Pál Gyula festőről beszél Gádor Magda és Nagy Sándor szobrász

Barna és fekete színek a nyírségi cselédsorról

Pál Gyula.jpgPál Gyula nyírségi születésű, különös tehetségű festőművész volt, aki alacsony sorból küzdötte föl magát odáig, hogy röviddel a halála előtt a budapesti Műcsarnokban rendeztek nagy sikerű gyűjteményes kiállítást az alkotásaiból. A festményein annak a tájnak a szomorú sorsú embereit ábrázolta, akik közül származott. Talán ezért kaptak a művei olyan sötét, stilizált tónust, amiről Pál Gyula alkotásai könnyen felismerhetőek.

Miután végignéztük a nyíregyházi városi galériában a Pál Gyula-emlékkiállítást, Pristyák Irén, az intézmény vezetője kérdésemre azt mondta: ha Pál Gyula festőművészről még többet akarsz megtudni, beszélgess a Gádor Magda–Nagy Sándor szobrászművész-házaspárral.

Pál Gyulához hasonlóan Nagy Sándor is szabolcsi: a két művész együtt járt a képzőművészeti főiskolára, és barátságuk a festőművész haláláig megmaradt. Ha Pál Gyula Budapesten járt, mindig benézett a házaspárhoz. Amikor telefonon elmondtam Gádor Magdának, hogy miért szeretnék találkozni velük, csak annyit mondott: Gyulát nagyon kedveltük, bármikor jöhet, hogy beszélgessünk róla.

Az idős művészházaspárnak a budapesti Városliget melletti lakásában látható sok-sok művészeti alkotás egy kisebb múzeumnak is díszére válna. A különösen gazdag gyűjteményre magyarázatul szolgál, hogy a lakás Gádor István képzőművész, Gádor Magda édesapjának egykori otthona. A ház bejárata melletti emléktábla őrzi az emlékét ezzel a felirattal: Gádor István (1891–1984) Kossuth-díjas keramikus. A lakásban immár három alkotó – Gádor István, Gádor Magda és Nagy Sándor – munkái, gyűjteményei kápráztatják el a látogatót. A törékeny, apró termetű Magda a korát meghazudtoló frissességgel dolgozik ma is, a kritikusai szerint kísérletező fiatal maradt, aki még mindig meglepetésekkel szolgál. Nagy Sándor szoborcímei irigylésre méltóan találóak, mint például ez: „Kőből szabadult”. Mert – mint mondja – az alkotás pontosan akkor készül el, amikor „kiszabadul a szobor a kőből”.

– Gádor Magda hogyan emlékszik vissza Pál Gyulára?

– Nagyon jófejű, tehetséges ember volt, de sokszor perben-haragban állt a világgal. Borzasztóan nincstelen sorból jött, és néha haragudott azokra, akiknek volt valamijük. Ezzel egészen odáig ment, hogy a „partiképes” lányokkal szóba sem állt a főiskolán – pedig sokan keresték társaságát –, mert köztük több jómódú volt. Neki inkább egy hozzá hasonló sorsot megélt leány volt az álma, nem pedig egy fővárosi művészpalánta. Később rajztanár lett, hogy rendszeres, állandó fizetése legyen, amivel édesanyján akart segíteni. Pedig önálló alkotóművészként talán még többet is kereshetett volna. Az igaz, hogy az ilyen pénz nem volt biztos, és a művészélet főleg nem hónapról hónapra jövedelmezett.

– A főiskolán tudtak arról, hogy Pál Gyula milyen mélyről érkezett?

– Mi tudtunk, mert Sándor révén, akivel földik voltak, kezdettől fogva barátkoztunk. Sándor és Gyula már együtt jártak a szabadiskolába is. Megmutatta a rajzait, jegyzeteit, önéletrajzát, később pedig – amikor már tanított – leveleket írt. Fiatalkori önéletrajzából szűkszavúsága ellenére is olyan sanyarú sorsot ismerhetünk meg, ami sokak számára, különösen ma elképzelhetetlen. Például az, hogy egy anyának rokonokhoz kell kiadni a gyerekét, mert munkaadója nem engedi meg, hogy vele legyen. Márpedig Gyulával ez történt. Ezt írta: „Szüleim földműves napszámosok voltak. Anyám, született Mosolygó Ilona, csak öt hónapig élt törvényes apámmal, aki 1914-ben kivándorolt Amerikába. Még egyszer nem ment férjhez, inkább vállalta akkori sorsát: Budapesten, Nyírbátorban és Nyíregyházán szolgáló lett. Egyetlen leánytestvérem hatéves korában meghalt. Anyám beteg lett. Sorsomat 1931-ben a debreceni m. kir. áll. gyermekmenhely gondozásába adta. Felépülése után ismét magához vett egy időre, de munkáltatói rendelkezésre újra megvált tőlem: 1938-ig rokonaimnál nevelkedtem Érpatakon. Tízéves koromban Kállósemjénbe költöztünk. Ketten éltünk. Napszámosként kerestük a kenyerünket. Iskolába és napszámosmunkába felváltva jártam.” Később hentesinas lett, majd kerékgyártó, a mérhetetlen szegénységben szóba sem kerülhetett, hogy kibontakoztassa rajzolási tehetségét.

– Nagy Sándor hogyan emlékszik vissza az indulásuk éveire?

– Jó régen volt már ez, negyvenhétben. Akkor én már egy hónapja a nyíregyházi Bessenyei György Képzőművészeti Szabadiskolában voltam, így aztán azt is mondhatnám, hogy fogadtam, segítettem neki az elhelyezkedésben. Ott lényegében mindenki kezdő volt, de rajzokat azért hozni kellett. Gyula otthon konyhai falvédők hátoldalára rajzolt, ilyeneket hozott a szabadiskolába is. Állatokkal próbálkozott, amik otthon a környezetében voltak. Emlékszem, rajzolt egy szép macskát is, az elég jól sikerült. Berki Nándor volt a vezető, Diószegi Balázs a festőtanár, ők nyúltak Gyula hóna alá, segítették, ösztönözték. A nyíregyházi Váci András szintén egyengette az útját, festőtáborokba is így jutott el. Ő hozta fel Pestre, a Dési Huber Képzőművészeti Kollégiumba is, ahol szakérettségit tett. A népfőiskolán szakszerűen alakították a fiatalok tehetségét. A Képzőművészeti Főiskolán – ahová már ismét együtt jártunk, bár különböző szakra – beszélt ezekről az időkről. Nagyon tetszett neki, hogy a modellek ugyanolyan sorsot éltek meg, mint ő, így teljes átéléssel rajzolhatta őket. Későbbi, már kiérlelt munkái között is azok a legjobbak, amelyeken falusi emberek jelennek meg.

– Hogyan bírta a főiskolát? A „gyorstalpaló” előzmények után meglehetősen sok behozni valója lehetett tudásban, műveltségben, amit csupán akarattal pótolni nagyon nehéz.

– Kétségtelen, hogy az olyan nagy formátumú tanárok, mint Domanovszki Endre, Hincz Gyula, Barcsay Jenő nem azzal foglalkoztak, hogy ki honnan jött, a követelményeknek mindenkinek egyaránt meg kellett felelnie. Ezek között bőven volt lélekölő tanulmányrajz és olvasnivaló egyaránt, mindezek mellett jártasságot kellett szerezni a művészetekben is. Ez nyilván nehéz volt Gyulának, de nagyon akart bizonyítani. Barcsay tanár úr például – aki többek között bonctant tanított – az elismerése jeleként új anatómiaatlaszával ajándékozta meg, pedig az ilyesmi nem nagyon volt szokásban. Érzéke volt a tanításhoz, az ilyen gyakorlatokat mindig nagyon jó eredménnyel teljesítette, a pedagógiavizsgája is jeles volt. Próbálta megtartani saját stílusát, de hát ez a főiskolán elég nehéz, mert ott feladatokat kell teljesíteni, mégpedig úgy, ahogyan a tanár kéri. Emlékszem, az egyik tanára átfestetett vele egy virágcsendéletet. Gyula megtette, de saját változatát utólag is jobbnak tartotta. Domanovszki egyszer azt mondta neki: „Magának külön bejáratú esze van, de csak csinálja…”.

– Ő pedig járta a maga útját?

– Igen. A tanárai általában tehetségesnek tartották, de egyik-másik eredeti ötletét nem díjazták úgy, ahogy elvárta, és talán meg is érdemelte volna. Érdemes elmondani róla, hogy a könyveket nagyon szerette. Nemcsak főiskolás korában, hanem később is rengeteget bújta a könyvtárakat, sokat járt antikváriumokba. Ha nem tudta megvenni, ami megtetszett neki, vagy amit értékesnek, újszerűnek tartott a maga számára, akkor ott helyben elolvasta. Jól tájékozott volt a művészeti kérdésekben, és megvolt az a különleges adottsága, hogy tudását át is tudta adni a tanítványainak.

– A diploma megszerzése nemcsak azért lehetett jelentős fordulópont Pál Gyula életében, mert végre a saját lábára állhatott, önálló keresete lett, hanem a családalapítás miatt is. Ugyanis a főiskola elvégzése után megnősült, és az első munkahelyére már családos emberként ment. A számítása bevált: középiskolai rajztanárként rendszeres jövedelme volt és olyan munkája,amit szeretett. Mire emlékeznek ebből az időből?

– Kétségtelen, a diploma lényeges volt, de a munka java csak ezután kezdődött. Szülőföldjétől jó messzire, Kalocsára került, az ottani óvónőképzőben kapott állást. Leveleiből és ritka személyes találkozásainkból tudtuk: szeretett tanítani, és aránylag sokat festett. Új és érdekes volt számára Kalocsa, sok szép épületét örökítette meg, hangulatosak voltak a patakpartot ábrázoló festményei. Akkori akvarelljei, pasztelljei egy kellemes kisvárost mutatnak. A későbbi munkáit ismerve különösen érdekes, hogy szép és élénk színekkel festett. Már Kalocsán is foglalkoztatta, hogy valami mást, egyénit kellene csinálnia, valami olyasmit, ami kifejezi az ő egyéniségét, megélt életét. Voltak persze paraszti életképei, de azok túl realisták voltak, valami másra vágyott. Akkor kezdte festeni gyermekkori emlékképei alapján az agyondolgozott, szikár asszonyokat, mint amilyen az ő édesanyja is volt. Ekkor azonban még nem annyira a fekete és a szürke volt a színvilága, hanem a vörösbarna. Ami itt, nálunk a lakásban látható, az is egy ilyen korai munkája. Asszonyok a címe, a felesége szülőházában, Bujon festette.

– A kalocsai évek nem tartottak sokáig, mindössze három esztendeig. Vajon a honvágy volt erős vagy a kényszerhelyzet?

– Talán mindkettő közrejátszott abban, hogy elkerült a városból. 1957-ben megszűnt Kalocsán az óvónőképző, s ha már váltani kellett, inkább visszakérte magát a szülőföldre. Demecserben kapott állást, de akkor meg a betegsége jött közbe. Tüdőbaja annyira elhatalmasodott, hogy meg kellett operálni, és alig több mint harmincévesen ideiglenesen rokkantnyugdíjas lett. Igyekezett persze visszakerülni, ami körülbelül három négy év múlva lehetővé is vált. Előbb egy nyíregyházi általános iskolában tanított, majd a tanítóképző intézet tanára lett, ahol kedvére való munkát kapott, még jobbat, mint Kalocsán: leendő tanítóknak taníthatott rajzot. Ezt nagyon szerette.

– Én ebben az időben, a hatvanas évek második felében újságíróként ismertem meg őt. Időnként rajzokat hozott közlésre a Kelet-Magyarországhoz, vagy interjút adott a kulturális rovat vezetőjének. Csendes, szerény embernek látszott.

– Az is volt, de ha művészeti kérdésekről esett szó, nagyon határozottan tudta képviselni álláspontját. Számunkra például érdekes volt, hogy milyen gyorsan bekapcsolódott a megye művészeti életébe. Erről már Demecserből írt nekünk. Persze alighanem ő volt akkoriban a megye egyik legképzettebb festőművésze, el is lehetett várni tőle, hogy a minőségi munkát támogassa, sürgesse. Ez nem mindenkinek tetszett, mert egy ilyen kvalitású ember érkezése átrendezheti a helyi hierarchiát. Panaszkodott is, hogy nem értik meg. Nem nehéz elképzelni, hogy merőben újszerű munkásságával éppen ő kavarta fel a művészeti élet állóvizét, mint azt mások tették az irodalom terén akkoriban a megyében.

– Pál Gyula felől érdeklődve több művésztől, pedagógustól hallottam, hogy szinte mindig elégedetlenkedett valamiért. Nemritkán összekapott munkatársaival, főnökeivel,nem volt simulékony a kulturális élet városi, megyei vezetőivel sem. Vajon mi lehetett ennek az oka?

– Nagyon igényes és következetes volt saját magával szemben, s nyilván úgy gondolta, hogyha ő a legtöbbet adja, akkor azt méltányolni kell. És ebben igaza is volt, de nem ő az egyetlen, akinek ez nem sikerült az életében. Sokszor panaszkodott például nekünk, hogy milyen szűkösen élnek. Az állomás közelében lévő kétszobás lakásukban négyen laktak: a házaspár mellett a gyerek, a nagymama is, és a családi otthon volt a műterem is. El lehet képzelni a zsúfoltságot, a kényelmetlenséget. Ráadásul a képzőművészek területi szervezetének a titkáraként kijárta, hogy művészlakásokat építsenek Nyíregyházán egy belvárosi bérház legfelső emeletén, végül neki, aki igazán megérdemelte volna, nem jutott. Egyszer el is vitt oda, s azt mondta: egyik szeme sír, a másik meg nevet. Egyrészt örült, mert épültek művészlakások Nyíregyházán, ugyanakkor nagyon bánatos volt, hogy ő nem kapott. Hasonló volt a helyzet a munkahelyén is. Amikor a tanárképző főiskolán megalakult a Rajz Tanszék, oda került. Nagyon neki való munka volt, mert imádott tanítani, s tudott is. Aztán elég hamar úgy alakultak a dolgok, hogy elvették tőle a rajztanár szakosokat. Nem is értettük, miért, de nem tehettünk semmit, Pestről nem lehetett befolyásolni a helyi dolgokat. Talán e sérelmek és önmaga emésztése is hozzájárult, hogy újra lebetegedett. Lemondott tisztségeiről, s szinte begubózott.

– Pedig országosan nagyobb sikerei voltak, mint a szűkebb hazájában…

– Ez így van. Több pesti kiállítása is volt, mi természetesen mindegyiken ott voltunk, sőt legtöbbször együtt indultunk tőlünk. Nekünk tetszettek Gyula munkái. 1966-ban a Fényes Adolf Teremben rendezték meg az első jelentősebb önálló fővárosi kiállítását. Volt, aki meghökkent, mások üstökös megjelenéséről beszéltek. Jó volt a hivatalos fogadtatása, meg is hívták a Magyar Képzőművészek Szövetségének a tagjai közé. Írtak róla a lapok, s mint ilyenkor szokásos, néhány képét meg is vásárolták. Ezek jobb kedvre derítették. A művésztelepeken mindenütt szívesen látták. Hajdúböszörményben nemcsak az egyik alapító tag volt, hanem lelkes szervező is. Érdekes volt látni a munkájának, stílusának a változását. A rá jellemző témát hamar megtalálta, ezen aztán nem is sokat változtatott, visszatérő motívumai a falusi emberek voltak. Nagyon jellegzetesen festette meg annak a miliőnek az embereit, tájait, érzéseit, amibe beleszületett. Egyedülálló volt a gondolatvilága, első pillantásra meg lehet ismerni a munkáit. Sokan mondják: komorak a festményei. Mi inkább lendületesnek, tartalmasnak, rá jellemzőnek találjuk a képeit.

– Életútját ismerve egyáltalán nem meglepő a témaválasztása: azt festette, amit megélt, ami a zsigereiben volt. És azt hiszem, szerette is azokat, akiket megfestett. Beszélt önöknek az ezzel kapcsolatos érzéseiről?

– Nemcsak beszélt, egy helyütt gyönyörűen le is írta. Érdemes szó szerint idézni: „Mindenki ismeri, érzi vagy érezte már a szűkebb haza fogalmát. Az a hely, ahol gyermekkorunkat, későbbi életünket éltük vagy éljük, mély nyomokat hagy lelkünkben. Ha elhagyjuk, mindig visszavágyunk, szeretettel őrizzük emlékeinkben. Nekem is van szülőhazám, a nyírségi táj. Itt születtem, gyermekkori éveimet itt töltöttem, kedves és komisz emlékeim kötnek ide, idegenből ide vágyom vissza. Az itteni embereket rokonaimnak érzem. Tőlük tanultam egykor az életet, a munkát, a szorgalmat, a kitartást, tőlük tanultam a konok következetességet, tőlük a becsületességet. Szeretem őket. Valamikor együtt éltük a napszámosok nehéz hétköznapjait, hajnalonként összepengett kapáink éle a földeken, összecsengtek vágyaink és hallgatásaink.” Másutt pedig így fogalmaz: „Kemény férfiak, asszonyok és gyermekek nőttek itt fel. Nagy emberi tartalmat, egyetemes emberi érzéseket hordoznak. Problémáik gyakran az emberiség problémái is. Ők is a jobbért, a szebbért küzdenek, dolgoznak, hogy gyermekeik, unokáik boldogabb jövőt éljenek. El kell mondani mondanivalómat, mert helyettem ezt senki meg nem teszi.” Ennél szebben hitvallásról, szülőföldről beszélni már csak a szó mesterei tudnának, festő aligha.

– Kevés időt hagyott számára az élet: Pál Gyula negyedszázada nincs már köztünk. Néhány héttel halála előtt nagy sikerű gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből a budapesti Műcsarnokban – elsőként a szabolcsi művészek közül. Hogyan készült a megnyitóra?

– Nagyon beteg volt már akkor, borzasztóan köhögött, lázas, gyenge volt. Itt pihent nálunk, az utolsó pillanatban indultunk a megnyitóra. Lehet, hogy fordulópont lett volna életében ez a kiállítás, amely azt jelentette, hogy a művészeti élet fenntartások nélkül elismerte munkáját. Úgy tudjuk, e kiállítása után Munkácsy-díjra is javasolták. Talán a szűkebb haza is barátságosabban kezdett viszonyulni hozzá, rangos környezetben, a Jósa András Múzeumban mutatták be legjobb alkotásait, de a megye Alkotói díját már nem volt módja személyesen átvenni. Annak örülünk, hogy a város ma is megbecsüli, nevét viseli a képzőművészeti bemutatóterem, a nyíregyházi galériában állandó kiállítása látható. A szakkönyvek megemlítik: Három asszony című műve a Magyar Nemzeti Galériában, a Nyugdíjasok című festménye az ungvári Művészeti Múzeumban, a Betlehemes című a nyíregyházi Jósa András Múzeumban található.

– Ne zárjuk ezt a beszélgetést ilyen komor hangulatban, hiszen Pál Gyula is tudott vidám lenni. Ha nem a szakmáról, a festésről beszélnénk, mi jutna róla elsőként eszébe a régi barátoknak?

– Szépen és jól citerázott. A hangszerét saját maga készítette, és amikor megpengette, nagy beleéléssel énekelte a szebbnél szebb népdalokat. Öröm volt hallgatni. Akkor is, ha tudtuk: a maga keserveit dalolta.

 Marik Sándor

***

PÁL GYULA (született 1928. július 26-án Kállósemjén, elhunyt 1981. április 1-jén Nyíregyházán) festőművész, rajztanár. 1947 nyarától az Ősz Dénes, Berki Nándor, Diószegi Balázs, Z. Szalay Pál által alapított nyíregyházi Bessenyei György Képzőművészeti Szabadiskolában tanult, majd beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1954-ben diplomázott. 1963-tól alkotott és dolgozott Nyíregyházán, ahol a tanítóképző intézetben, majd a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán tanított. 1967-ben és 1969-ben az Országos Alföldi Tárlat, s ugyancsak 1967-ben a Debreceni Nyári Tárlat nívódíját nyerte el, 1968-ban és 1969-ben a Káplár Miklós emlékérmet, 1969-ben és 1981-ben Szabolcs-Szatmár megye művészeti díját kapta. Jelentős egyéni tárlatai a budapesti Fényes Adolf Teremben, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban, a Gyulai Várban, Nyírbátorban a Báthori István Múzeumban, Nagykállóban, Kisvárdán, Mátészalkán voltak. 1981-ben a Műcsarnok gyűjteményes kiállítás keretében állította ki munkáit.

 

GÁDOR MAGDA (született 1924. július 25-én Budapesten) szobrász. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett 1954-ben, tanárai voltak Mikus Sándor, Pátzay Pál és Kisfaludi Strobl Zsigmond. 1955 óta folyamatosan részt vesz kiállításokon rajzaival és szobraival, utóbbiakat önmagában színezett vagy utólag festett betonból önti, mintázza, faragja. Több magyarországi és külföldi köztéri szobor, díszkút, ivókút alkotója. 1960 óta a Százados úti művésztelep tagja. Önálló kiállításai: Budapest 1990, 1996, 1997, 2002, Sopron 2001, Nyíregyháza 2002. Szakmai elismerései: Káplár Miklós-emlékérem (1972), Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének díja, Nemzetközi Szobrász Biennálé díja (1996). 2000-ben Munkácsy-díjat kapott.

NAGY SÁNDOR (született 1923. május 28-án Bujon) szobrász. Ifjúkorában földműveléssel foglalkozott, majd kőműves lett. A nyíregyházi Bessenyei György Képzőművészeti Szabadiskolában kezdte meg művészeti tanulmányait 1947-ben, majd 1949-től a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1954-ig. Azóta önálló szobrász, az alkotásait kőből készíti. 1960 óta a Százados úti művésztelep tagja. Önálló kiállításai: Budapest (1967, 1982, 1987, 1992); Nyíregyháza (1977, 1986, 1994); Hajdúböszörmény (1974); Hatvan, Székesfehérvár (1982). Fő művei: Örökváltság emlékoszlop (Nyíregyháza, 1975); Medgyessy-portrészobor (Debrecen, 1977); Háborús emlékmű (Buj, 1989); Nemzedékek (Rákospalota, 1981). Elkészítette Váci Mihály költő budapesti síremlékét. 1979-ben Munkácsy díjat kapott.

  (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése