Benkő Ferenc gyógyszerészről beszél Pardi Sándor népművelő

A derecskei műpártoló patikárius

benko_ferenc-3.jpgHa az úriember szót hallom, legtöbbször Benkő Ferenc, a derecskei patikárius gondosan öltözött, elegáns alakja jelenik meg előttem. Ilyennek láttam őt a debreceni levéltárban, képzőművészeti kiállításokon, olykor az utcán. 1982-ben felkerestem derecskei lakásán, s a megyei lapban riportban számoltam be a látogatásról. „Hetven évig voltunk itt patikáriusok – mondotta többek között. Apám 1910-ben vette meg az 1836-ban alapított Remény elnevezésű gyógyszertárat, amely személyjogú patika volt, azaz örökölhető. Én azonban sohasem voltam tulajdonosa. A patikát 1950-ben államosították, s én rövid kitérő után visszakerültem, a vezetője lettem. 1981. szeptember 1-jén mentem hivatalosan nyugdíjba. A gyógyszertár jól ment, Derecskén sohasem volt divatban a kuruzslás.”

A derecskei értelmiségről kérdeztem, s ő elmondta, hogy Derecske járási székhely volt, bíróság is működött itt, így aztán viszonylag nagy létszámú volt ez a csoport. Ő azonban nem élt sem társasági, sem társadalmi életet. Vagyis nem ivott, nem kártyázott, nem vadászott. Már csak a foglalkozása miatt sem. A diploma megszerzése után egy-két év múlva a gyógyszertár minden gondja az ő nyakába szakadt, éjszaka is talpon kellett lennie. „Nem vagyok szent, de a kaszinózást éppúgy nem szerettem, mint a házi mulatságokat. Édesapáméknak volt Görömbölytapolcán egy kis nyaralójuk, nyár végén, amikor ők onnan hazajöttek, én felmentem Budapestre, megnéztem a tárlatokat, a színházi premiereket, vagy elutaztam külföldre.” Pardi Sándor több mint egy évtizedig Benkő Ferenc közelében élt, s a derecskei patikárius megtisztelte őt bizalmával. Gyógyszerész szakmai munkáját ugyan ő nem tudja hitelesen megítélni, de az emberről és a művészetpártolóról, a derecskei lokálpatriótáról van mondandója.

– Mikor és hogyan ismerte meg Benkő Ferencet?

– Annak idején, amikor Koncz Sándor igazgató alkalmazott a Derecskei Művelődési Központban, Feri bácsi „oszlopos” tagja volt az intézmény társadalmi vezetőségének. Nagyon sokat segített abban, hogy milyen irányba forduljunk, főleg a művészetek területén. Gyakorlatilag Feri bácsi ismertette meg Koncz Sándort Debrecen és vonzáskörzete művészeti életével, a város markáns művészfiguráival, ő aztán igyekezett egymás után meghívni őket Derecskére. 1968-tól kezdve nagyon hatékony kisgaléria-rendszer alakult ki Magyarországon, így nálunk is, amelynek programjához Feri bácsi sok segítséget adott. 1987-ben kerültem vissza az intézménybe, s akkor egy kiállításrendezés kapcsán „elvi karambolunk” támadt Feri bácsival. Ő ugyanis elkezdte „cincálni”, vagyis kritizálni a kiállítást, igaz, korrekt módon, de én nem értettem vele egyet. Amikor nyugvópontra jutott a beszélgetésünk, azt kérte, látogassam meg a lakásán, mert szeretne jobban megismerni. Felmentem hozzá, s gyakorlatilag attól kezdve haláláig tartó barátság alakult ki köztünk, ha szabad annak neveznem a kapcsolatunkat, hiszen őédesapámmal volt egyidős. De édesapám hasonló vágású ember volt, tehát nem bizonyult számomra idegennek a stílusa, a közös művészeti érdeklődés pedig összekötő kapocsként működött. Mivel édesapám 23 éves koromban meghalt, nekem a Feri bácsi barátsága olybá tűnt, mintha az apám utáni dolgok történnének meg velem másképp, mással. Persze alkalmazkodtam hozzá. Nagyon sokat tanultam tőle, ismeretet és szemléletmódot egyaránt. Őt egy Derecskén túlmutató, mondhatnám európai, abszolút értelmiségi mentalitás jellemezte, amit a humánum és a sokirányú műveltség alapozott meg. Sokat és mindenről beszélgettünk, művészetről, irodalomról, debreceni dolgokról, olykor politikáról. Nagyon gazdag könyvtára volt. E barátság révén nekem is módomban állt kapcsolatokat kialakítani debreceni művészekkel és személyiségekkel, családokkal.

– Látta-e jelét annak, hogy más módon is bekapcsolódott a nagyközség, illetve később a város életébe?

– A szocialista időszakban bizonyos távolságot tartott a közélettől, a rendszerváltozáskor pedig már idősnek számított. De az 1980-as évek végén felismerte, hogy a tendenciák kedvező irányba fordultak. 1988-ban ő lett a Városvédő Egyesület elnöke, én meg a titkára. Olyan dolgokat próbált a tradíciók szellemében megvalósítani Derecskén, amiket hiányolt. Ezért az egyesület keretei között a helytörténet és a környezetvédelem felé nyitottunk. Neki ehhez voltak otthon őrzött anyagai is.

– Mire gondol, milyen anyagai?

– Nagyon sok Derecskére vonatkozó irat volt a kezében már az 1700-as évek végétől. Amire konkrétan emlékszem: például tizedösszeírások.

– Ezeket a levéltárban gyűjtötte?

– Nem, ezek eredeti anyagok voltak, a saját tulajdonát képezték, megmaradtak a családi örökségből, vagy később különböző forrásokból kerültek hozzá.

– A családja tősgyökeres derecskei volt?

– A családja apai ágon Nagyváradról származott, de a gyökerek egészen a németországi Padenbornba vezettek vissza. Édesanyja, Julier Margit szintén német származású. Egyik híres nagybátyja Julier Ferenc volt. A k.u.k. hadseregben az ezredesi rangig vitte, szolgált a fronton magas beosztásban, szolgált a Honvédelmi Minisztériumban, 1919-ben a hadügyi népbiztosság hadműveleti osztályának vezetője lett, majd a III. hadtest vezérkari főnöke. Végül Stromfeld Aurél lemondása után a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke. Korábban a tisztképző akadémián tanított, Gömbös Gyula is tanítványa volt. A proletárdiktatúra bukása után eljárást indítottak ellene, de mindkétszer felmentették. 1921-ben nyugdíjazták. Ezután fővárosi lapok és folyóiratok, elsősorban a Magyar Szemle megbecsült katonai szakírója lett. 1990 óta is több tanulmány és könyv foglalkozott érdekes személyiségével. Feri bácsi egyébként gyerekkorában még kapott Padenbornból ösztöndíjat. Valamelyik rokona volt ott a polgármester. Az örökösök az alapítványtól a mai napig részesednek valamilyen javadalmazásban.

Érdekes és nevezetes emberek voltak a testvérei is. Gondolom, róluk is beszélt.

– Hogyne! Az egyik testvére, György radiológus orvosprofesszor volt Pécsett, maga is műgyűjtő, autóbaleset következtében halt meg 1972-ben. A gyomor betegségeivel, elsősorban a gyomorrák gyógyításával foglalkozott, s nemzetközileg is jelentős angiográfikus módszereket dolgozott ki. Szerepel minden lexikonban, én is onnan gyűjtöttem az adatokat. De inkább a másik testvéréről, Károlyról beszélt többet, aki 1943 előtt mint joghallgató vett részt a debreceni baloldali egyetemi mozgalmakban, a szociáldemokrata párt megbízásából előadásokat tartott a Margit elnevezésű munkásotthonban. Valójában kommunista volt, Kállai Gyula és Rajk László barátja, küzdőtársa. Az 1940-es nagy lebukást ő sem kerülte el, őt és Szilágyi Józsefet 3-3 évi szabadságvesztésre és 10-10 évi hivatalvesztésre ítélték. 1945 után Debrecenben Szilágyi József rendőrfőkapitány helyettese, mint a politikai nyomozó osztály vezetője. Később Budapesten ő alapította meg a rendőrtiszti főiskolát. 1949-ben kalandos módon a Rajk-per előtt, az utolsó pillanatban Csehszlovákián keresztül „disszidált” Kanadába, ott is halt meg. Károly személye és szerepe a szocializmus időszakában egyike volt a tabutémáknak, de amikor Feri bácsi nekem beszélt róla, már nem számított annak. Felesége tanárnő volt.

– Amikor megismerte, még dolgozott a gyógyszertárban?

– Még be-bejárt a patikába, holott már jóval elmúlt hetvenéves. Gyógyszerészdiplomáját az 1930-as években szerezte, s közel 50 évig dolgozott a patikában, ez alatt óriásit fejlődött a szakma, de ő ragyogóan lépést tudott tartani a fejlődéssel, elsajátította az újabb ismereteket. S persze nemcsak a kész gyógyszerek kiadásából állt a munkája, hanem magisztrális gyógyszereket is készített. De előbb utóbb úgy érezte, hogy ott elvégezte a feladatát, s más jellegű terveit kell valóra váltania, amelyekre korábban nem volt ideje. Hozzá is látott ezekhez a feladatokhoz, s nagyon sokat be is fejezett közülük.

– Hogyan jellemezné, mint embert? Nyílt, zárkózott, pontos vagy lezser ember volt?

– Egyszerre mind a négy. Tudott nagyvonalú lenni, de csak azokkal szemben, akik hasonló gondolkodású egyéniségek voltak. Nem volt barátkozó természetű. A szakmabelieken kívül két emberrel tegeződött a városban, egy parasztbácsival, aki az elemiben osztálytársa volt, s Erdei Lajos népművésszel. Szigorú elvek szerint élt, a gyerekeit is aszerint nevelte. Adott az etikettre, a külsőés belső formákra. Az úgynevezett bemelegítős nyugdíjasokat nem kedvelte. Ő maga mindennap felöltözött, nyakkendőt kötött. Ez hozzátartozott önbecsüléséhez. A barátait, ismerőseit megválogatta, s azok körében fel tudott oldódni. Derecskén is szép számmal voltak barátai a maga generációjából, sőt azoknak a gyerekeivel is tartotta a kapcsolatot. Ugyanakkor távolságtartó is volt, nem mindenkivel kívánt kontaktust létesíteni, már csak időkímélés végett sem. Tehát nem azért, mert lenézett volna bárkit, vagy félt volna attól, hogy belelátnak a magándolgaiba, de az érdeklődési körüket nem lehetett közös nevezőre hozni. A városban, talán említenem sem kell, nagy tisztelet övezte. Azt mondanám, a konzervatív polgár tipikus modelljét testesítette meg. Mindig tudomásul vette a körülményeket, alkalmazkodott is hozzájuk, amennyire kellett, de az egyéniségét minden időben megőrizte.

– A helyi fiatalok ismerték?

– Ismerték, tisztelték, de az országos és a megyei kapcsolatait nem hasznosították kellőképpen. Ezekből Debrecen talán többet profitált, mint Derecske. Persze Derecske kisváros, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt, nem lehet Debrecenhez mérni.

– Szakmai kapcsolataira gondolt?

– Arra is. Feri bácsi volt 1976-tól a gyógyszerészeti társaság egyik alelnöke. Ennek révén például ismerte és jó kapcsolatot tartott Antall Józseffel, aki az Orvostörténeti Múzeum igazgatója volt. Feri bácsi az 1970-es évektől sorra írta Debrecen gyógyszerészetének történetét. Dolgozott a Gyógyszerészeti Krónikába, az Orvostörténeti Közleményekbe, a Déri Múzeum Évkönyveibe, a Gyógyszerészetbe, a Múzeumi Kurírba, a Levéltári Közleményekbe és más szakmai folyóiratokba. Történetírói munkássága az 1970-es évektől csaknem haláláig tartott. Hadd említsek meg néhányat dolgozatai közül: Debrecen város patikájának leltára 1771-ből, Debrecen gyógyszertárai a XVIII. században, A debreceni városi patika könyvtára Kazay Sámuel idejében. Irodalomtörténeti érdekessége lehet Adatok a XVIII. század gyógyszerészetéhez a debreceni Baranyi-perben című dolgozatának. (Ismeretes, hogy a pert Jókai is feldolgozta az Egetvívó asszonyszív c. regényében!) Megírta néhány nevezetes régi patikárius életrajzát: Pókai Benjámin, Debrecen város patikájának provisora után, Csáti Sámuel debreceni patikárius élete és működése, Dr. Sztankay Aba élete és munkássága.

Úgy tudom, nyomdatörténettel is foglalkozott. Jól emlékszem?

– Erről írott művei: Debrecen város nyomdája és patikája a XVIII. században, Király András debreceni tipográfusinas ruházkodása.

– A gyógyszerészeten kívül volt még egy nagy szerelme, a műgyűjtés.

– Igen. Kratochvill Mimi azt mondta róla, ha Feri bácsi főhivatásul választja a művészettörténetet, talán a legnagyobbak közé emelkedhetett volna. Megvolt hozzá a szeme, az ízlése, a tudása.

– Milyen gyűjtemény volt a birtokában?

– Ő nem tartotta magát igazán gyűjtőnek, annál kevésbé, mert ismerte a Nagyházi, a Kieselbach aukciós házak gyűjteményét. Az ő lehetőségei behatároltak voltak. Egyébként sok mindennel foglalkozott, festménnyel, éremmel, kisplasztikával, grafikával. De nem felhalmozni akarta a műkincseket, üzleti céljai sem voltak, csak olyan tárgyi környezetet, polgári légkört akart teremteni, amelyben jól érzi magát. Persze sok értékes alkotást sikerült megszereznie, köztük Ferenczy Béni-rajzokat, Bernáth Aurél-festményeket, Reich Károly-grafikákat s modernebbeket is.

– Melyik stílushoz vonzódott leginkább?

– Nem volt egyetlen stílus, amit favorizált, de volt egy határ, ameddig elment. Azt tartotta, amit Genthon István is vallott, hogy a magyar képzőművészet a két világháború között élte virágkorát. Akkor értek be a nagybányaiak, s több új nagy tehetség jelentkezett.

– Egyszer nekem arról beszélt, hogy elszalasztott egy Derkovits-képet, amit azóta is sajnál. Volt neki Derkovits-képe?

– Ismerem a történetet, nekem többször is elmesélte. Egy árverésen háromszáz pengőért vehetett volna egy Derkovits-képet, de akkor véget kellett volna vetnie budapesti időzésének. Volt azonban birtokában egy Derkovits-kép: egy akvarell, kettős portré a művész feleségével. Azt az Ernst Múzeum egyik árverésén vette. Külön nevezetessége az volt, hogy ezzel alapozta meg Feri bácsi a gyűjteményét.

Úgy tudom, idős korában legjobban a numizmatika érdekelte.

– A bélyeg is, de valóban, az érem állt érdeklődésének középpontjában. Szinte a teljes modern francia, német stb. művészgárda éremművészeti remekelése megvolt neki. Numizmatikai érdeklődése összefüggött a szakmájával. A Gyógyszerészeti Társaság már a XIX. században meghonosította azt a szokást, hogy kongresszusai tiszteletére érmeket veretett. Feri bácsinak ezek az érmek hiánytalanul a tulajdonában voltak. Ő maga is adott megbízatásokat művészeknek. Például az 1991-es Derecske város érmét Asszonyi Tamás tervezte. Szabó Géza, a kiválóötvös verte le Szegeden, az Áfész költségén. Kiverték bronzba, ezüstbe is. Egyik oldalán Derecske címere látható, a másikon egy Horatius-idézet olvasható: No visitive locum potiorem rure beato. Vagyis: Soha nem láttam ennél szebb helyet. Ma már nem könnyű ehhez az éremhez hozzájutni. Halála előtt nem sokkal Ligeti Erika öntött érmet Feri bácsiról, amivel a családtagjait, barátait ajándékozta meg. Én is kaptam egyet. De igazából minden művészet, még a néprajz körébe vágó tárgyi világ is érdekelte. A Sárospataki Vármúzeum hutaüveg-gyűjteményét például Feri bácsi alapozta meg Takács Bélával, az egyházművészet kitűnő szakértőjével együtt. Nagyon szerette a csákvári kerámiát is.

– Emlékezetem szerint nagyon értékes könyvgyűjteménnyel is rendelkezett.

– Így van, két ritkaság jut hirtelen eszembe. Megvolt neki az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című sorozat, amelynek Jókai Mór is szerkesztője volt. Vagy említhetném első történészeink egyikének, Horváth Mihálynak háromkötetes történelmi összefoglalóját hazánkról.

– Hol tudta egyre gyarapodó gyűjteményét elhelyezni?

– Sajnos, sok minden a pincébe szorult. Nem említettem még, a sajtótörténet is érdekelte, majdnem teljes sorozata volt az 1848–49-es sajtótermékekből. Nem sokkal halála előtt nekem is adott belőle.

– A város érdeklődött a gyűjtemény iránt? Mi lett a hagyatékkal?

– Feri bácsinak nem állt szándékában gyűjteményét a városra hagyni. Semmi lehetőséget nem látott arra, hogy belátható időn belül külön kiállítóteremben helyezzék el az anyagát. A hagyatékot annak rendjemódja szerint a családtagok örökölték.

– Feszült volt a várossal a viszonya?

– Ezt nem mondhatjuk. De a rendszerváltozás után a Városvédő Egyesület egy-két ügyben hadakozni kényszerült a várossal, bizonyos tervek megvalósítása végett. Feri bácsi belefáradt abba, hogy olyan emberekkel csatározzon, akik négyévente váltják egymást, és elölről kezdik a helyzettel való ismerkedést. Ráadásul nem volt lelkes híve az önkormányzati rendszernek, a két háború között az édesapja is önkormányzati képviselő volt, s tőle sok kiábrándító manipulációról hallott.

– Ezért nem dolgozott a városmonográfiákba sem?

– Ezt nem tudom pontosan, de amikor a helytörténeti kiállításokat rendeztem, vele mindig konzultáltam, s akkor hallottam tőle, hogy nem tetszett neki egyik Derecske-monográfia sem. Emlegette, hogy ami anyagot a dolgozatíróknak adott segítségül, azt figyelmen kívül hagyták, akárcsak a helyi egyházi forrásokat. De kritizálta mindkét monográfiát azért is, mert Derecskét parasztvárosnak tüntették fel, holott szerinte nem az volt. Ő rengeteget tudott a településről. Ő levéltárakban is végzett kutatásokat.

– Megkapta a díszpolgári rangot?

– Igen, Magyari Béla után másodiknak kapta meg 1996-ban.

– Mondhatjuk róla, hogy derecskei lokálpatrióta volt?

– Feltétlenül. Soha nem hagyta el Derecskét, bár sokszor hívták máshova. Ez részben lokálpatrióta ragaszkodás volt részéről, másrészt pontosan tudta, mindegy, hol él az ember, ha saját dolgaival tud foglalkozni, ha ki tudja építeni kapcsolatrendszerét. Ő mindig megtalálta azokat az embereket, akikre szüksége volt, ezért Derecskét sem előnynek, sem hátránynak nem tartotta. Neki már az 1919-es román bevonulásról is voltak emlékei, akkor ő már 9 éves gyerek volt. Emlékei voltak arról, hogy Gömbös meg Bethlen is részt vett Bajcsy-Zsilinszky Endre 1920-as választási hadjáratában. Végigjárták a viriliseket Kádár Lehel író társaságában. Többször is hangoztatta, hogy Derecske történetének legnagyobb problémája az volt, hogy tisztviselő rétege a kritikus időszakokban mindig magára hagyta a települést. Ezt annál inkább tapasztalatból mondhatta, mert a második világháború alatt jószerint ketten álltak helyt Mustó doktorral, a többiek elmenekültek.

– Politikáról is beszélgettek. Volt határozott politikai állásfoglalása?

– Beszélgettünk olykor. Kezdetben volt határozott pártszimpátiája, ez később elpárolgott, csak amolyan konzervatív értéktiszteletté szelídült, mert csalódott a rendszerváltozás utáni politikai gyakorlatban.

– Emiatt megkeseredett ember lett?

– Egyáltalán nem! Inkább azt mondanám, hogy kritikus szemléletmód jellemezte. Vagyis nem volt simulékony természetű ember. Ezt a nagy élettapasztalat is táplálta, amit hosszúévtizedek során felhalmozott. Ne felejtsük, megélt két világháborút, legalább három-négy politikai rendszert! Őrá igazán illik Kosztolányi szava: egyszeri, megismételhetetlen emberpéldány volt, nincs, aki a nyomába lépjen!

Bakó Endre

* * *

BENKŐ FERENC (született 1911. október 5-én Derecskén, elhunyt 2001. október 25-én Derecskén) gyógyszerész, történész, műgyűjtő. Gyógyszerészcsaládban született, az édesapja hivatását folytatta. 1934-től 1981-ig vezette a Remény nevű patikát, amelyet 1950-ben államosítottak. Közben értékes műgyűjteményt halmozott fel, festményt, érmet, kisgrafikát, rajzot. Az 1970-es évektől kezdve rendszeres gyógyszerésztörténeti munkásságot folytatott, különböző szakfolyóiratokban megjelent tanulmányai alapján kirajzolódik Debrecen XVIII. századi gyógyszerészetének története. 1990-től a Városvédő Egyesület helyi elnöke, Derecske város önkormányzata kiemelkedő közéleti tevékenysége elismeréseképpen 1996-ban díszpolgári címet adományozott neki.

PARDI SÁNDOR (született 1961. június 6-án Békéscsabán) népművelő. Mezőberényben érettségizett, majd tanulmányokat folytatott Debrecenben a tanítóképző főiskolán, később a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1984 óta dolgozik Derecskén. Jelenleg közművelődési ágazatigazgatóés a grafikai művésztelep vezetője. 1986-ban a Hajdú-Bihar Megyei Grafikai Telep egyik alapítója, azóta is vezetője. Kiállítást rendezett többek között Aba-Novák Vilmos, Márffy Ödön, Kernstock Károly munkáiból Derecskén. Ugyanezeknek a kiállításoknak szerkesztette a katalógusát.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése