesztésében – nagy lelkesedéssel és odahajlással fogadta a fiatalokat. Első kötetük is nagyjából egy időben, a hatvanas évek derekán jelent meg. Megnyilatkozásaik szerint a pályakezdés időbeli közelségén túl egyfajta összetartó erő is kialakult köztük. Ágh István szavaival élve: megszerették és tudták egymást. Összefűzte őket a közös élményvilág, a hasonló életsors és valóságszemlélet, a lírai realizmusuk, a hűségük a szegények iránt, az etikai tartásuk és közéleti felelősségérzetük. Ahogy egyszer Laci megfogalmazta: az úgynevezett sorsköltészet vállalása tette barátokká őket már verseiken keresztül. Fontos megemlíteni, hogy közösségüket csoportosításnak tartották, s nem csoportosulásnak. „Spontán nekirugaszkodás hozott össze bennünket irodalomkritikai segédlettel”, nyilatkozta egyszer éppen Kalász Laci. Nem érdek kötötte össze őket. Ágh mondta így: „Nem is törődtünk nagyon ezzel a csoportosítással, nem éltünk egy helyen, alig találkoztunk, nem leveleztünk.” Szanaszét éltek az országban. Kalász Laci élete nagy részében magára hagyatkozott. Nemzedéktársai már a második-harmadik kötetnél tartottak, amikor még neki nem volt kötete. Az első kötete, a Szánj meg, idő! 1967 végén jelent meg. „Nincsenek napjaim, csak perceim vannak”, panaszolta egyik versében. Amire hivatva volt, mindig csak kurtán mért percekben tehette. S így is sokat és milyen értékeset alkotott!

– A kritika hogyan fogadta a művészetét?

– A költészetéről Székelyhidi Ágoston már 1964-ben azt írta a Tiszatájban: „Semmi hamisság, semmi cifrálkodás, semmi mutatványos nagyotmondás nincs bennük. Természetesen már-már szemérmetlenül őszinték, ám a szószátyár ömlengés, az önmarcangolás, a rohamszerű kitárulkozás mellékzöngéje nélkül. Kalász úgy versel, ahogy munka közben, folyóparton heverészve, szerelmesét várva, temetési menetben lépkedve belül zsong, remeg, fáj az ember, elszabadultan s szinte öntudatlanul. Verseinek szólama, tagolása, szókötése az élőbeszédé. Még címük sincs; a szokásnak eleget téve az első sorokat választja külön szerzőjük. Monológra emlékeztetnek ezek a versek. Hangvételük, kissé laza ömlésük, a hagyományos ritmust és rímelést kiiktató felépítésük, látványt, érzést, hangulatot, gondolatot egybefogó asszociálásuk, a líra örök, ősi forrásából fakad: egyszerűen és kendőzetlenül kibeszéli, ami eltölti, betölti a lelkét. A képek anyaga is a közvetlen környezetből áll össze. Káposztáskert, száradó ruhák, folyópart fűzekkel, hajnali fagyban dermedt fák, pohár fölé hajló arcok, hírek a rádióban, a testi folyamatok állandó élménye. Még árnyéka sem fedezhető fel itt sznobságnak, utánérzésnek, álvalóságot konstruáló művészi kalandorságnak.”

– De a sokáig vajúdó első kötet után sorra születtek az újabb kötetek: 1970-ben a Parttól partig, 1973-ban a Hol vagy, jövendő?, 1975-ben a Ne dűts ki, szél! Kalász Lászlónak, az egykori perkupai útőr fiának a dalait szárnyára kapta a szél…

– Igen. S itt most szólnom kell valamiről. A költői munka bírálatának mindig sarkalatos pontja volt, és marad a fejlődés vizsgálata. Hogy a már ismert művekhez viszonyítva az új versekben lelni-e új elemeket a forma, a mondanivaló és a magatartás dolgában? Jól tudják ezt a költők, s némelyikük – engedve a nyomásnak – olykor az alkatától idegen tájakra téved, csak azért, hogy valami félreértett korszerűséget bizonyítson.

– Önnek melyik a szimpatikusabb?

– Számomra mindig kedvesebb volt az a költő, aki belül maradva önnön lehetőségein a már meglévőt mélyíti tovább a lehetséges tökélyig. Nos, Kalász Laci ilyen költő volt. Az alapállása végig változatlan. Így csak az alkot, aki futó kételyei ellenére is hisz a munkája értelmében. Népmesei képeket költ – írta róla Demény Ottó –, de ezek talaja mindig a valóság. Számára elveszíthetetlen domínium volt a falu akkor is, ha érezte szűkösségét, ha szorongásokat idézett fel benne. Érezte ő, hogy valamiképpen kirekesztve élt, távol a „nagy” irodalom mozgásától, de mint mondta: „bújócskázom ezer alakban.”

Hallgatva Fecske Csabát, felrémlik utolsó szalonnai találkozásom Kalász Lászlóval. Azt kérdeztem akkor tőle: „A falu ítélete az értelmiségi létről sokszor könyörtelen, sőt igazságtalan. Téged itt, Szalonnán, hogyan tisztelnek? S ha tisztelnek, mit tisztelnek benned jobban: a költőt vagy a tanítót?.” Mire azt válaszolta: „Szerintem a Kalászt, a Laci bácsit, a Lacit, a tanítót, a tanár bácsit és a versírót. Nincs ez külön. Nincs bennem külön az ember, külön a költő. Hogy ragaszkodom a szülőföldhöz, abban nyilván az is szerepet játszik: a szülőföld sem taszít el magától. Az itt élők olyanok, mint én. Ha mást csinálnak is, a gondolatvilágunk hasonló. Ők kalapáccsal, kapával, sarlóval, én tollal. Szóval együtt, egymással jól megvagyunk.” Megkérdeztem tőle azt is: a verseidet is olvassák? Mire ő: „Persze! Főleg azokat, amelyek újságban jelennek meg. Ezért is szeretek napilapoknak verset küldeni. Mert kivágják az emberek, és hozzák megmutatni. S nemcsak a gyerekek! Az öregek is.”

Hajdu Imre

***

KALÁSZ LÁSZLÓ (született 1933. február 3-án Perkupán, elhunyt 1999. január 25-én Szalonnán) költő, tanár, könyvtáros. Diplomát Sárospatakon szerzett, 1958-tól Szalonnán tanított. Önálló kötetei: Szánj meg idő! (Magvető, 1967); Parttól partig (Magvető, 1970); Hol vagy, jövendő? (Magvető, 1973); Ne dűts ki, szél (Magvető, 1975); Mintha rögtön meghalnék! (Magvető, 1983); Színt vallok a szelekkel (B.-A.-Z. megye és a megyei könyvtár kiadása, 1983); Nehéz a szó (Magvető, 1984); Világ menj világgá (FelsőMagyarország Kiadó, 1992); Összegyűjtött versek (Felső-Magyarország Kiadó, 1995); Nagyjövő mögöttünk (Felső-Magyarország Kiadó, 1998). Kitüntetései: Szocialista Kultúráért (1971), B.-A.-Z. megye Irodalmi Díja (1971), Radnótidíj (1973), Miskolc város Irodalmi Díja (1975), József Attila-díj (1975), Szabó Lőrinc-díj (1987), Művészeti-díj (1988), Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat Alkotói Díja (1992), Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztje (1993).

FECSKE CSABA (született 1948. március 10. Szögligeten) költő, publicista. Általános iskoláit Szögligeten, a középiskolát Miskolcon végezte. 1962 óta él Miskolcon. 1968–1990 között a Kohászati Gyárépítő Vállalatnál dolgozott különböző beosztásokban. 1990-ben agyembólia következtében féloldali bénult lett, rokkantsági nyugdíjba helyezték, azóta szellemi szabadfoglalkozású. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Verseit, gyermekverseit, meséit, publicisztikai írásait rendszeresen közlik a napi- és hetilapok, magazinok, irodalmi folyóiratok. Külső munkatársa a Keresztény Életnek, a MiNapnak, munkatársa az Új Holnap irodalmi folyóiratnak. Művei: Arcok holdudvara (versek, 1978); Se füle, se farka (gyermekversek, 1980); Vakfolt (versek, 1987); Holdfényben (versek, 1992); Tücsökmesék (mesék, 1993); Valami üzenet (versek, 1994); Hol voltam? (gyermekversek, 1996; Majd máshol (versek, 1998); A kiskondás (mesék, 1999); Halpénzen vett világ (gyermekversek, 2000); Ami lehetne még (versek, 2001); Jelölni tűntömet (versek, 2002); Ami marad (írások Fecske Csabától és Fecske Csabáról, 2003); Szárnyak, gyökerek (interjú, napló, versek, 2003); Aligai galiba (gyermekversek, 2003). Irodalmi munkásságát 1976-ban Nívódíjjal, 1989-ben és 1994-ben Szabó Lőrinc-díjjal ismerték el. 2004-ben megkapta a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat Alkotói Díját.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése