Debrecen

A mérnöki fegyelem és precizitás jól megfér együtt a férfias jókedvvel Búti Gergely életében: a Tiszántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság (Tikövizig) osztályvezetője 35 évvel ezelőtt, 1970. október elsején lépett be „vizes munkahelyére”, ahol több évtizedes kiváló tevékenységét 2004. augusztus 20-án magas állami kitüntetéssel, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével ismerték el.

Búti Gergely 1944. november 8-án, mezőgazdaságban dolgozó szülők harmadik fiaként születik a hajdú-bihari kistelepülésen, Bojton. Szülei négy fiút nevelnek és taníttatnak, akik utóbbi okán is korán elhagyják a szülői házat. Gergely Debrecenbe, a Péchy Mihály Építőipari Technikumba kerül, ahol építésztechnikusi oklevelet szerez.

Egyetemi tanulmányainak megkezdése előtt a MÁV miskolci építési főnökségén dolgozik: „csábító volt az ingyen jegy és az utazás lehetősége” – magyarázza az egyéves kitérőt.

Kis idő múlva, ezerkilencszázhatvannégyben már a vasút ösztöndíjasaként Budapesten, az akkori építőipari és közlekedési mérnöki egyetemen tanul. Az építőmérnöki diplomájába azonban már az időközben nevet változtatott felsőoktatási intézmény, a Budapesti Műszaki Egyetem pecsétje kerül.

A fiatal építőmérnök nem csak tanul, már nősülni is szeretne, de Miskolcon – ahogy fogalmaz – kilátás sem volt lakásra. Ez a helyzet és egy egyetem utáni fergeteges Tisza-túra – „nagy, vízügyes vascsónakkal eveztünk Tiszalöktől Szolnokig” – együttesen eredményezik a kényszerű váltást: az építészből vízügyes lesz, akkor még nem tudja, egy életre szólóan.

A Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság (Tivizig) hajdúszoboszlói szakaszmérnökségére kerül, s fél év múltán már főépítés-vezetőként dolgozik a fiatal mérnök.

Nyolc év telik el Hajdúszoboszlón, amikor rábízzák a szakaszmérnökség vezetését, s a műszaki biztonsági szolgálattal együtt háromszáz ember munkájáért felel.

„Termelési feladatok és szervezés egyaránt akadtak bőven” – idézi fel az ott töltött időszakot, sorolva a saját művek fenntartását, építését, a különféle műtárgyak, hidak, csatornamedrek rekonstrukcióját.

A hajdúszoboszlói „terepgyakorlat” a hivatali előmenetelben is meghozza az eredményét: Búti Gergelyt a debreceni központú igazgatóság legnagyobb osztálya vezetőjévé nevezik ki.

A vízgazdálkodási, vízellátási és csatornázási osztály irányítását bízzák rá, amolyan „dupla osztályét”. Bár az igazgatóság neve többször változik – most kiegészülve a környezetvédelemmel, ismét Tivizigből Tikövizig –, az osztály sokrétű tevékenysége jószerével alig módosul.

– Most némi változást hoz, hogy különvált a hatósági munka, kevesebb szakvéleményt kell formálnunk, ugyanakkor ízlelgetjük a környezetvédelemmel, a hulladékgazdálkodással összefüggő tennivalókat – sorolja az új kihívásokat az építőmérnöki mellé időközben vízügyi szakmérnöki végzettséget is szerzett osztályvezető.

Az új kihívások legfontosabbjaként említi az Európai Unió Vízkeret-irányelvét, amely folyamatos feladatot ad számukra: nem kevesebbet ír ugyanis elő, mint 2015-re el kell érni a vizek jó állapotát az unió területén.

– Az, hogy a gyárak tisztított vizet „engedjenek ki”, hogy a szennyvíztisztítás hatékonyabb legyen, sok-sok aprólékos munkát, felmérést, feladatmeghatározást jelent számunkra – enged bepillantást a konkrétumokba.

Az utóbbi évek legnagyobb kihívásait, mint minden vízügyesnek, természetesen Búti Gergelynek is az 1998–2001 közötti tiszai áradások jelentették: „A tiszai védekezés szakmailag tanulságos és rendkívül fárasztó volt” – jegyzi meg, utóbbira példaként hozva, hogy volt olyan nap, amikor délután 3-kor nem találta szolgálati kocsiját, mert a többnapos folyamatos védekezésben kifáradva egyszerűen nem emlékezett rá, hol hagyta a kocsit.

Felvetésemre, miszerint a vízügyesek rendkívül fegyelmezett, összeszokott, ugyanakkor vidám társaság is, két példát idéz. A nagytekintélyű nádudvari mezőgazdász, Szabó István mondta egyszer rájuk: „ez egy gatyába szedett társaság”. A Nobel-díjas Szentgyörgyi Alberttől pedig két „útravaló bölcsességet” őriz: az egyik, hogy nem a lexikális tudás a fontos, hanem az eligazodás képessége, hogy tudjuk, minek, hol kell utána nézni. A másik: tudni kell kikapcsolni, jót mulatni a munka mellett…

– Néha összejövünk a kollégákkal, előkerül egy birka, vacsora és egy kis poharazgatás után pedig felhangzik a nóta – igazolja, hogy a vizesek nem csak a vizet szeretik.

Végleg eljegyezte viszont magát a víz városával, Hajdúszoboszlóval: a munkaügyi központban dolgozó feleségével oda várják Nyíregyházán vezető építészmérnökként dolgozó fiukat és kozmetikus lányukat, aki már két fiú unokával is megajándékozta a Búti családot.

 (Hajdú-Bihari Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)