Juhász Béla szerkesztőről beszél Simon Zoltán kritikus

 Az írótársadalom békítő személyisége

juha_sz_be_la-300.jpgHa majd továbbírják Debrecen irodalomtörténetét, az 1970-es, 1980-as évek egyik főszereplője Juhász Béla lesz. Pedig ő nem szépíró volt, primer alkotó, hanem irodalomtörténész, egyetemi oktató és nem mellesleg a legkritikusabb években az Alföld főszerkesztője. Nevezhetjük akár egyensúlyozó művésznek is: ő volt az a kibékítő személyiség, akit a táborokra szakadt írótársadalom országosan és helyileg is egyöntetűen elfogadott.

Különösen a fiatalok elindítása körül voltak múlhatatlan érdemei. Egy Alföldről szóló összefoglalójában is azt emelte ki, hogy a folyóirat olyan műhelynek bizonyult, amely hivatásának tekintette a fiatalok támogatását. Vallotta, hogy a folyóiratnak mint vidéki orgánumnak, teret kell adnia a helyi alkotásoknak, ugyanakkor tapasztalatból tudta, hogy színvonalas lapot szerkeszteni csak országos távlatban lehet. Juhász Béla számára az irodalom és a debreceni irodalmi élet ügynek számított, erre tette fel az életét. Simon Zoltán irodalomtörténész idézi fel rokonszenves alakját.

– Már az egyetemen ismerte őt.

– Igen. Ő Hatvanban érettségizett. 1951-ben került az egyetemre, én meg 1953-ban. Tehát két év volt köztünk. Ez olyan szempontból rendkívül fontos, hogy ő a legsötétebb kultúrpolitikai időszakban kezdte az egyetemet. Amikor én kezdtem, már egy kicsit a lazulás, az enyhülés jelei mutatkoztak. Az is nagy különbség volt ebben a két évben, hogy egy kicsit átrendeződött az egyetemen az oktatók rangsora. Amikor ő kezdett, a Magyar Irodalomtörténeti Tanszéknek legismertebb és legnagyobb tekintélyű személyisége Juhász Géza volt. Ez összefüggött Géza bácsi személyiségével, közvetlenségével is. Ez azt is jelentette, hogy a hallgatók elsősorban köré csoportosultak. Meg aztán volt egy olyan folytatása, hogy amikor Géza bácsi hozzálátott a Csokonai kritikai kiadáshoz, akkor a kedvenc diákjait, meg akiből kinézett valamit, azokat maga köré gyűjtötte, és különböző feladatokkal látta el őket. Béla is ebbe a csoportba tartozott, az ő szakdolgozata Fodor Gerzson költészetéről szólt, tehát egy Csokonai-kortársról. Ilyenformán elsődlegesen Géza bácsihoz kötődött. Később két személyiség bizonyult csoportképzőnek. Az egyik Barta János, aki 1951-ben került a debreceni egyetemre. A másik pedig Koczogh Ákos. Ő ugyan hivatalosan a Világirodalmi Tanszéket vezette, de ennél fontosabb, hogy az Alföldet szerkesztette 1956 előtt. Amikor ő átvette a lapot, akkor az éppen egyetemen dolgozó, illetőleg még hallgató sorban lévő irodalmároknak ambiciózus része, akiknek írói vénájuk volt, őköré csoportosultak. Ekkoriban Kovács Kálmán aspiráns volt, Kiss Ferenc meg tanársegéd. Koczogh köréhez tartozott Juhász Béla, aztán évfolyamtársa, Bata Imre, Vass József, aki egy időben sokat szerepelt az Alföldben. Koczoghnak volt egy nagy intézeti szobája, és ez lett a székhely. Akkor még ismeretlen volt az egyetemen a teremhiány. Délután jószerint órák sem voltak. A hallgatók az intézetekben élték az életüket. Én is az irodalmi intézetben kaptam fiókot, ami akkor már rangot jelentett. Itt a kör baráti társaságként volt együtt, szellemében is rokon volt ez a társaság, és az Alföldhöz kötődött mindenki.

– Béla Hatvanban érettségizett, ő Gyöngyöshalmajban született, az édesapja ott volt kovácsmester. Tud valamit a családjáról?

– Nem, sajnos közelebbit nem tudok a családról. Azért a két év különbség sokat jelentett. Ők már bennfenteseknek számítottak, nekik már „írói múltjuk” volt, hiszen írásaik jelentek meg az Alföldben. Ők egymás között bizonyára bizalmas dolgokat is feltártak, megbeszéltek, mi fiatalabbak csak amolyan csendes társakként jöhettünk szóba. Később pedig, amikor Béla végzett, 1955-ben, átmenetileg eltávolodott az egyetemtől. A TIT-ben kapott állást mint szaktitkár. Akkoriban Debrecenben olyan pedagógustúltermelés volt, hogy álláshoz jutni szinte lehetetlen volt. Csak a legjobbak, úgynevezett egyetemi támogatással, nevezzük így finoman a protekciót, tudták elérni, hogy valamilyen, az irodalomhoz közel eső állást kapjanak a városban, még ha nem feltétlenül tanárit. Béla is így került a TIT-hez. Onnan átment a Kossuth Gyakorló Gimnáziumba, ahol rövidesen vezető tanár lett, majd vissza az egyetemre. Ezzel azt akarom mondani, hogy több éven át csak véletlenszerűen találkoztunk, s csak akkor kerültünk egymáshoz közel, amikor mind a ketten rendszeresen dolgoztunk az Alföldnek. Ez már az 1960-as évek közepén volt. Évekkel később annyit tudtam meg a családjáról, hogy egy testvére, úgy emlékszem öccse, 1956-ban disszidált. Az 1990-es években Béla meglátogatta Kanadában.

– Lehetett látni már egyetemista korában Béla írói karakterét, érdeklődési irányát?

– Feltétlenül, hiszen a legelső írásai közé tartozik egy Szabó Pál-kritika. Neki az életálma, nagy szakmai terve az volt, hogy Szabó Pálról ír nagymonográfiát. Ez végül nem teljesült, de nagyon sokat írt Szabó Pálról. Irodalom és valóság címen megjelent kötetének (1977) egyharmada róla szól. Tehát az első pillanattól kezdve látnivaló volt, hogy elsősorban a népi irodalom és annak környéke érdekli. Kritikáiban is ezt a vonulatot kísérte figyelemmel. Természetesen foglalkoztatta más téma is, például Weöres Sándorról is írt, hogy egy egészen más típusú alkotót említsek, vagy Szabó Magdáról többször is, de azért a népi irodalomhoz kötődött legjobban, ez volt a fő érdeklődési területe. Mint ahogy az egész körnek a fő orientációja ebbe az irányba mutatott. Más kérdés, hogy a körön belül mindenki más személyiség, más habitus volt. Kovács Kálmánt, Bata Imrét, Juhász Bélát nem lehet ilyen alapon egységesnek tekinteni. A társaságon belül ő nem volt hangadó személyiség. Alaptermészete szerint visszahúzódó, csendes, de rendkívül magabiztos, határozott, ami már az egyetemi évek alatt is látszott. Ezek a személyiségjegyek már fiatalon megmutatkoztak rajta.

– Mikor került Béla az Alföldhöz?

– Ez még 1962-ben volt, amikor Mocsár Gábor átvette a folyóiratot. Ő hívta meg Bélát a szerkesztők közé. A kritikai rovatot vezette hosszú-hosszú éveken át. Módosulás akkor következett be, amikor Kovács Kálmán lett a főszerkesztő. Ez 1968-ban történt, Baranyi Imre halála után. Kovács Kálmán Juhász Bélát vette maga mellé főszerkesztő-helyettesnek. Béla ugyan még vitte egy darabig a kritikai rovatot is, de aztán lassanként leadta, annál is inkább, mert egyre nagyobb feladatokat vállalt át a főszerkesztői terhekből. Kálmán ugyanis mind több időt töltött távol, hónapokig kutatószabadságon volt, beteg lett. Az utolsó években egyre növekedett Béla szerepe az Alföldnél, végül meghatározóvá vált.

– Egy-két kritikát én is elhelyeztem az Alföldnél, volt találkozásom Kovács Kálmánnal és Juhász Bélával is. A fülembe cseng Kovács Kálmánnak két ellentétes mondata Juhász Béláról. Az egyik az, hogy biztatott, forduljak bizalommal Juhász tanár úrhoz, mert ő maga a megtestesült atyai gondoskodás. A másik, évekkel később egy becsmérlő megjegyzése, amikor meglátta Bélát feltűnni. Mi volt köztük a konfliktus, ami később valósággal elmérgesedett?

– Szerintem személyiségi okai voltak! Tudniillik Kálmán hajlott a bohém életvitelre, azonkívül neki a társadalmi beágyazottsága teljesen más volt, mint a Béláé. Nem ideológiai, hanem emberi kapcsolatai révén nagyon erős és biztos háttere volt a megyei pártbizottságon. Mindenki tudta, hogy az első titkárral rendszeresen együtt horgászik. Neki megvolt ugyan a nagy szakmai hitele, de a politikai megbízhatóságát is kifogástalannak tartották. A bohém Kovács Kálmán ezért sokkal többet megengedett magának, mint bárki más. A két ember természete alapvetően különbözött. Béla zárkózottabb, de nagyon dolgos, aprólékosan munkálkodó ember volt, aki életkora előrehaladtával ráadásul az idejével sem tudott igazán jól gazdálkodni. A Kálmán szédületesen gyors ritmusa és az ő lassúsága nyilvánvalóan a szerkesztés során is előbb-utóbb gondokat okozott. Kálmán ránézett a kéziratra vagy beleolvasott, s azt mondta, mehet. Ha viszont kiadta, hogy Béla is nézze meg, akkor válasz esetleg csak egy hét múlva érkezett, amikor Béla már kétszer elolvasta, s háromszor végiggondolta a véleményét. Csak ezután nyilatkozott. Ilyen ritmusgondok támadtak kettőjük között, mert egyébként semmilyen tekintetben nem rivalizálhattak. Akkor sem, amikor Béla az egyetemre visszakerült, hiszen akkor Kálmán már a professzori kinevezés előtt állt, Béla meg adjunktus volt. A szakterületük sem esett egybe, Kálmán elsősorban a XIX. századi irodalom kutatója volt. A szerkesztőségen belül is elkülönült a reszortjuk. Kálmánnak remek érzéke volt ahhoz, hogyan válogassa meg a munkatársait. Nyilvánvalóan a bizalmát fejezte ki azzal, hogy Bélát vette maga mellé helyettesnek. Tudta, hogy Béla fix pont lesz, ha ő tesz is egy-két kört jobbra meg balra, a lapnál nem lesz probléma, Béla széles vállain tartja az Alföldet, és soha nem cselekszik ellenére. Kálmán iránt olyan erős volt a pártbizottság bizalma, hogy pozícióját senki emberfia nem veszélyeztette. Amikor halála után Juhász Béla vette át az Alföld főszerkesztői tisztét, érezhető volt, hogy a pártbizottság ezt a megoldást nem találja tökéletesnek, de egyelőre jobbat nem tud produkálni. Bélának a szakértelme és megbízhatósága vitán felül állt, ugyanakkor nem voltak meg azok a közvetlen szálai a pártbizottsághoz, amelyek Kálmánnak megvoltak. S ezért a politikai tőkéje kifejezetten gyérnek számított. Már sokat gondolkodtam azon, hogy ennek ellenére hogyan tudta ő átlavírozni ezt a nyugtalan időszakot, amikor oly sok kellemetlenség és probléma merült fel a lap működése körül, a különböző publikációknál. Arra az eredményre jutottam, hogy tulajdonképpen a tempójával nyert. Azzal a hallatlan nyugalmával s azzal a szívósságával, ahogy ő egy ügyet képviselt. Van egy olyan gyanúm, hogy amikor a pártbizottságra időnként behívták raportra, s a problémákat felsorolták, akkor ő ezeket szépen, okosan érvelve, rendkívül hosszadalmasan, aprólékosan sorra vette, kifejtette róluk a véleményét, vagyis egyszerűen kifárasztotta a hatalom képviselőit. S akkor azt mondták, jó, jó, de máskor vigyázzatok jobban, s maradt minden a régiben.

– Közbevetném, lehet, hogy ez a nyugalom csak látszólagos volt, a belső fegyelmezettség gesztusa, mert az „Öregnek” (mindnyájan így neveztük) azért elég fiatalon elkezdődtek a szívpanaszai, vérnyomásproblémái. Ezek a gyűrődések azért megtették a magukét az idegrendszerében.

– Feltétlenül. Ő nem tudta ezeket az ügyeket lerázni magáról, nem tudott túllépni rajtuk. Előzetesen is ott volt benne a feszültség, és a későbbiekben is vissza-visszatért a vitás kérdésekre, s a szorongás nyilvánvalóan megviselte az egészségét.

– A szívósság valóban jellemezte. De szükség is volt rá, hiszen az a tizenkét év, amit ő az Alföld élén töltött (1979–1991), a legviharosabb időszaknak számít a szerkesztőség történetében. Az irodalmi életben egyre-
másra zajlottak a nagy botrányok.

– Így van. Emlékszünk rá, hogy amikor a Tiszatáj szerkesztőit leváltották, a pártközpontnak az volt az álláspontja, hogy az új szerkesztőgárda legalább olyan színvonalon vigye a lapot, mint az elődök. Igen ám, de sok szerző elszánta magát, hogy bojkottálja a folyóiratot, s így félő volt, hogy ennek következtében elpártolnak az olvasók is. Nagyon feszült volt a román–magyar viszony, ezért a határon túli írásokat, akár a szerző volt határon túli, akár a téma, előzetesen be kellett mutatni a minisztériumban. Tehát átmenetileg életbe lépett a cenzúra. Sütő András az Álomkommandó című drámáját az Alföldnek adta. A kötelezettség miatt ezt fel kellett vinni Budapestre. A minisztérium megismerte a kéziratot, s az jutott az illetékesek eszébe, hogy milyen jó lenne ez a Tiszatájnak. Ezzel is lehetne demonstrálni, lám nem egészen úgy van az, ahogy a pletyka mondja, Sütő András sem pártolt el a laptól, változatlanul támogatja az új szerkesztőséget. Ebből egy hatalmas huzavona keletkezett, levélváltások, táviratok, egyebek. Sütő természetesen ragaszkodott az Alföldben való közléshez. Ezt az ütközetet Béla nagyon következetesen, szigorúan végigcsinálta, s szívósságával mégiscsak sikerült elérnie, hogy a dráma az Alföldé legyen.

– Több olyan konfliktusra is emlékszem, amikor ő nagyon karakán módon az értéket képviselte, jóllehet olyan is volt, amikor engedményekre kényszerült. Ilyenkor a szerkesztőség fiatalabb, vehemens tagjaival kellett hadakoznia.

– Az én emlékezetem szerint a legkellemetlenebb konfliktusok helyi jellegűek voltak. Amikor például egy pártbizottsági titkárnak vissza kellett adni az írását. Ez azért nem volt hálás feladat. Esetenként azonban nem lehetett kitérni a közlés elől sem, mert egyszerűen nem volt más fórum Debrecenben, ahol az ilyen jellegű írásokat meg lehetett volna jelenteni. Nem volt még például Debreceni Szemle, amire lehetett volna hivatkozni. S Béla nem tudott azzal sem érvelni, hogy az írás nem az Alföld profiljába vág, mert a lap profilja eléggé heterogén volt, mindent vállalnia kellett, ami Debrecenben történt. Egyszóval bizonyos esetekben nem lehetett elvi okokkal elhárítani az írást. Más kérdés, hogy az esetek többségében a színvonallal is baj volt. Azért ezeknek az ügyeknek nagy részét a folyóirat szempontjából sikeresen le tudta zárni, ami nem növelte a politikai tőkéjét, sőt fogyasztotta. S hát egy-egy ilyen ügy az idegeit is koptatta.

– Az Alföldnek ebben az időben már nagyon jó volt az országos megítélése, s Bélát is nagyra becsülték az írótársadalomban.

– Elsősorban a korrektsége miatt. Meg lehetett benne bízni, lehetett rá számítani, időpontokban, ígéretekben mindig nagyon lelkiismeretes volt. Ráadásul volt egy másik szál is, ami az irodalmi élethez kapcsolta, s ezzel a tekintélyét növelte. Az egyik szerkesztője volt az Akadémiai Kiadó által indított Kortársaink sorozatnak Béládi Miklós, illetve Rónay László társaságában. Ő volt a stabilabb, a leghosszabban Béla szerkesztette a sorozatot, amit Szabolcsi Miklós kezdeményezésére hívtak létre. Szabolcsi itt volt Debrecenben vendégprofesszor, ő választotta ki jó érzékkel Bélát a szerkesztői feladatra. A sorozat életben tartásában neki óriási szerepe volt. Az irodalmi műhelyekre nem a pedantéria jellemző. Valljuk be, lezserek vagyunk, sokszor késünk a válasszal, a kézirat elolvasásával. Bélával ez nem fordulhatott elő. Igyekezett pontosan végezni a feladatát, ha késett, az őt viselte meg legjobban.

– Ott volt az Alföld, ott volt a Kortársaink című sorozat, ott voltak a szakdolgozatok s egyéb szerkesztésre váró anyagok. Az „Öreg” táskája folyton tömve volt kéziratokkal. Ennek következtében ő maga egyre kevesebbet írt, akárcsak Osvát Ernő.

– Ez összefügg az aprólékos precizitásával. Rengeteg időt fordított a kéziratok olvasására, a teljesen reménytelen kéziratot is képes volt kétszer elolvasni, pedig sokszor már külalakján vagy helyesírásán látszott, hogy nem érdemes vele foglalkozni. De ő ilyenfajta szelektálásra képtelen volt. A bagatell dolgokat éppen akkora energiával intézte, mint a komoly, súlyos ügyeket. Az 1980-as évektől kezdve állandó időzavarban élt. Noha az Alföldben néhány más folyóirathoz képest aránylag kevés kifogásolt publikáció jelent meg, ekkorra már felerősödött benne az önmagával szemben támasztott követelmény, hogy neki a Szabó Pál-monográfiát végre meg kellene írni. Erre igénybe vett egy év szabadságot az egyetemtől is, meg a laptól is, de az az év úgy ment el, hogy tulajdonképpen egy vonással sem bővült ez a dolgozat.

– Ezt akkor sem értettük, most még kevésbé. Arra emlékszem, hogy egy pár hétig még a restanciát igyekezett pótolni a kéziratolvasásban, de talán egyszer a végére ért. Mi okozhatta a görcsöt? Átértékelte volna Szabó Pált, újragondolta az egész dolgozat koncepcióját?

– Ez is előfordulhat. A nyolcvanas években az irodalom más irányba fordult, kezdett hódítani nálunk is a posztmodern szemlélet, divatba jött a hermeneutika, felértékelődött az avantgard, s csökkent a népi írók presztízse. S ezeknek az új irányzatoknak, módszereknek annyira más szempontjaik voltak, hogy Szabó Pált kanonizálni ebben az új szakmai légkörben lehetetlennek látszott. Ebből az következhetett, hogy újra kellett gondolnia az egész Szabó Pál-jelenséget. Tudjuk saját tapasztalatunkból, hogy ha egy munka hosszan elhúzódik, akkor az elejére az ember már vagy nem emlékszik vagy nem ért egyet saját magával. Vagyis mindent elölről kell kezdeni. Nekem az a gyanúm, hogy az az év azzal telt el, hogy amit addig csinált, azt átnézte, itt-ott átfogalmazta, de továbblépni már nem maradt ideje.

– Emlékszem, mentünk a szerkesztőségbe, s megkérdeztem tőle, mit végzett a szabadsága alatt? Valami olyat mondott, hogy nem sokat, de nem indokolta vagy magyarázta a bizonyítványt, hanem hozzátette, hogy a tíz évfolyam Alföld, amit szerkesztett, talán felér egy kandidátusi disszertációval. Ugyanis ez lett volna a kandidátusi disszertációja.

– Úgy gondolom, igaza volt, de a tudomány világában ezt nem akceptálják. Illetve az egyetem erre a munkára való tekintettel megadta neki a címzetes docensi címet. Ez jogos is volt, hiszen ebben a teljesítményben volt annyi szellemi energia és érték, ami alapján ezt megérdemelte. Még egy mazsola róla, amit érdemes elmondani. Ez különben is az ő kedvenc szava volt. A különböző országos tanácskozásoktól hazatérve rendszerint azzal kezdte a beszámolóját, hogy voltaképpen nem történt semmi, csak egy-két mazsolát fog említeni. Hát ezek aztán időben jó nagy mazsolák lettek!

– Hogyan summázná az ő életművét?

– Nagyon tiszta, nagyon értékes személyiség volt. Erkölcsi fenomén, ahogy többen nevezték. Azokon a területeken, ahol dolgozott, mindenütt értéket hagyott maga után, akár az iskolában, akár az egyetemen, akár a szerkesztésben. Ő volt a szürke eminenciás. Külsőleg semmiféle látványos dolog nem kötődött hozzá, de az ő szívós munkája nélkül sem az Alföld, sem a debreceni irodalmi élet nem úgy alakult volna, mint ahogy alakult. Mindkettőn rajta hagyta a keze nyomát.

– Amikor mentünk a temetésére, valaki azt mondta az autóbuszon: Juhász Béla, sporthasonlattal szólva, az a játékos volt, aki gólpasszokat adott, és nem gólt lőtt.

– Találó a hasonlat! De a sportkrónikák csak a góllövőket tartják számon, az előkészítőket nem!

Bakó Endre

***

JUHÁSZ BÉLA (született 1932. április 25-én Gyöngyöshalmajon, elhunyt 1999. július 20-án Debrecenben) egyetemi docens, irodalomtörténész, szerkesztő. Hatvanban érettségizett, 1955-ben szerzett magyar szakos tanári diplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Pályáját a TIT-ben kezdte mint szaktitkár, 1958-tól a KLTE Magyar Irodalmi Intézetének könyvtárosa, az egyetem Gyakorló Gimnáziumának vezető tanára. 1964-től adjunktus, végül docens. 1962–1990 között az Alföld szerkesztője, 1978-tól főszerkesztője. 1972–1991 között egyik szerkesztője a Magyar Tudományos Akadémia Kortársaink c. kismonográfia-sorozatának. 1986-ban Csokonai-díjban részesült. 1977-ben jelent meg tanulmánygyűjteménye Irodalom és valóság címen. 

SIMON ZOLTÁN (született 1935. július 16-án Debrecenben) irodalomtörténész, könyvtáros, szerkesztő A Fazekas Gimnáziumban érettségizett, a KLTE-n szerzett magyar–történelem szakos diplomát. A forradalomban való részvétele miatt 1959-ben kizárták az egyetemről. Volt tanító, segédmunkás, könyvtáros. 1964-től a Hajdú-Bihar megyei könyvtár munkatársa, 1967-től osztályvezetője, 1991-től igazgatója. 1968-tól az Alföld rovatvezetője. 1979-ben Bessenyei-díjat, 1987-ben Szabó Ervin-emlékérmet, 1990-ben József Attila-díjat, 2004-ben Pro Literatúra kitüntetést kapott. Művei: Benjámin László, 1972; Változó világ, változó irodalom, esszék, 1976; Az irodalom peremvidéke, 1990; A groteszktől a groteszkig. Örkény István pályaképe, 1996.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése