Balassa Iván néprajztudósról beszél Balassa M. Iván etnográfus

A magyar néprajz mindenese

 
ballassa_kep.jpgBalassa Iván nevének patinás csengése van a ma­gyar néprajz, népélet kutatói körében. A nagy teher­bírású, sokoldalú és hihetetlenül termékeny tudóst asszociálja, aki szinte élete utolsó napjáig nagy energiával dolgozott. Néprajzi-történeti munkái mellett múzeumokat alapított, kiadványsorozato­kat szerkesztett, rengeteg kiállítást rendezett az ország különböző múzeumaiban. Gazdag életútját fiával idéztük fel, mégpedig abból a meggondo­lásból, hogy szakmailag édesapja nyomdokain halad. 
 
– Van a családnak köze Balassi Bálinthoz, akit nagyon sokáig Balassaként ismertünk?
– Semmi! Nagyapám, minthogy egy jegyzőnek il­lett valami nemesi hátteret felmutatni, az Ásványi Balassáktól eredeztette a családot. Az Ásványi Balassák a Csallóközből származó kisnemesek voltak. Utána­néztem, ez a család valamikor a XVIII. században települt át a Dunántúlról az Alföld északi részébe, s ott elterjedt.

– Milyen családi hátteret képzeljünk el az édesapja mögé?

– Ő voltaképpen egy olyan kenderesi parasztcsa­ládból származott, amely a klasszikus modellt tes­tesítette meg, azt, ami az Alföldön szokás volt. Egy gazdacsaládnak volt két háza, egy bent Kenderesen, s egy kint a tanyán. Ezt a vagyont apám nagyapjának osztani kellett. Három fiúgyerek volt, ráadásul két há­zasságból. A nagyapám édesanyja ugyanis elég korán meghalt, s akkor a levirátus szellemében, mondom én, mint néprajzkutató, elvette a felesége testvérét. A három gyerek közül nagyapám volt a legidősebb, őt taníttatták. Egyébként Kisújszálláson Móricz Zsig­mond testvérével járt egy osztályba. A gimnázium után elvégezte a jegyzőtanfolyamot, végül főjegyző lett. A második gyerek asztalosnak tanult, a harmadik maradt parasztnak. Katolikusok voltak Kunhegyesen. Másik oldalról apám egy többgenerációs protestáns értelmiségi családból származott, ahol a felmenők lelkészek, tanítók voltak.
– Érdekes az is, hogy Ivánnak keresztelték. Ez, bár nem volt ismeretlen, elég ritka névnek számított.
– Ennek is megvan a maga története. Az Iván valóban nem volt általánosan elterjedt férfinév hazánkban. Már most tudni kell, hogy a famíliában mindkét ágon az „atyaúristent” is Józsefnek hívták. Nagyanyám erre azt mondta: elég volt, még egy József nem lesz a családban! Nos, 1917 körül sok arisztokratát Ivánnak neveztek, másrészt divatba hozták ezt a nevet az orosz hadifoglyok. Megtetszett nagyanyámnak is, és mellette döntött. Annál is inkább, mert hangzásban lényegesen különbözik a Józseftől.
– Gondolom, elemi iskoláit helyben járta. Hol végezte a középiskolát?
 
– Olyannyira helyben járta, hogy az első két vagy talán három évben magántanuló volt. Nagyapja, Szabó József lelkész – aki egyébként országgyűlési képviselő volt tanította. Ebből természetesen nagy kalandok szár­maztak, mert apám bizonyos dolgokban rendkívül jártas volt, például a történelemben, de alig tudott írni, mert arra a nagyapja nem fordított gondot. Végül a család belátta, hogy ez az út nem járható. Iskolába adták előbb helyben, Bárándon, majd Debrecenbe küldték a református gimnáziumba. Debrecenben végezte egyetemi tanulmányait is.
– Pályafutását tanulmányozva az a meglepetés ért, hogy ő nyelvésznek készült.
– Hogyne! Nyelvészként is diplomázott. Magyar–né­met szakos tanári diplomát szerzett. Ő a Csűry-isko­lához tartozott Végh József barátja révén, nála írta a szakdolgozatát is, pontosabban a diplomamunkáját. Végh Józseffel együtt már a református tanítóképző­ben szobatársak, barátok voltak. Ő csábította apámat a nyelvészethez és Csűry Bálint professzorhoz, aki a Wörter und Sache irányzatnak volt a képviselője. Apám ennek megfelelően a debreceni cívisek földművelé­sének szókincsét dolgozta fel. De nem ez volt az első komolyabb munkája, a sárréti nyelvjárásról is írt egy kis dolgozatot. Az volt tulajdonképpen a diplomamun­kája és doktori értekezése is. Ez eleve olyan tárgykör, amely erősen kapcsolódik a néprajzhoz. Bakó Elemér, Imre Samu, É. Kiss Sándor, Kovács István, Ruszkay Endre voltak az évfolyamtársai vagy generációjának tagjai. Mindegyikük feldolgozta saját falujának a nyelv­járását, földművelési szakszókincsét.
– Hogyan kezdte pályáját?
– Apám végzés után a kolozsvári egyetemre került tanársegédnek Szabó T. Attila mellé. Szabó T. Attila is részben Csűry-tanítványnak számított. Csűryt kérte meg, hogy ajánljon alkalmas személyt a tanszékére. Ez nagyon érdekes korszak volt, Erdély ideiglenes visszatérésének évei. Kolozsvárott egy lakást bérelt három ifjú titán, László Gyula, Haász Ferenc és Ba­lassa Iván. Innen ered a László Gyulával való életre szóló barátsága. László Gyula remek rajzkészséggel megáldott ember volt, portrét is rajzolt apámról, aki ekkor már részben néprajzzal foglalkozott. Apám a kolozsvári tartózkodásának idején nősülésre adta a fejét. Anyámmal még Debrecenben ismerkedtek meg. A Csokonai-teák a Bikában számukra nem múltak el nyomtalanul. De egy tanársegédi fizetésre akkor sem lehetett megnősülni, s akkor hívta el őt Herepei János a Székely Nemzeti Múzeumba, Sepsiszentgyörgyre. Így került apám múzeumi állásba, s ettől kezdve vol­taképpen élete végéig múzeumnál szolgált.
– Ő még a háború előtt Budapestre került?
 
– Nem, a háború alatt. Én ugyan Debrecenben szület­tem, de olyan féléves koromban éltem Sepsiszentgyör­gyön. Közben apámat behívták katonának. Ez is nagy kaland volt, mert a debreceni gyalogezredbe sorozták, mely akkor Losoncon állomásozott. Nagybaconinak kellett közbelépnie, hogy áttegyék a második székely gyalogezredhez. Apám aztán „rugalmas elszakadással” a hadseregtől búcsút vett. Menekülni kényszerültünk, ennek során Pestre érkeztünk, s úgy volt, hogy tovább megyünk. Egy hajóval el is indultunk nyugatra, de a hajót támadás érte, s akkor visszatértünk Pestre. Csak azért, hogy amikor Budapest ostromgyűrűje bezárul, lehetőleg már bent legyünk. Akkor került ő a Néprajzi Múzeumba, amely a Székely Nemzeti Múzeummal együtt a Nemzeti Múzeumhoz tartozott, tehát az anya­intézményébe jutott. Az ostrom egy részét is a múzeum falai között éltük át.
– Később nem származott hátránya abból, hogy Er­délyben kezdte a szolgálatát?
 
– Nem. A menekülésnek megvolt az a hátránya, hogy mindenünk Erdélyben maradt, Sepsiszentgyörgyön. A teljes háztartásunkat, a bútorainkat, felszerelésünket csak 1947-ben sikerült kihoznia Erdélyből. De abból nem származott semmi baj, hogy „erdélyi menekültek” voltunk. Sőt külön tisztelet övezte apámat azért, mert az ostrom alatt ő volt bent többek között a múzeumban, s aktívan kivette a részét a fosztogatások elhárításából. Ily módon sikerült a Néprajzi Múzeum gyűjteményét nagyobb károk nélkül megmenteni. Erről külön nagy történetei voltak.
– 1950-ben végül főigazgató lett. Ez nagy stallum volt!
– 1949-ben kapott főigazgatói kinevezést. Az valóban nagy stallum, pláne úgy, hogy párton kívüli volt. Ez éppen a fordulatnál, a politikai váltásnál elég kényes feladat volt.
– Milyen viszonyban volt édesapja Ortutay Gyulával, „a néprajztudomány pápájával”, akit kisgazda politikus létére később a kommunista hatalom is elfogadott?
– Ők tulajdonképpen jóban is, meg rosszban is voltak. Nem is tudom, akadtak amolyan „haragszom rád” kor­szakaik, de mégis inkább ragaszkodtak egymáshoz.
– Ne feledjük, könyvet is írtak együtt!
 
– Igen, az megint felettébb érdekes történet lehetne. Végül is azt kell mondanom, hogy barátinak mond­ható jó viszonyban voltak annak ellenére, hogy néha összezördültek. A kapcsolatuk nem mondható prob­lémamentesnek, de semmiképpen nem volt ellensé­geskedéssel terhelt.
– Azért is hoztam szóba Ortutayt, mert netán ő állt az édesapja mögött?
– Nem, ezt nem mondhatjuk. Apámnak erre nem volt szüksége, illetve amikor szüksége lett volna rá, Ortutay már nem tudott mellé állni. Ez az időszak 1955 őszén, 1956 tavaszán következett be, amikor aztán neki Sárospatakra kellett mennie.
– Miért kellett Patakra mennie?
 
– Mert nézeteltérése támadt a Darvas József-féle mi­nisztériumi vezetéssel. Bizonyos rá mért feladatokat nem volt hajlandó elvégezni vagy úgy csinálni, ahogy kérték tőle. Az ódzkodásnak részben szakmailag in­dokolható okai voltak. De olyan is, hogy valamelyik főtisztviselő sógornőjét nem volt hajlandó odavenni azon az áron, hogy valaki mást elküldjön. És így to­vább. Nagyon kellemetlen volt a szituáció. Ő lett volna a magyar néprajztudomány első kandidátusa, de nem engedték kitűzni a kandidátusi vitáját. Igaz, a halasz­tásnak olyan oka is volt, lévén a disszertáció a Magyar kukorica című monográfiája, hogy a végén Nagy Imrét idézte a kukorica jelentősége kapcsán. De Nagy Imre akkor már ismét nemkívánatos személynek számított. Egyszóval, elhalasztották a kandidátusi vitáját, így nem ő lett az első néprajzos kandidátus, ezt apám nagyon zokon vette. Ma is előttem van, hogy azon a februári ködös napon, amikor tudomására jutott a határozat, hogy a feszültségét levezesse, elmentünk kirándulni a János-hegyre. Egyébként akkor neki két lehetőséget ajánlottak fel: mehet Kőszegre vagy Sárospatakra, azaz az ország két legszélső pontjára. Kőszeggel semmiféle kapcsolata nem volt, Patakon viszont már ismerte Újszászi Kálmánékat, akikkel később igen bensőséges barátságba került.
– Le is költöztek?
– Nem, csak ő költözött le, 9 évet töltött Patakon. Addig kétlaki életet élt a család, mi Budapesten ma­radtunk, akkor már a húgom is megvolt.
– Édesapja, miközben a Néprajzi Múzeum főigazgatója volt, az egyetemen is tanított?
 
– Nem tanított! Abban az időben, érdekes módon, ez a kettő nagyon elvált. Egész pályafutása során egyetlen évfolyamot tanított. Ezek ma is nagyon hálás tanít­ványai, és külön kis kört alkotó társaság. A szakma biztosan nyert volna vele, ha rendszeresen tanított volna az egyetemen, és ő is nagyon sajnálta, hogy tudását ily módon nem adhatta át.
– Patakon mi volt a fő témája?
– Patakon az volt a legérdekesebb, hogy egy évig együtt dolgozott Dankó Imrével. Imre bácsi volt az elődje, aki akkor már készülőben volt el a városból, de még egy évet lehúztak együtt. (Úgy látszik, Imre bácsi akkor még nem váltott olyan gyorsan, mint a későbbi években.) A mi atyai barátságunk is onnan ered. Apám Patak környékét igyekezett feldolgozni, vannak kifejezetten a pataki idejéhez fűződő munkái, egyrészt tárgyi néprajzból a Földművelés a Hegyköz­ben, s ott készült el a folklór területén úttörő jellegű kötete, a Karcsai mondák. A mondákat akkoriban még partikuláris műfajnak tekintették. Ő egyetlen falunak a mondakincsét összegyűjtötte, s ez akkor újdonságnak számított. Nem véletlen, hogy a Magyar népköltési gyűjteménynek önálló köteteként jelent meg. Ez a munkája egy tanítványát, egy helybeli tanítót arra indított, hogy a falu teljes mesekincsét összegyűjtse. Így Karcsa az a helység, amelynek a legteljesebb a folklórfeldolgozása. Ezek a munkák foglalkoztatták többek között, s akkor már dolgozott a nagydoktori disszertációján, Az eke és a szántás történetén.
– De amikor ez megjelent, ő már ismét Budapesten volt, a Mezőgazdasági Múzeumban.
 
– Budapesten volt, de először a minisztériumba került, a múzeumi főosztálynak volt a tudományos osztályve­zetője. Nem vágyott oda, de a visszatérésnek ez volt az ára, az egyetlen lehetősége. A 9 évi száműzetés éppen elég volt, lépnie kellett. A család is megunta a különélést.
– Fő művének Az eke és a szántás története Magyar­országon c. könyvét tekinthetjük?
 
– Érték szerint tulajdonképpen nem nagyon lehet különbséget tenni a nagyobb munkái között. Ő szá­mos területen letett egy-egy olyan dolgozatot, amely annak a témának a további kutatását is meghatározta. Lényegében ilyen volt A magyar kukorica is, mert ezzel elindította a növénykultúrák alapos kutatásá­nak az igényét, hiszen követte egy dohánykötet, majd egy történeti monográfia a burgonyáról. Nos, Az eke és szántás története is olyan mű, amely az abszolút kezdetekig ment vissza, tehát az emberiség gyökeréig ásott le, hogy stílszerűek legyünk, majd végigkövette a fejlődést egyetemes és magyar vonatkozásban. Ez tehát ezen a területen megint alapvető munka. De ugyanilyen meghatározó munka volt a tárgyi néprajzos folklórkötete, vagy a Karcsai mondák. S aztán elké­szített egy összefoglalást az egész magyar néprajzról Ortutay Gyulával (Magyar néprajz 1979), amely német és angol nyelven is megjelent. Erről tudni kell, hogy a szerzőség aránya kb. 70-30 százalékban apám felé billen. Nemcsak a tárgyi néprajzi részeket, hanem egyes folklórfejezeteket is apám írt. Annak, hogy a könyv idejében elkészüljön, az volt a feltétele, hogy a munka nagyobb hányadát magára vállalja. A határon túli magyarok néprajzát is ő foglalta össze. (A határa­inkon túli magyarok néprajza, 1989). Tehát nem tudom megmondani teljes határozottsággal, hogy melyik a fő műve.
– Mikor ment nyugdíjba?
– Neki ilyen szempontból szerencséje volt, mert bár abban az időben 60 év volt a nyugdíjkorhatár, a Me­zőgazdasági Múzeumból nem küldték el a legjobb tudományos erőket. Így már csaknem 70 volt, amikor tényleges nyugdíjba ment. De ez nem jelentette azt, hogy leállt volna a munkával, olyannyira nem, hogy elkezdte a magyar földművelés történetét írni. Sajnos, ez a munkája befejezetlen maradt. Ennek nem tudott a végére érni.
– Végső kívánsága szerint Bárándon helyezték örök nyugalomba. Annyira ragaszkodott a községhez?
 
– Ez nagyon érdekes döntés, egy furcsa nosztalgia végeredménye. Ahogy idősödött, úgy erősödött a nagy egymásra találás szülőfalujával. Ismeretes, hogy az 1970-es, 80-as években nagy falumonográfia-hullám indult az országban, majdnem minden település meg­csináltatta a maga monográfiáját. Báránd sem akart kimaradni, s a kötet szerkesztésére őt kérték fel. Ez volt az a szikra, ami felgyújtotta benne a bárándi azo­nosságot. Azelőtt évtizedekig nem is járt a községben, hiszen az 1950-es, 60-as években nem olyan idők jártak, amikor a pap unokájának érdemes lett volna megjelennie a szülőfalujában. Akkoriban jószerint nem is tudott semmit Bárándról, de a monográfia szerkesztése közben újra közel került a faluhoz. Mire a könyv elkészült, már egész más légkör uralkodott a településen. A párttitkár például vagy a téeszelnök az a személy volt, akinek korábban a falut el kellett hagynia, mert a szülei kulákok voltak. Érdekes korszak volt az mindenképpen! A bárándi téesznek is az volt a virágkora. Akkor a bárándiak nagyon jól éltek, éppen azért, mert itt is lejátszódott az az országos fordulat, hogy a szakértők, jelesül az egykori nagygazdák leszár­mazottai jutottak vezető pozíciókba. Azok tudták, hogy 200 hold földön nem úgy kell gazdálkodni, mint 20 holdon, pláne nem úgy, mint 2 holdon, tehát képesek voltak nagy dimenziókban gondolkodni. Papp László volt a téeszelnök. Meg hát az akkori iskolaigazgató, Deli Andor! Velük nagyon jó barátságba került. Ekkor mélyült el a faluval a bensőséges kapcsolata, és minden alkalmat felhasznált, hogy Bárándon legyen. Baj volt egy időben, hogy a falvaknak nem lehetett díszpolgára. De valahogy ezt is gyorsan áthidalták. A díszpolgári oklevél átadásakor mondta a falubelieknek, hogyha ő meghal, akkor ide szeretne temetkezni. Jaj, de jó! –  mondták. Ez így morbidnak hangzik, de valóban nagyon megörültek neki. Azt is meghagyta, hogyha valaha emléktáblát akarnak állítani neki, azt csak egy helyre tehetik, a bárándi paplakra, ahol ő született.
– Kik voltak a barátai? Barátkozó volt egyáltalán?
 
– Igen, ő rendkívül közvetlen, oldott, barátkozó ember volt. Rengeteg emberrel tudta tartani a kapcsolatot. Az más kérdés, hogy igazi nagy barátja kevés volt. Emlí­tettem László Gyulát, de nem szabad elfelejtkeznem Imre Samuról, a kiváló nyelvtudósról. Vele volt talán a legközelebbi nexusban. Végh Józsefet kell még em­lítenem. Persze voltak azért többen, de az életre szóló, igazi nagy barátai ők voltak. Bakó Elemérrel a távolság miatt szakadt meg az ifjúkori barátság, hiszen Ameri­kával, a Kongresszusi Könyvtárral egy időben sehogy, de később is nehezen lehetett tartani a kapcsolatot. Azt ma is sokan emlegetik, hogy a Néprajzi Múzeumban akkor volt igazi élet, amikor apám volt a főigazgató. Ő ugyanis igazi társasági ember volt, s ennek révén valahogy az egész múzeum egységes volt.
– Elméleti beállítottságú tudós volt, vagy gyakorlati érzékű? Szeretett területre járni?
 
– Eleinte nagyon sokat gyűjtött terepen, és kitűnő terepmunkás volt. Csak olyan hatvanéves kora után kezdte mondogatni, hogy eleget gyűjtött, most már nem neki kell mennie. Ebben igaza volt. Persze én hamarabb kicseréltem egy biztosítékot, mint ő, de ez inkább generációs különbség, nem a gyakorlati érzék hiánya.
– A kérdés talán kellemetlen, mégis felteszem. Balassa Iván nem lett akadémikus? Miért?
 
– A kérdés kellemetlen, de jogos! Apámtól nagyon elmaradtak a hivatalos elismerések. Ennek rengeteg oka volt. Elárulom, azt is rossz néven vette, hogy nem kapott Széchenyi-díjat. Pedig többször fel volt terjesztve, de valamiért mindig ejtették. Az alkalmi elismerések gyérek voltak, a hatvanadik születésnap­jára kapott egy akkor magas kitüntetésnek számító Április 4. Érdemérmet, a nyolcvanadikra pedig egy Köztársasági Érdemrend középkeresztet adományoz­tak neki. Tehát eléggé mellőzték. Érdekes, hogy több külföldi akadémiának tagja volt, olyanoknak mint a dán vagy a svéd Gusztáv Adolf Akadémia, amit a tudományos világ nagy tisztelete övez, Herder-díjas volt, de a Magyar Tudományos Akadémia nem tartotta méltónak arra, hogy tagjai sorába válassza.
– Ez a mellőzés zavarta? Vagy ettől ő még boldog, kiegyensúlyozott ember volt?
 
– Harmonikus egyéniség, derűs életszemléletű ember volt, de azért időről időre jött valami esemény, ami eszébe juttatta mindezt. S ez kétségtelenül zavarta. Hiszen már olyanok is részesültek mindenféle elisme­résben, akik korban, munkásságban és talán tudásban is utána következtek….
Bakó Endre
* * *
BALASSA IVÁN (született 1917. október 5-én Bárándon, elhunyt 2002. november 1-jén Buda­pesten) nyelvész, etnográfus, a történelemtudo­mány doktora.Középiskolai és egyetemi tanulmányait Deb­recenben végezte, ugyanott az egyetem gyakor­noka volt, majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanársegéde. 1941-től 1944-ig muzeológus Sep­siszentgyörgyön. Ezután a Néprajzi Múzeum osztályvezetője, főigazgatója. 1956-tól a sáros­pataki múzeum igazgatója. Ezt követően osz­tályvezető a minisztériumban, végül 1966-tól 1983-ig a Mezőgazdasági Múzeum főigazgató­helyettese. Díjai közül kiemelkedik az 1980-ban kapott Herder-díj.Debrecen, a Bodrogköz, Sárospatak és a határa­inkon túl élő magyarság néprajzával foglalkozott. Számtalan kötetet szerkesztett, többek között a Báránd története és néprajza c. falumonográfiát. (Báránd, 1985). Báránd díszpolgára.
 
BALASSA M. IVÁN (született 1943. március 28-­án Debrecenben) etnográfus, a néprajztudomány kandidátusa, címzetes igazgató. 1967-ben szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. A szentendrei Sza­badtéri Néprajzi Múzeum munkatársa, jelenleg címzetes igazgatója. 1991-től a Kultúraközvetítők Társaságának alelnöke, az ICOMOS Magyar Nem­zeti Bizottsága Népi Építészeti Szakbizottságának az elnöke. A népi építészet és műemlékvédelem kérdéseivel foglalkozik.
(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése