Maghy Zoltán festőművészről beszél Lázár Imre szakíró

 Az Alföld költője festőecsettel

Maghy Zoltán.jpgMaghy Zoltán rokonszenves alakját Lázár Imre volt polgármester idézi fel, előrebocsátván, hogy városszerte ismert ember volt, tudták, hogy festőművész. Annál is inkább, mert nagyon szívesen dolgozott a szabadban. Nemcsak vázlatokat készített, de a képeket rendszerint már a szabadban megkezdte, majd a műteremben fejezte be. Ez volt az általános metódusa. A városi témájú képeit természetesen a szabadban festette, ezért sok ember láthatta alkotás közben. Festményeinek témája nagyon sokszor Böszörmény, főleg az épületek. Több száz képet festett a városról. Ha valaki támogatná azt a gondolatot, hogy a XX. század közepének, második felének Hajdúböszörményét képzőművészeti alkotások révén mutassák be, Maghy Zoltán életművéből egy reprezentatív kiállítást lehetne rendezni.

 Úgy tudom, hogy ő egész életében Böszörményben dolgozott, kivéve egy-egy hortobágyi nyarat vagy más művésztelepi periódust. Tősgyökeres böszörményi volt?

– Annak számított, de családfáját visszavezetve a legrégebbi ősét az egri vitézek között találta meg. A család valamikor Hajdúnánáson telepedett meg, majd később Hajdúböszörményben. Már az édesapja nemzedéke is hajdúböszörményinek vallotta magát. Maghy Zoltán itt született 1903. január 29-én, egy jómódú, úgy is mondhatnám, gazdag családban. Az édesapja városi főjegyző volt, és némi földbirtokkal rendelkezett, akkorával, hogy amiatt a család a háború után kuláklistára került, pedig akkor már a birtok az örökösök között megoszlott. De ahhoz még éppen elég volt, hogy őt nem festőművészként, hanem kulákként tartották számon.

– Emlékszem, Zoli bácsi – akinek képei már a háború előtt a legelegánsabb fővárosi szalonokban is láthatóak és vásárolhatóak voltak – mesélte, hány tojás beadására kötelezték, amit ő nem tudott másként teljesíteni, mert tyúkjai sem voltak, csak úgy, hogy megvette.

– Ez ma már morbid humornak tűnik, de így volt! Nos, Maghy Zoltán itt járt gimnáziumban, itt érettségizett, s az iskolateremtő Király Jenőnél, a neves festőművésznél, a gimnázium rajztanáránál, aki a XX. század elsőévtizedeiben rendszeresen kiállított Budapesten is, vette az elsőórákat. Útja a főiskolára vezetett, ahol Glatz Oszkár és Vaszary János voltak a mesterei. Rájuk nagyon büszke volt. Már a főiskolai években nagyon szép, érett dolgokat festett, úgyannyira, hogy első kiállítását közvetlenül a főiskola után Budapesten rendezték. A tárlatot mestere is dicsérte. Őt igazában Vaszary erőteljes egyénisége vonzotta, bár furcsa módon nem azt az irányt és stílust követte, mint amelyiken a mester haladt. A főiskolai évekből hadd emeljek ki egy fontos mozzanatot! Bár itt született Böszörményben, itt élt a városban, csak egy budapesti néprajzi kiállításon döbbent rá, hogy milyen gazdag néprajzi hagyományai vannak a tájegységnek, a városnak. Ő addig diákként élt itt, tanult, gyakorolt, tanulmányokat készített, s amikor együtt látta egy gyűjteményben a városi kisbundát, a kék varrottast és sok mást, ami jellemző a Hajdúságra és Böszörményre, akkor jött rá, hogy ez nagyon érdekes világ. Ezt akkor csak tudomásul vette, de nem alkalmazta még mint motívumot. S aztán 20–30 évvel később elkezdett olyan képeket festeni, melyeken mindezek megjelentek. De az első kiállítás képeinek témája a Dunakanyar, főleg Nagymaros, ahová diáktelepekre jártak a mesterek vezetésével. A Hajdúsági Múzeumban vannak ebből a korszakából is szép dolgai. A végzés után valóban hazatért Hajdúböszörménybe, s ezután egész hosszúéletében itt élt és alkotott.

– Jól emlékszem, hogy ő hét évig járt a főiskolára? Talán, mert rajztanári tagozaton kezdte, s később ment át a művésztagozatra?

– Ez valóban így volt: 1921-től 1928-ig járt a főiskolára. Ennek oka az, amiről keveset beszél a fáma. A család egy kicsit furcsállotta, hogy a Zoli fiú festőművésznek készül, mert addig csak gazdagabb paraszti ősöket, jogászokat, közigazgatásban dolgozó hivatalnokokat nevelt. Bizonyosan kompromisszum eredménye volt, hogy a család végül beleegyezett a pályaválasztásába, azzal a kikötéssel, hogy rendben van fiam, de előbb legyél rajztanár, az biztosabb kenyér. S csak később dőlt el, talán önhatalmú döntés eredményeképpen, hogy a művésztagozaton folytatta és fejezte be tanulmányait, s megszerezte a diplomát. Valószínűleg a mesterek is erre biztatták, akiknek Zoli bácsi hamar elnyerte a bizalmát és elismerését.

– Zoli bácsi emlegetett egy festőművész nagybácsit is!

– Ő mindig is hangoztatta, hogy a szakmai inspirációt az akvarellista Király Jenőtől kapta, de művészi ambíciói felkeltéséhez hozzájárult az egyik nagybátyja is, aki egyébként jogász volt, és szívesen festegetett. Ám fiatalon meghalt, s Zoli bácsi egy szép napon a padláson rátalált festőfelszerelésére és néhány képére. Én még láttam a Zoli bácsi műtermében néhány kisméretű akvarellt, amit a nagybátyja festett.

Úgy tűnik, Hajdúböszörmény a festők városa! Mert nem hagyható figyelmen kívül Káplár Miklós személye sem, aki végül felkészítette a főiskolára!

– Hajdúböszörmény valóban a festők városa! Nem gondolom, hogy ez a megállapítás lokálpatrióta túlzás lenne! Ritkaságnak számít, hogy ebben az alföldi kisvárosban egy időben 5–6 jelentős festőművész élt és alkotott, akiket országosan számon tartottak. Az említetteken kívül a két világháború között itt dolgozott Kampler Kálmán és Pálnagy Zsigmond is. Ez így egy festőkolóniának számított. Maghy Zoltán és Káplár Miklós meghitt baráti kapcsolata az 1920/30-as évek fordulóján kezdődött, amikor Boromisza Tiborral együtt a Hortobágyot festették hármasban. Érdekes, Maghy Zoltán vallomásai és Káplár Miklós írásai egyaránt arról tanúskodnak, hogy keresték az Alföld e vidékének a jelentős motívumait. Káplár erre hamarabb rájött, az ő élményei sokkal közelebbiek és közvetlenebbek, s valószínűleg az ő hatása volt az is, hogy a fiatal, főiskolát éppen végzett Maghy Zoltán kitelepült vele a Hortobágyra, s festették a pusztát. Az Alföld lelkét próbálták megragadni ezeken a képeken, s tudatosult bennük, hogy ez nagy téma, érdekes motívum, ezért nyaranként többször is visszatértek. Káplár Miklós korai halála miatt a hagyatékgondozás szomorú kötelessége is Maghy Zoltánra várt. Zoli bácsi egész életében a legnagyobb szeretettel emlékezett Káplár Miklósra. Egyébként megfestette barátja arcképét, amiről egy művészettörténész azt írta, hogy a század egyik legjobb portréja. Hiteles, pontos, realista, nagyon szép, hatásos kép.

– Az ő művészi egyénisége már a második világháború előtt kiteljesedett?

– Ő jó festő, megbecsült művész volt már az 1930-as években, több olyan kiállítás állt mögötte, amelynek ismeretében számon tartották. S nemcsak Debrecenben és az alföldi városokban, hanem Budapesten, sőt külföldön is szerepeltek a képei. Elnyerte Rabinovszky Máriusz, Kállai Ernő, Gerő Ödön, Mariay Ödön és más kritikusok elismerését. Sokat dolgozott, s élete végéig megtartotta azt a jó szokását, hogy örökösen munkára fogta magát. De képeinek kvalitása már alkotó korszakának első periódusában is feltűnt.

– Mekkora törés következett be a pályáján 1945 után?

– A törés akkor kezdődött, amikor az édesapja meghalt, s az ő nyakába szakadt a gazdálkodás minden terhe, közbejött a nősülés, a gyerekek, majd a háború, amikor is egy évig távol volt a várostól. Ezekben az években nem dolgozott. Visszatelepülve is a gazdasága kötötte le, illetve mindössze két hónapig tanított, majd az úgynevezett fordulat éve után a családot osztályidegennek minősítették. Ekkor nem tartották festőként számon, mint tanárnak munkát nem adtak, az általános iskolából már korábban eltávolították. A gazdálkodáshoz nem értett, de erre kényszerítette a hatalom s maga az élet. Ilyen körülmények között nem tudott festeni. Összességében majdnem egy évtized esett ki alkotói életéből. Ez rendkívüli traumát okozott számára.

Éppen mostanában találtam egy cikket a debreceni Néplap 1945. december 5-ei számában a 3. oldalon. A címe: Még egy besúgó. Legnagyobb megdöbbenésemre Maghy Zoltánt aposztrofálta. Tud erről a vegzatúráról? Volt ennek folytatása, megtorlása?

– A kulák időszakban rövid ideig még vizsgálati fogságban is tartották. A besúgóügyről annyit tudok, hogy Zoli bácsinak valami konfliktusa támadt egy Jakobinyi nevezetű böszörményi értelmiségi emberrel. Az illető talán jogász volt, s kacérkodott a munkásmozgalommal. Zoli bácsi ezt valahol elbeszélte, s ebből Jakobinyinak valami kellemetlensége származott, ami később Zoli bácsira ütött vissza. De ez nem besúgás volt, inkább fecsegés.

– A háború után csak 1959-ben volt az első kiállítása. Ehhez Kállai Gyula segítette hozzá?

– A helyi múzeum igazgatója, JanóÁkos már az 1950-es évek közepén felkínálta számára a lehetőséget, még festéket is vásárolt számára, és alkotásra biztatta, aminek nem egykönnyen tudott megfelelni, az elszenvedett megaláztatások miatt képtelen volt rendszeresen dolgozni. A gesztust Kállai Gyula bátorította, aki szintén böszörményi diák volt, fiatalabb ugyan Zoli bácsinál, de még a gimnáziumból ismerték egymást. Alig volt kész anyaga. Zoli bácsi mégis szívesen fogadta Kállai közbenjárását, és később is elismerte, hogy az sokat lendített a sorsán. Hiszen ő művészként akart érvényesülni. Ezzel nagyjából egy időben megszabadult a földjétől, így megint a festészetnek élhetett. Ekkor kezdett el újra nagy intenzitással dolgozni, s ez egzisztenciálisan is segítette őt abban, hogy megkapaszkodjon, hiszen két kiskorú gyermeke volt, felesége pedig a központi iskolában tanított. Hosszú időn keresztül gyakorlatilag egy fizetésből éltek. Most újra kiállító, rendszeresen dolgozó művészként visszatért a város, a megye művészeti életébe.

– Elérkeztünk a hatvanas évekig, amikor Hajdúböszörményben megnyílt a művésztelep. Annak Maghy Zoltán is tagja volt.

– Alapító tagja és egyik kezdeményezője! Az 1960-as évek elején böszörményi fiatal értelmiségiek és festők körében fogalmazódott meg a művésztelep gondolata, amit Zoli bácsi erőteljesen támogatott. Nem kis mértékben az ő művészi rangjának köszönhetően szerveződött meg 1964-ben a böszörményi művésztelep.

Ő részt vett a vezetésben, a programkészítésben?

– A vezetésben, amely elsősorban szervezőmunkát, s nem művészi irányítást jelentett, mert mindenki tetszés szerint dolgozhatott, nem vett részt, de mindennap bejött, a rendezvényeken jelen volt. S persze festett magának.

Ő nem volt hajlandó változtatni a maga stílusán. Egész életében egységes stílusban festett?

– A hatvanas évekbeli képei azért tükrözik a kor hatását, ami bizonyos absztraháló, stilizáló jegyekben mutatkozik meg. Ő azonban szilárd és kiforrott egyéniség volt, a saját festői élményeit realizálta, s csak annyit hasznosított más stílusokból, amennyit feltétlenül szükségesnek érzett. Tehát stílusa a hatvanas években némileg más volt, mint korábban, de tematikájában megmaradt a Hajdúság festőjének. Mondta is, hogy az ő poéziséhez az kell, hogy innen kapja az impressziókat, a Hortobágyról, az Alföldről, Hajdúböszörményből. Az itteni életből, az itteni természeti látványokból merített ihletet. De ezek nem naturális leképezések voltak, hanem művészi átlényegítések.

– Hogyan határozná meg az ő stílusát?

– Realista festőnek tartom, aki nagyon sok líraisággal, érzelemgazdagon festette a képeit. Érzelmileg azonosult a témáival, s ez meglátszik a kompozícióin, melyek harmonikusan szerkesztettek, meleg színekben dúskálnak, olyanok, mint ő maga volt. Ő nem az ütköző, konfliktust kereső, hanem a világot mélyen megélő, megérteni akaró embertípushoz tartozott, s ez a világszemlélet tükröződik a képein. Tehát én az ő stílusát poétikus realizmusnak nevezem. Ő maga egy interjúban így fogalmazta meg saját művészi stílusát: „Világéletemben természetelvű festő voltam, nagyon pontos realista, sőt naturalista rajzoló, noha Vaszary mester szerint hajlottam az expresszionizmusra. Nekem minden kép elkészítése lelkiismereti kérdés. Mérföldkövek érintésével alakítottam ki a stílusomat, amely tudatosan olyan, amilyen. Tudom, hogy a barbizoni festők óta megéltünk egy újabb festészeti reneszánszt, tehát nem becsülöm le a különböző izmusokat, sőt minden becsületes, a fejlődést előmozdító kísérletet elfogadok. De a spekulációt elutasítom. A mobil meg miegymás nem időtálló művészet.”

– Jól emlékszem, egy interjúban üzenetet küldött a fiataloknak?

– Igen. Üzenete ez volt: „Az élet szép, meg kell becsülni. Az emberiségnek nagyon hatásos fegyvere a művészet, és ebben az erkölcs nélküli korban még nagyobb szükség van a művészi szépre, mint bármikor volt. Gondolat és érzés nélkül nincs művészet. Legyen a magyar művész az igazság képviselője, az ezeréves ország hagyományainak őrzője.”

– 1969-ben jelen voltam Lublinban a „Debreceni Napok”elnevezésű kulturális rendezvény képzőművészeti kiállításán. A megnyitó után a helyi festők együtt nézték a kiállítást. Megfigyeltem, hogy a legtöbb időt Maghy Zoltán képei előtt töltötték. Egy debreceni festő, az absztrakt szemlélet híve maliciózusan megjegyezte: a lengyeleknél most divat a neoprimitív.

– Erre azt tudom mondani, hogy a poétikus vagy mágikus realizmus nem azonos a neoprimitív szemlélettel és stílussal.

Ő többnyire vászonra festett nagyobb kompozíciókat?

– Fiatalkorában kizárólag vászonra festett, később farostlemezre dolgozott. De festett pasztellel, szerette az akvarell technikát, a tusrajzot. A szenet kevésbé. A művésztelep tagjai farostlemezt kaptak a munkához, ezt az anyagot szívesen használták. Zoli bácsi is megkedvelte. Ő szeretett nagyméretű képeket festeni, jól érezte magát abban a képszerkezetben. A kiteljesedést szerette volna megragadni ezekben a nagy kompozíciókban. Úgy vélte, hogy a világban való lelkiséget csak nagy képekben lehet igazán megjeleníteni. Ehhez hozzátartozik, hogy egy kicsit panteistának tartotta magát, valami furcsa romantikus szellemiséget, lelkiséget érzett, látott a környezetében. Mert bár igaz, hogy ő a valóságot ráismerhető módon festette, de abban annyi szellem és gondolat van, ami a művészet szférájába emeli a képeit.

– Az utolsó pillanatig dolgozott?

– Igen! Kilencvenhat éves korában halt meg, mintegy hetven esztendeig festett, s szinte az utolsó pillanatig. Gyakran jártam a műtermében, folyamatosan dolgozott, egyszerre több képet is festett. Szellemi frissességét tanúsítja, hogy az utolsóévekben készült képei között is vannak kitűnőek. Rengeteg kép került ki a keze alól, a saját nyilvántartása szerint mintegy 3000. Az utolsó időszakában főleg olajjal dolgozott.

– Beszéljünk egy kicsit az emberről. Érdekes egyéniség volt, kedves, aranyos öregúr. Vélted, nem ebben a világban járnak a gondolatai. Ám mindenre figyelt, mindent megjegyzett, számon tartotta a fiatalokat is.

– Zoli bácsi a művésztelep szervezése idején már javakorabeli férfi volt, elmúlt hatvan éves. A festő kollégákkal mégis szívesen érintkezett. Nem elméleti kérdésekről folyt a szó, hanem a világról, s ezek az eszmecserék hallatlanul izgalmasak voltak, mintegy inspirációt adtak a feltárulkozáshoz. A művésztelep esti asztali beszélgetetéseinek ő is aktív részvevője volt, s ha megszólalt, mindig érdekes, figyelemre méltó dolgokat mondott. Nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy föltárulkozzon az a lelkiség és szellem, ami az itteni világ sajátossága, az itteni ember karakterét fejezi ki. Festményein, az épületektől a portrékig, ezek mind megjelentek. Szerette a fiatalokat, biztatta őket, örült a sikereiknek. Sok mindenről lehetne beszélni, de csak egy példa a fantasztikus memóriájára. Csak élete végén jutott el ismét külföldre, egy-egy turistaútra, Párizsba, Londonba, Münchenbe. Tehát évtizedeken át nem kamatoztatta idegennyelv tudását. Egyik évben volt a telepen egy kollegina, akivel nem tudott másképp szóba állni, minthogy a gimnáziumi francia tudását próbálta mozgósítani. S nem eredménytelenül.

– Takarékossága anekdotákat szült.

– Őrzök néhány kazettát, amelyek a művésztelep résztvevőinek emlékezéseit rögzítik, s köztük a Zoli bácsira vonatkozó anekdotákat is. Az ő mindennapi magatartására rányomta a bélyeget, hogy a háború után nagyon szerényen élt a családjával együtt. A szűk esztendők tapasztalatai arra tanították, hogy minden forintnak helye van. Akkurátus kimutatásokat vezetett arról, hogy mennyi a képek zsűrizett értéke, mibe kerültek a keretek stb. Minden értéket számon tartott az utolsó forintig. Ha egy nap nem jött be a művésztelepre, mert otthon dolgozott, azért az ebédért megjelent az ételhordóval. Mindez valahogy jól állt neki.

– Elég jól el tudta adni a képeit?

– Igen, a képei, nem kis mértékben a líraiságuk okán, kelendőek voltak, szívesen vásárolták őket. Zoli bácsi úgy tartotta nyilván, hogy mind az öt kontinensre eljutottak a képei, még Amerikába és Ausztráliába is. Számon tartotta, hogy még Sydneyben is van festménye, egy csegei gulyás portréja. A hatvanas–hetvenes évek állami mecenatúrája következtében a múzeumok, az intézmények is vásároltak tőle festményeket.

– Nem sokkal halála után a felesége is jobblétre szenderült, a fiai pedig nem Böszörményben élnek. Vagyis a Maghy család eltűnt Böszörményből?

– Külföldre szakadt fia, Miklós, meghalt. Zsolt fia időközben nyugdíjba ment, de ő fenntartja a család számára a böszörményi lakást. Még nincs döntés arról, hogy mi legyen a hagyatékkal, s mi legyen a lakással. Zsolt Zoli bácsi halála után itt gondozta az édesanyját, és böszörményi lakosnak is számít.

– Részesült ő valamilyen magasabb kitüntetésben?

– Nem, csak megyei, városi díjakat kapott, a nagyobb szakmai elismerések elmaradtak. De hát nem ezen múlik. Ettől ő még jelentős, nagy festő volt.

Bakó Endre

***

MAGHY ZOLTÁN (született 1903. január 29-én Hajdúböszörményben, elhunyt 1999. december 5-én Debrecenben). Szülővárosában érettségizett. 1921-ben kezdte, 1928-ban fejezte be főiskolai tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol Glatz Oszkár és Vaszary János tanítványa volt. 1928-ban vett részt először kiállításon a Műcsarnokban és a Nemzeti Szalon Szinyei Társaság kiállításán, majd az Ernst Múzeum és a Magyar Képzőművészek Országos Szövetségének tárlatain. Tagja volt a Nemzeti Szalonnak. 1928-ban Boromisza Tiborral és Káplár Miklóssal együtt a Hortobágyot festette. 1930-ban részt vett a Debreceni Műpártoló Egyesület tárlatán. 1931-ben képei szerepeltek Japánban. A Hajdúböszörményi Nemzetközi Művésztelep alapító tagja. 1974-ben tagja volt az Osetnica-Plener művésztelepnek. (Lengyelország). Első egyéni tárlatát 1930-ban rendezte a Debreceni Kereskedelmi Társulat. 1968-ban és 1981-ben Káplár-emlékérmet kapott, 1973-ban elnyerte Debrecen város és Hajdú-Bihar megye művészeti díját, 1973-ban és 1983-ban Medgyessy-plakettet kapott.

DR. LÁZÁR IMRE (született 1935. december 2-án Hajdúböszörményben) tanár, könyvtáros, szakíró. Alsó- és középiskoláit helyben végezte, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–történelem szakos hallgatója. 1956-ban kizárták az ország összes egyeteméről. Könyvesbolti eladó, majd a diploma megszerzése után könyvtáros. 1972–1990 között a Hajdúböszörményi Óvónőképző Főiskola könyvtárának igazgatója. 1979-1990 a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep vezetője. 1990-től 2002-ig Hajdúböszörmény polgármestere, 1992-től a Hajdúvárosok Szövetségének az elnöke, 1994–1998 között a megyei közgyűlés tagja. Több, főleg képzőművészeti tárgyú tanulmány szerzője, társszerzője.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése