Szabadfalvi József néprajztudósról beszél Veres László múzeumigazgató

Egy történészgeneráció atyamestere

szabadfalvi_jo_zsef-3_copy.jpgSzabadfalvi József a miskolci Herman Ottó Múzeum igazgatója volt 1973-tól tizennyolc éven át. Amikor az intézmény vezetését átvette, a Herman Ottó Múzeum a megyei múzeumok rangsorában minden mutatót tekintve leghátul szerepelt, de nem telt bele egy évtized, és az 1980-as években a szakma már az ország legjobb múzeumai között emlegette. A múzeum gyarapodott, a tudományos és publicisztikai tevékenység látványosan kiterebélyesedett, a munkatársak száma pedig megnégyszereződött.

A muzeológusok Szabadfalvi József vezetése alatt országos elismertségű szakemberekké váltak. A hetvenes-nyolcvanas éveket sokan a miskolci múzeum aranykorának nevezik. Szabadfalvi József az önéletrajzában így vallott:  „A Herman Ottó Múzeumban igazgatóként közel 20 felejthetetlen évet töltöttem. Olyan időszakban vezethettem az intézményt, amikor éppen felszálló ágba került, remélhetőleg ehhez én is hozzájárulhattam. Fiatal munkatársakkal vehettem magam körül, s bátran mondhatom, jobbára öröm volt velük dolgozni. (…) Közben arra is törekedtem, hogy segítsem munkatársaim személyes és szakmai előmenetelét. Úgy véltem, hogy nekem elsősorban a futópályát kell biztosítanom számukra. Másként megfogalmazva: ha tudok, segítsek, de legalább ne akadályozzak! Elvártam kollégáimtól tudományszakuk művelését, az egyetemi doktorálást, s többjük esetében szorgalmaztam a kandidálást is. Nagyon büszke vagyok arra, hogy igazgatásom alatt a Herman Ottó Múzeumban jelentősen fejlődtek a gyűjtemények, kialakultak a tudományos osztályok, és létrejött a természettudományi és az irodalmi gyűjtemény.” Jóska bácsi – mert szinte mindenki így szólította  – természetesen nemcsak múzeumigazgatóként alkotott maradandót, hanem tudósként, egyetemi tanárként is beírta nevét az etnográfia, a muzeológia aranykönyvébe. Emlékét, alakját egykori tanítványával, munkatársával és jelenlegi utódjával: Veres Lászlóval idézzük föl.

– Igazgató úr! Mikor és hogyan ismerkedett meg Szabadfalvi Józseffel?

– A debreceni egyetemen ismertem meg 1970-ben. Akkor kezdtem a felsőfokú tanulmányaimat. Az egyik szakom a néprajz volt, ő pedig a néprajzi tanszéken dolgozott, nekünk kerámiatörténetet és népművészetet tanított.

– Ön milyen viszonyban volt akkoriban Szabadfalvi Józseffel?

– Nekem ő kezdettől fogva „Jóska bátyám” volt, és az is maradt mindvégig. Részben a kora miatt, hiszen az édesapámmal volt egyidős, másrészt azért, mert mifelénk, a Tisza mentén – én tiszalöki születésű vagyok  – a tiszteletet, a nagyrabecsülést a „bátyám” kifejezéssel adjuk meg. Ő a második apám volt abban az értelemben, hogy a megismerkedésünk pillanatától kezdve figyelemmel kísérte az életemet, szakmailag, emberileg sokat segített, biztatott és tanácsokkal látott el.

– A néprajztudós csak önnel alakított ki ilyen kedves, baráti kapcsolatot, vagy másokkal is ilyen közvetlen ember volt?

– Nemcsak velem, másokkal is hasonlóan viselkedett. Szakmai dolgokban is a segítségünkre volt: nemcsak engem, hanem valamennyi tanítványát, munkatársát ösztökélte a szakmai előrehaladás terén. Ma már, ennyi év távlatából látom, hogy mennyire igaza volt. Hiszen a fiatal szakembereket ösztönözni kell a tudományos pályán való előrehaladásban, különösen azokat, akiknek egy kicsit kisebb az ambíciójuk. Azt mondogatta: fiacskám – ez volt a kedvenc szavajárása  –, írni kell, publikálni kell, nem szabad megrekedni, a tudományos munkában egyre feljebb és feljebb kell jutni! Emlékszem, amikor életem első dolgozatát írtam, vagy tízszer visszadobta. Akkor ez talán rosszul esett nekem, ráadásul nagyon sok plusz munkával járt, de megérte. Az ember ugyanis sokkal többet tanul a negatív kritikából, mint a pozitív bírálatból. Végül elmesélte, hogy annak idején ő is így tanult írni Gunda Béla mellett. Gunda professzor nagyszerű egyetemi oktató volt, aki arra nevelte a hallgatóit, hogy minél hamarabb tanulják meg az önálló kutatómunkát. Így az első évben általában egy könyvismertetést kellett írni, a másodéveseknek már egy megadott téma tematikáját és bibliográfiáját kellett kidolgozniuk, és a harmadéveseket pedig kivitte terepre, ahol a szakdolgozati témájukhoz gyűjthettek anyagot, amiből aztán egész fejezeteket kellett bemutatniuk. Így a tanszéken jobbára önálló kutatás alapján készült el a hallgatók szakdolgozata. A legjobbaktól azt is elvárta, hogy publikálásra alkalmas tanulmányt is készítsenek, ezért a nevelésnek ez a módja egy életre megkönnyítette a tanszéken végzőknek a tudományos tevékenységét. Én Jóska bácsinak köszönhetem, hogy a diplomám megszerzésének évében már a kisdoktorit is megcsináltam, ami annak idején sem volt hétköznapi dolog. Jóska bátyám később is folyamatosan „hajtotta” az embert. Bennünk, a tanítványaiban kishitűség munkált, nem értettük, hogyan jövünk mi a kandidátusokhoz, az egyetemi tanársághoz, de ő mosolyogva azt mondta:  „Fiacskám, nem olyan nagy dolog az, csak akarni kell, és el kell kezdeni”. S így is történt. Mindenki egymás után szerezte a tudományos fokozatokat, így a múzeumban olyan szakgárda alakult ki, amely országosan is a párját ritkította. Nem csoda, hogy a fél ország múzeumigazgatói – például Bodó Sándor, Petercsák Tivadar és Cseri Miklós – innen kerültek ki, de megemlíthetem olyan kiváló egyetemi tanárok nevét is, mint Ringer Árpád vagy Németh Gyöngyi.

– Kérem, idézze föl Szabadfalvi József életútjának legfontosabb állomásait!

– Jóska bácsi élete a három kelet-magyarországi megyéhez – Hajdú-Biharhoz, Szabolcs-Szatmár-Bereghez és Borsod-Abaúj-Zemplénhez – kötődött. 1928. június 21-én Debrecenben született. Az apját – aki vasutas volt – 1932-ben a szabolcsi megyeszékhelyre helyezték kocsivizsgálónak, így Szabadfalvi József az elemi iskola első három osztályát Nyíregyházán végezte. Később az apját Nyírábrányba vezényelték, a vasútállomás melletti kolóniában laktak. Debrecenbe járt iskolába, a cívisvárosba vonattal járt be mindennap.

– Gyermekkorában a tanulmányi eredményei alapján kitűnt az osztálytársai közül?

– A gimnázium első négy osztályát elég nehézkesen, közepes eredménnyel végezte el. Ennek részben a betegeskedése volt az oka – sokat panaszkodott a gyomrára  –, másrészt pedig – a saját elmondása szerint – későn érő típus volt. Aztán ötödiktől kezdve már jórendű lett, végül jeles eredménnyel érettségizett a jó hírű debreceni katolikus kegyes tanító rendi – közismertebb nevén piarista gimnáziumban. Kiváló tanárai voltak, különösen két osztályfőnökére – Kiss Jánosra és Rónai Jenőre –, valamint kalandos sorsú magyartanárára, Bulányi Györgyre emlékezett szívesen. Bulányival kapcsolatban elmesélte, hogy 1995-ben Bulányi Miskolcon tartott előadást, s előtte Jóska bácsi odament hozzá, hogy dedikáltassa magának az egyik könyvét. Amikor odaért a volt tanárához, megkérdezte tőle:  „Ugye, nem tetszik megismerni?”. De Bulányi csaknem ötven év elmúltával egyből rávágta: „Dehogynem, te vagy a Szabadfalvi Jóska”.

– Szabadfalvi Józsefet mi motiválta abban, hogy az etnográfusi pályát válassza?

– Tizennyolc éves korában még nem tudta, hogy mit is akar csinálni. Ékes bizonyítéka ennek, hogy 1946 és 1948 között három egyetemet is kipróbált. Kezdte Debrecenben az akkori Tisza István Tudományegyetemen, ahová 1946 szeptemberében kémia–fizika szakos hallgatónak iratkozott be. Hogy miért éppen oda? Nos, volt egy kiváló piarista szerzetes tanára, László Mihály, aki nagyon megkedveltette vele a kémiát. De Jóska bácsi az egyetemen rájött arra, hogy mint kémikus nem szeretne egy életen át cipőpasztát vagy fogkrémet gyártani, az pedig eszébe sem jutott, hogy tanár legyen. Úgy döntött, otthagyja a kémia–fizika szakot. 1947 szeptemberében a budapesti József Nádor Műszaki Egyetem Közgazdasági Karára iratkozott be, az első évfolyamot sikeresen el is végezte, de az 1948-as kommunista hatalomátvétel után az egyetem oktatóinak és hallgatóinak jó részét elküldték az egyetemről, köztük Szabadfalvi Józsefet is, méghozzá indoklás nélkül. Visszakerült szülővárosába, Debrecenbe, ahol azt tanácsolták neki, keresse meg a bölcsészkar dékánját, Bárczi Géza professzor urat, mondja el neki, mi történt vele, s hátha ő engedélyezi, hogy – jóval a felvételi vizsgák lezárása után – a debreceni egyetemre mégis felvételt nyerjen. Ez – a már említett Bulányi György protezsálásával – sikerült is, így lett Jóska bátyám 1948 szeptemberében a debreceni egyetem hallgatója magyar–történelem szakon, amit aztán sikeresen el is végzett.

– Mikor kezdett Szabadfalvi József a néprajzzal foglalkozni?

– Másodéves egyetemista volt 1949-ben, amikor a bölcsészkari hirdetőtáblán megjelent Gunda Béla aláírásával egy hirdetmény, miszerint a professzor a második félévre néprajzi előadásokat hirdet. Több társával felkereste a professzort. Kiderült, hogy ők voltak az első érdeklődők. Jóska bácsi 1952-ben végzett a Néprajzi Tanszéken, amely csak később – 1958 körül  – kapta meg a jogot a néprajzi, muzeológiai oktatásra. Jóska bácsi a magyar–történelem szak mellett végezte el az etnográfusi szakot, majd 1952-ben – a végzés után – Gunda professzor ott tartotta őt a tanszéken. Az egyetemi tevékenysége – ami kezdetben „mindenesi” munkakört jelentett – 1952. július 1-jével kezdődött, s tartott több mint húsz évig. 1959-ben summa cum laude eredménnyel doktorált, a doktori disszertációjában a magyar feketekerámia terén végzett kutatásait foglalta össze. Gunda professzornak az volt a felfogása: minden tudományos fokozatért külön kutatást kellett végezni, s külön dolgozatot kellett készíteni. Így később Jóska bácsi a kandidátusi értekezésül más témát választott: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon című munkája kötetben is megjelent 1970-ben. A történettudományok (néprajz) kandidátusa tudományos fokozatot 1971 februárjában nyerte el. Már Miskolcon dolgozott, amikor – részben Balassa Iván biztatására is – belefogott az akadémiai nagydoktori értekezésébe. Természetesen megint új témát választott: elkészítette a magyar sertéstenyésztés monográfiáját, amit benyújtott az MTA Tudományos Minősítő Bizottságának, így 1988-ban – 60 éves korában – elnyerte a történettudományok doktora címet.

– Ha jól tudom, akkor már a Herman Ottó Múzeum igazgatói tisztét töltötte be.

– Valóban. Pályázat útján nyerte el az állást 1973ban. Nem irigyelt helyre került, nem a készbe kellett beülnie, sokkal inkább építkezésbe, fejlesztésbe kellett fognia, ami izgalmas, embert próbáló feladat, kihívás volt. Egy új muzeológusi csapat kialakításának lehetősége adatott meg neki, mert a régiek vagy elhunytak – mint Bodgál Ferenc és Komáromi Jóska bácsi –, vagy nyugdíjba mentek, mint például Lajos Árpád. Ebben a „vákuumban” Jóska bácsi élt a lehetőséggel, és hozott magával egy új, fiatal csapatot, amelyet az egyetemi tanítványai közül verbuvált. Én például még csak harmadéves voltam, de különleges rektori engedéllyel dolgozhattam havi negyven órát, közben pedig maradtam továbbra is nappali tagozatos hallgató. A múzeumban csupa fiatalember dolgozott, például Fügedi Márta, Dobrossy Pista, Viga Gyuszi és Kunt Ernő. Nem voltunk sokan, csak tizenvalahányan, ma pedig már tízszer többen vagyunk. Nem a megszépítő múlt mondatja velem, de az valóban szép időszak volt. Akkor kezdődött a múzeum átköltözése a Papszerről az Erzsébet térre, a mai MAB-székházba. A költözés során az ember minden dokumentumot, minden tárgyat a kezébe vett a leltározás, a rendszerezés végett. Sok munka volt ezzel, viszont olyan anyag- és tárgyismeretet adott, amiből ma is táplálkozhatunk. Megismertük szinte az összes tárgyat, dokumentumot, ami a múzeum birtokában van. A múzeumban szó szerint otthon éreztük magunkat, munka után sokszor mindannyian együtt maradtunk, és elmentünk vacsorázni, beszélgetni. Akkor sem kerestünk sokat – mint ahogy most sem –, de mindennap el tudtunk menni ebédelni az Aranycsillagba, hiszen egy levesre, főzelékre, pörköltre mindig futotta. Nemcsak kollégákként, hanem barátokként szerettük egymást. – Az ilyen baráti összejöveteleken milyen embernek ismerte meg a tudós Szabadfalvi Józsefet? – Nagy bölcsesség szorult belé. Közvetlen volt, barátságos, de jellemző volt rá a finom irónia is. Egyszer egy pártbizottsági „főmufti” jött a múzeumba, és magából kikelve panaszkodott Jóska bácsinak, hogy a takarítónő nem köszönt neki. Mire Jóska bácsi azt mondta: „Nyilván azért nem, mert valószínűleg nem tudta, hogy kivel is találkozott, de könnyen segítünk a bajon, felsorakoztatom az összes dolgozómat a múzeum leghosszabb folyosóján, és egyenként bemutatlak nekik, hogy a jövőben ne felejtsenek el neked köszönni”. Ezen persze a mérges elvtárs is elmosolyodott. Jóska bácsi kiállt az emberei mellett, és bízott bennük. A legtöbbünket mindjárt „mély vízbe” dobott, én például még csak huszonkilenc éves voltam, amikor megbízott az igazgatóhelyettesi feladatokkal. A kezdetek kezdetén sokat voltunk együtt terepen, a Hegyközben, Regécen, ahol hálózsákban, csűrben, néha széna között aludtunk. Ma ilyesmi már elképzelhetetlen. Azt még feltétlenül el kell mondanom róla, hogy családszerető ember volt, a feleségével két szép fiút neveltek föl, a kisebbik ma az egyik legfiatalabb professzor a miskolci egyetem jogtörténeti tanszékén, a nagyobbik fia pedig agrármérnök.

– A szabadidejében mivel foglalkozott?

– Szinte kultikus családi esemény volt náluk a színházi bemutató. A bérletük péntek estére szólt, és azokat az előadásokat ő semmi pénzért nem hagyta volna ki. Szeretett falun is lenni: már igazgató volt, amikor Borsodgeszten vett egy parasztházat, ott lelkesen végzett ház körüli fizikai munkát. A finomságokat sem vetette meg, szeretett enni. Én tiszai gyerek vagyok, de úgy halat enni, ahogy ő evett, senkit nem láttam: abban a halban, amibe ő harapott bele, mintha nem lett volna szálka! Jól tudott főzni, különösen a gulyása volt híres, ami nem csoda, a Hortobágy kutatójaként a legilletékesebbektől, a gulyásoktól leste el a fortélyát. S hogy el ne felejtsem, szerette a finom borokat is!

– Milyennek ismerte meg első számú vezetőként?

– Egy-egy döntés előtt kíváncsi volt a munkatársai véleményére, összegezte a hallottakat, aztán előállt az általa legjobbnak vélt ötlettel. Kissé konok volt. Bizonyos ügyekben kötötte az ebet a karóhoz, és mindenáron keresztülvitte az elképzeléseit. Olyankor azt éreztük, nem szabad tovább feszítenünk a húrt, de az idő sok kérdésben őt igazolta. Amikor nem, akkor azt be is ismerte. Erre mondok egy példát. A hetvenes évek végén nagy „grundolásba” kezdett, az volt az elképzelése, hogy a megye valamennyi, egykor önálló részében – tehát Borsodban, Gömörben, Zemplénben és Abaújban – legyen egy-egy önálló központi múzeum, így jött létre a forrói, a putnoki és a sátoraljaújhelyi intézmény. Ugyanakkor „spontán” múzeumgyarapodás is kezdődött, mert azokat a régi épületeket, amelyeket nem tudtak másra hasznosítani, sok településen tájháznak, helyi múzeumnak rendezték be, vagy tőlünk várták, hogy mi rendezzük be. Ezt a hálózatot fenn kellett tartani, ide ember kellett meg pénz, pénz és pénz. Jóska bácsi mondta is nekem a kilencvenes évek elején, hogy ha előre látja a gazdasági helyzet ilyetén alakulását, akkor nem fejlesztette volna ennyire gyors ütemben az intézményhálózatot, mert bizony sok minden torzóban maradt. Ezzel a mai napig is küszködünk.

– Amikor Szabadfalvi József a debreceni egyetemről Miskolcra került múzeumigazgatónak, végleg feladta az oktatói tevékenységét? Vagy pedig ezután is foglalkozott a diákokkal?

– Nem, a Néprajzi Tanszék továbbra is számított rá. Először mint részfoglalkozású adjunktust alkalmazták, majd – a kandidálása után, 1973-ban – egyetemi docens lett, az MTA doktora cím elnyerése után pedig egyetemi tanárrá nevezték ki, úgyhogy ő 1972től 1992-ig hetente egy napot a debreceni egyetemen töltött. 1992-ben a Miskolci Egyetem rektora azzal kereste meg, hogy Debrecen helyett Miskolcon vállaljon teljes állásban egyetemi tanári feladatot az akkor alakuló Bölcsészettudományi Intézetben. Így került át a Miskolci Egyetemre, ahol a Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszéket szervezte meg, ott 1995ig oktatott is. 1992 őszén közreműködött a – régió felsőoktatási és tudományos intézményeiből alakuló – Észak-magyarországi Universitas Egyesülés létrejöttében, majd annak igazgatótanácsi elnöke volt 1998-ig. 2001. március 31-én bekövetkezett halálával fájdalmas veszteség érte a magyar néprajztudományt, a néprajzi felsőoktatást és múzeumügyet. Soha nem felejtem el, az emlékét jó szívvel őrzöm. Mint rajtam kívül még nagyon sokan. Viga Gyula például azt írta nekrológjában: „Szabadfalvi József 18 évig állt a megye muzeális intézményeinek élén, s ez az időszak  – ma már biztosan állíthatjuk – a megyei múzeumügy virágkorát, mai feltételrendszerének megalapozását jelentette. A debreceni egyetemen eltöltött harmadfél évtized tapasztalatát és szellemiségét Miskolcra is magával hozta, sőt kezdetben volt hallgatói köréből erősítette az itteni múzeumok szakembergárdáját is: Dobrossy István, én magam, a fájdalmasan fiatalon eltávozott Fügedi Márta és Kunt Ernő igazgatói tevékenységének elején kerültek Miskolcra, s követték őket később mások is. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság vezetőjeként újjászervezte a Herman Ottó Múzeum tevékenységét.”

– Mi volt ennek az átszervezésnek a lényege a múzeumban?

– Jelentősen fejlődtek a gyűjtemények, kialakultak a tudományos osztályok. Megerősítette a múzeumi munkatársi gárdát, a keze alatt felnőtt fiatal szakemberek utóbb országos és megyei múzeumok igazgatójaként és kvalifikált munkatársaként, egyetemi tanszékek vezetőjeként és oktatójaként öregbítették a miskolci múzeum jó hírét. Nos, egyetértek Viga Gyulával. Jómagam is azok közé tartozom, akik nagyon sokat köszönhetnek Szabadfalvi Józsefnek. Tanárom, vezetőm, kollégám volt, akitől szakmailag és emberileg rengeteget kaptam. A professzor egy kicsit az apánk volt.

Hajdu Imre

SZABADFALVI JÓZSEF (született 1928. június 21-én Debrecenben, elhunyt 2001. március 31-én Miskolcon) múzeumigazgató, egyetemi tanár, a történettudományok doktora. A debreceni egyetemen szerzett magyar–történelem szakos diplomát 1952-ben, 1972-ig a debreceni egyetem Néprajzi Tanszékén oktató, tanár, az MTA tudományos kutatója. 1973-tól egyetemi docens, 1989-től egyetemi tanár a debreceni egyetemen. 1973–1990 között a miskolci Herman Ottó Múzeum igazgatója. 1992-ben megszervezte a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézetében a Művelődéstörténeti és Múzeológiai Tanszéket, a tanszék vezetője 1995-ig. Kitüntetései: Állami Díj (1988), Móra Ferencemlékérem (1984), A Magyar Néprajzi Társaság Győrffy István-emlékérme (1985). Főbb művei: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (1971), A megyaszói festett asztalosmunkák 1735-ből (1980), A magyar feketekerámia (1986), A sertés Magyarországon (1991), Herman Ottó, a parlamenti képviselő 1879–1897 (1996).

VERES LÁSZLÓ (született 1950. november 27-én Tiszalökön) történész, muzeológus, múzeumigazgató, egyetemi docens. 1974-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen végzett történelem-etnográfia szakon. A miskolci Herman Ottó Múzeumba került történészmuzeológusnak, 1979-től igazgatóhelyettese, 1991-től igazgatója a múzeumnak. 1990-ben a történettudományok kandidátusa lett. 1992-től egyetemi docens, a Miskolci Egyetem oktatója. 2002-ben habilitált. Főbb művei: A Bükk hegység üveghutái (1978), Magyar népi üvegek (1989).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése