Újszászy Kálmán professzorról beszél Barsi Ernő főiskolai tanár

A Bodrog-parti magányos cédrus

Újszászy Kálmán.jpgÚjszászy Kálmán a sárospataki teológiai akadémia tanára, rektora, a pataki népfőiskola egyik alapítója, szervezője volt, aki a teológiai akadémia és a népfőiskola megszűnése után a Nagykönyvtár főkönyvtárosa, később a Sárospataki Tudományos Gyűjtemények vezetője, 1964-től pedig a Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnoka lett. De a hivatalosan hangzó címek helyett elég annyi: ő volt a sokak által szeretett Kálmán bácsi, a Bodrog-parti „magányos cédrus”.

Tanítványa, Képes Géza költő azt írta:

„Mi eljöttünk – te ott maradtál. / A kifosztott főiskola / s a megriadt vár / ott maradt veled: / S csak a hűséges / Nagykönyvtár / vigasztalt.”

A pályatárs Harsányi István pedig így írt róla portréjában: „Törékenynek látszó, mozgékony, cingár termet, időskorában már egyre több görbülettel. Az utóbbi időben már szinte mindig abban a testtartásban, azonos szabású egyszerű, sötét öltözetben, ahogy a temetéseken, félreállva, magányosan, elmerülten, gondolkozva, meditálva, figyelve a történéseket. De beszédesen hirdetve, »látjátok, feleim, itt vagyok, még itt vagyok, köztetek, a helyemen vagyok. A Kazinczy utcában éppen úgy, mint a kollégiumi dolgozószobámban. Jöjjetek, ha szükségetek van rám!«.” E nagyszerű ember emlékét egykori tanítványával, Barsi Ernő nyugalmazott főiskolai tanárral idéztük föl.

– Mikor és milyen körülmények között ismerte meg Újszászy Kálmánt?

– Én a Dél-borsodi Sály községben születtem, s onnan kerültem a pataki kollégiumba, ahol leérettségiztem 1938-ban, majd ugyancsak Sárospatakon elvégeztem 1942-ben a Református Teológiai Akadémiát is. Még hatodikos gimnazista voltam Patakon, mikor osztályfőnökünk s egyben latin–magyar tanárunk, dr. Harsányi István egy magyarórára meghívta hozzánk dr. Újszászy Kálmán professzor urat, hogy szóljon nekünk a faluról, a faluban végzendő gyűjtőmunkáról. Ez az óra aztán egy életre elkötelezett a magyar falu számára. Tehát a viszonyunk kezdetben jellegzetes tanár–diák kapcsolat volt, részemről az iránta érzett nagy-nagy tisztelettel, mert ennyi év után is hálát érezve mondom el: én nagyon sokat köszönhetek neki, hiszen a pályám alakulásában, hitem erősítésében szóval és példával sokat segített. Ámulva hallgattam, mennyi felhasználatlan, kallódó kincs hever a falu népénél, amelynek feltárása, ápolása, az életbe valóújbóli bevitele mily nagyon gazdagítaná nemcsak a falun, hanem a városon élők életét is. Milyen más emberré válik az, aki ebből a forrásból merít! Néhány osztálytársammal azonnal hozzá is fogtunk a gyűjtőmunkához, buzgón gyűjtöttünk különféle tárgyakat, fafaragást, cserepet vagy a nép szellemi kultúrájának egy-egy darabját, s az ezekből kötött „csokromat” helyeztem arra az osztálysarokba állított asztalra, amelyen kis néprajzi kiállítást rendeztünk gyűjtéseinkből. Azt az első kis primitív gyűjtésemet, amit erre az asztalra tettem, ma is őrzi a Faluszeminárium Adattára. S mindezt Újszászy Kálmánnak köszönhetem, aki – kollégájával, Szabó Zoltánnal – az új lelkipásztori nemzedék elkészítésének szokatlan módját választotta: felkeltette diákjai mélyebb érdeklődését a gyülekezet és annak környezete iránt, s szinte egyház-szociológiai ismeretszerzésre inspirálta őket. Ezt a célt szolgálta az 1931-ben meginduló faluszeminárium, amely egészen a teológia 1951-es megszüntetéséig működött. Ennek révén a leendő lelkipásztorok jobban megismerhették környezetüket, vagyis nemcsak felületesen szemlélődtek, hanem lehetőségük nyílt a külső ismertetőjegyeket befolyásoló gondolatvilágot is megérteni. Ezt segítették elő olyan foglalkozások is, mint a munkatáborok, a regőscserkészet vagy az évközi „kiszállások”. Újszászy Kálmánnak az ilyen látogatásokról készített írásainak élvezetes stílusa olyan életszerű, hogy szinte vele együtt átéljük mi is egy falusi gyűjtés élményét.

– Ha az ön által említett egyetlen magyaróra a professzorral ilyen erős indíttatást váltott ki önből, akkor mi mindent hoztak a vele való későbbi találkozások? Hogyan alakult a későbbi kapcsolatuk, milyen hatást tett önre a professzor személyisége?

– Vele minden találkozás sok-sok tanulsággal szolgált. Itt van mindjárt a felvételink esete a Református Teológiai Akadémiára. 1938-ban, érettségi után felvételi vizsgát kellett tennünk a sárospataki Református Teológiai Akadémián. Tizenketten jelentkeztünk, ebből hatunknak volt jeles érettségi bizonyítványa. Ennek tudatában, „magabiztosan” álltunk leendő professzoraink elé. Sosem felejtem, Kálmán bátyánk kivitt bennünket az iskolakertbe, s ott ült le velünk „elbeszélgetésre”. Ő aztán hamarosan kiderítette, hogy jeles érettségink ellenére milyen hiányos ismereteink vannak az országunkról és magyarságunkról. Egyszóval: alaposan „leégtünk”. De legalább megláttuk, hogy mit kell pótolnunk. S teológiai tanulmányaink közben ő sokat segített e hiányainkat pótolni. Filozófiatörténetet, pedagógiát adott elő nekünk, s a filozófiai szemináriumot vezette. Nemcsak logikus gondolkodásra nevelt, hanem magát a tanulást, a szakadatlan ismeretszerzést is megszerettette velünk, s tette életünk részévé. Pedagógiai előadásain belénk oltotta, hogy a nevelés csak mint nemzetnevelés szolgálhatja igazán a célját. Vagyis ha a nevelőket munkájuk minden részletében a nemzeti tudatosság vezeti. Azt is megértette velünk, hogy a nevelés nemzeti irányának hangoztatása még nem biztosítja annak érvényesülését, hanem a magyar szellemet kell minél jobban megismerni és ehhez szabni a nevelést. S bizony, az általa vezetett filozófiai szemináriumon egy teljes fél évig foglalkoztunk Németh László kisebbségben című könyvével. Ő – aki a falunevelés pedagógiája tárgykörből szerzett egyetemi magántanári oklevelet – erre a munkára igyekezett bennünket is felkészíteni. Ennek gyakorlati megvalósítását közvetlenül láthattuk, tanulságait levonhattuk az általa szervezett és vezetett népfőiskolai munkában. Vallotta azt, amit Szabó Dezső is megfogalmazott, hogy a „falutudománynak” három csoportja van: egészségtani, gazdasági és kulturális részből áll. S ő az utóbbit tartotta a legfontosabbnak. Ezért hívta meg külső előadóknak a magyarság legkiválóbb szellemeit, nagy tudósokat, írókat, művészeket. Mert vallotta, hogy a népnek csak a legkiválóbbat, legértékesebbet szabad nyújtani. Azt tartotta, hogy a népfőiskola mellett a falunevelést szolgálja a falumúzeum is. Újszászy Kálmán nem csak az előadásaival, a szavaival nevelt, hanem az élete példájával is. Ezzel valósággal lenyűgözött bennünket, s ezt igyekeztünk saját munkánkban is követni. Sugárzott belőle, hogy az emberi tett, az emberi cselekedet mutatja meg létünk igazi alapját. Ebben nagy pataki elődeinek egyenes folytatója volt. Erdélyi János három fáklyája: a hit, a haza és az emberiség iránti elkötelezettség benne is lobogott, akárcsak Kossuth Lajos lángoló hazaszeretete. S egy ritkábban emlegetett, de igen nagy pataki diák, Fáy András vezérelvét is hűen követte: jóügyeket szolgálni és használni. El kell mondanom azt is, hogy – habár Budapesten született, s teológus ösztöndíjasként megjárta Nyugat-Európát és Görögországot – rajongott Sárospatakért. Egy önéletrajzi írásában így ír: „Sárospatakra nem is annyira teológusnak, mint inkább pataki diáknak kerültem, és öt év alatt én is összenőttem a tájjal, össze a főiskola múltjával, össze rendeltetésével, s mint repkény a falhoz, hozzátapadtam ahhoz a baráti körhöz, amely nemcsak az ifjúság, hanem az egész iskola szellemi megújulásának erjesztője volt. Sorsommá lett Patak! Nem szakított el tőle Skócia, nem Svájc, sem Hellász napsütötte földje, diákból teológussáérésemnek három szép esztendeje.”

– Milyen mozzanatok határozták meg Újszászy Kálmán világképének kialakulását?

– Legjobb lesz, ha ezt az egyik önéletrajzi írásából vett idézettel világítjuk meg. A hazaszeretetről így ír: „Hol gyújtották meg szívemben tüzedet? A Külső-Józsefvárosban-é, amelynek indulata, amikor születtem, olyan lehetett, mint fél évszázaddal később, az ifjabbik Hábetler János idejében? Vagy az Országház téren, ahol a mostani Kossuth-szobor helyén, olajfűzek enyhében csillagfényes nyári estéken öntögette belém apám mindazt, amit a Hármas Kis Tükörből a magyar földről és a magyar történelemről tanult? Vagy megint ott, a Garam partján, ahol a buja földeken a lovasembert is eltakarta a kukorica, és a gyalogost a barnássárga árpa? Ahol késő délutánokon olyan port vert a hazavonuló libák végeláthatatlan serege, mint máshol a csorda, és ahol már az I. világháború előtt töltögető ekével dolgoztak rokonaim, és géppel kaszálta lucernáját két bálványom, kurátor Csető Károly és Öreg Újszászy János? A Dunakanyarban-é, ahol anyám nagyszülei éltek; dédapám, aki honvéd volt negyvennyolcban s még taljánnak mondotta a faluban dolgozó olasz kőbányászokat? Vagy tizennyolcban az Astoria előtt, és nem sokkal később, egy lucskos novemberi napon, az Ady Endre temetésén? Vagy ott, »ahol tanyáztak a szabadság oroszlánjai«, Zemplén földjén, a Bodrog mellett, ahová olyan »véletlenül« kerültem, hogy abban, ahogy odakerültem, és ahol máig ott vagyok, látom kiábrázolva az eleve elrendelést? Mindegy, hogy hol, mindegy, hogy kik! Mindenki és mindenütt élesztgette annyira, hogy én most, hat évtizeddel a vállamon is, hitet tudok tenni amellett, hogy nem költők frázisa, hanem olyan valóság a honszerelem, amilyen valóság a hon. Nekem annyira valóság, Kazinczyval szólva,»a haza szent szeretete«, hogy azt az esküt, amellyel egy másik szerelmet pecsétel meg az ember, hazámra vonatkoztatottan is el tudom mondani olyan szenvedéllyel és olyan halálosan komolyan, mint ahogy azt a másikat mondottam el egykor: »Vele megelégszem, vele szentül élek! Hozzá hű leszek, és őt sem egészségben, sem betegségben, sem boldog, sem boldogtalan állapotban, holtomiglan vagy holtáiglan hitetlenül el nem hagyom!«”.

– Nem akármilyen indíttatást kapott ön a professzortól… Ritka és kivételes adomány egy ilyen ismeretség az ember életében…

– Így van, de be kell vallanom, hogy teológus éveim alatt látszólag én voltam a leghűtlenebb faluszeminarista, mert távol kellett maradjak ettől a szívem szerint való munkától, ugyanis a teológiával párhuzamosan akkor már a zeneakadémiát is végeztem magánúton. De 1946-ban, a romokban heverő országban semmit sem tudtam a diplomámmal kezdeni, mert nem kaptam állást. Nem volt más választásom, hazamentem Sályba, s beálltam az édesapám által vezetett iskolába éneket tanítani. Ez a pályakezdő sályi esztendő csodálatos ajándék volt a számomra. Amikor délutánonként behallatszott udvarunkba a domboldalon libát legeltető kis tanítványaim éneke, ahogyan zengett a határ az iskolában tanult népdalaiktól, olyan öröm töltött el, amihez foghatót ritkán érez az ember. Rövidesen 80 tagúénekkart alapítottam, amelynek műsorán a magyar népdalok mellett Kodály-, Bárdos-, Veress-kórusművek is szerepeltek. A csodálatos hangulatú hangversenyeken éreztem: beigazolódik minden, amit tanáraimtól, Újszászy Kálmántól, a falumunkától kaptam. Az ilyen emberek azok, akik az emberiség ügyét előreviszik, az ilyen személyiségek gyakorolnak olyan mély hatást a következő nemzedékekre, hogy az ember soha el nem felejti követni a példájukat.

– Mikor került ismét kapcsolatba Újszászy Kálmánnal?

– A sályi munkálkodás után a sorsom aztán ismét összekötődött a professzoréval, ugyanis Sály falu zenei művelődése címmel írtam egy kis tanulmányt, amely megjelent a Magyar Népi Művelődési Intézet sorozatában 1947-ben. Különös módon a Magyar Népi Művelődési Intézet kis tanulmányainak sorozata Újszászy Kálmánnak A sárospataki főiskola faluszemináriuma című tanulmányával indult, majd – Gombos Gyulának a népi kollégiumi mozgalomról szólóírása után – a 3. számban következett az én dolgozatom. Nemcsak a véletlen folytán került írásom a faluszemináriumi munkáról szóló tanulmány „folytatásaként” a sorozatba, hanem tulajdonképpen valóságosan is újra elindult az én faluszemináriumi munkálkodásom, ugyanis Újszászy Kálmán bátyám ettől kezdve nekem a haláláig tartó „faluszemináriumot” tartott.

– Ez mit jelentett a mindennapi munkában?

– Gyűjtéseimben, munkálkodásomban a tanácsaival segített szóban és levélben. Nem az írást, a publikálást tekintette elsőrendű feladatának, hanem az életével való példamutatást, a tanítást. Balassa Iván így emlékezik erre: „Amikor pataki működésemet elkezdtem, úgy láttam, hogy a nagy idegenforgalomhoz képest nincsen elég olyan kiadvány, amit az ide látogatók magukkal tudnának vinni. Ezért megbeszéltem Újszászy Kálmánnal, hogy megírunk és kiadunk egy ilyet. Így jelent meg 1957-ben Újszászy Kálmán–Balassa Iván–Román János: Sárospataki vezető című 40 oldalas munkánk, mint a sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei 8. száma. Az 5000 példányt hamar elkapkodták, de sajnos nem tudtam Kálmánt újra rávenni, hogy egy nagyobb, díszesebb kiadvány szövegét írja meg.Nagyon nehezen írt, és azt a hatalmas tudást, amivel rendelkezett, élete utolsó évéig mindenkinek szívesen adta át, nemcsak tudósoknak, hanem egyetemi, főiskolai hallgatóknak. Nemegyszer tanúja lehettem, amikor gimnazisták keresték fel, hogy pályamunkájuk kiválasztásában vagy kidolgozásában segítsen nekik. Soha senkit nem utasított el! Igazi pedagógus volt, aki szóval és példamutatással nevelt. Mennyi mindent tudott, és mennyi mindent vitt el magával, sok olyat is, amit már csak ő tudott.” Nos, elmondhatom én is, hogy a professzor minden munkámat figyelemmel kísérte, írásaimat elolvasta, a Nagykönyvtárba, az Adattárba elhelyezte. Hogy mindezt hogyan győzte az ő szerteágazó munkássága, mérhetetlen elfoglaltsága mellett, az szinte megfoghatatlan. De boldog vagyok, hogy az iskola kapuját elhagyva egy életen át meríthetek erőt, tudást, szeretetet az ő csodálatos egyéniségéből. Hadd mondjak ezért hálás köszönetet! Tanácsaival látott el akkor is, mikor végre 1947 őszén meghívást kaptam a vidéken elsőként létesített Győri Állami Zenekonzervatóriumba hegedűtanárnak, ahol megkezdtem a pataki néphangversenyekhez hasonlóan a falusi és üzemi hangversenyek sorát. Hangversenyek százait szerveztük, és igyekeztünk a magyar népdal meg az értékes zene szeretetére nevelni generációk sorát. De nem győzöm hangoztatni, nekem mindehhez az indíttatást Sárospatak adta, a pataki szellemiség és olyan szellemi óriások, mint Újszászy Kálmán, aki munkásságomat – de nemcsak az enyémet! – végig nagy figyelemmel, rokonszenvvel, biztató szavakkal kísérte. Máig féltve őrzöm azt az 1990 nyarán kelt levelet, amiben oly szépen írt arról a kapocsról, amely minket, a Mestert és a tanítványát összekötött: „Köszönjük, hogy amióta ismerjük egymást, benne voltatok az életünkben, és ha szabad ezt is mondanom, mindig biztosan érezhettük, hogy Patakkal együtt, s ha ez egyáltalán lehetséges, nélküle is, de mindig benne érezhettük magunkat a Ti életetekben. Amit csináltunk, akár alkotás volt, akár szolgálat, Veletek csináltuk, szolgáltuk, alkottuk. Amit csináltatok és ezután csinálni fogtok, legyen az alkotómunka vagy szolgálat (a mi esetünkben az alkotás is szolgálat), velünk csináltátok, alkottátok. Amit kérhetek Tőletek, s messze túl Rajtatok, kérhetem Istentől, sem több, sem kevesebb annál, hogy az általam nemcsak elevenen, hanem inspirálóan is érzett egybefonódásunk maradjon meg egész életünkben: a mi esetünkben, a ti esetetekben is, addig termékenyítse életünket, munkánkat, amíg elhallatszik fejünk felett, munkában, szolgálatban töltött életünk felett az odafenti szó: szolgám, elég, szolgám, elég.” A halála után megjelent egy róla szóló, 640 oldalas emlékkönyv, amelyben sokan szeretettel írnak róla. Képes Géza, Mészöly Dezső, Petrőczi Éva, Szilágyi Ferenc verssel emlékezik, s rajtuk kívül is hosszú a névsor: a kötetben Németh László, Harsányi István, T. Erdélyi Ilona, Benda Kálmán, Szabó Lajos, Szentimrei Mihály, Ködöböcz József, Benke György, Takács Béla, Makovecz Imre, Fekete Gyula, Telegdi Imre, Mészáros István, Galuska Imre, Darányi Lajos és mások írásai, köszöntései, búcsúi olvashatók.

– Kálmán bácsi halálakor írt megemlékezésében Takács Béla azt írta: „Dr. Újszászy Kálmán kertjében áll egy immáron legendássá vált öreg diófa. Én azonban őt inkább a libanoni cédrushoz hasonlítanám, ahhoz a cédrushoz, amelyet a jeruzsálemi templom építésénél felhasználtak, mint a legértékesebb faanyagot. A Professzor így épült be egyházunk életébe, annak minden ágába.”

– E szép hasonlatnál maradva én mindehhez annyit tennék hozzá, hogy Patak magányos cédrusa mégsem olyan magányos, mint amilyen Csontváry festményén. Ehhez az örökké zöldellő fához mindig nagyon sokan elzarándokoltak. Jöttek a világ minden tájáról, és nem csak az egykori tanítványok. Újszászy Kálmán neve összeforrt a pataki kollégiummal, a várossal. Nyelvi nehézségek aligha merültek fel, hiszen a professzor úr kiválóan beszélt angolul és németül, s ha kellett, az újszövetségi görögórán is helyettesített, mert amikor Athénban egy évet ösztöndíjasként eltöltött, görögül is tűrhetően megtanult. Akárcsak a többi barát és tanítvány, én is hálát adok a jóistennek, hogy ennek a fának az árnyékában élhettem. Kivételes ember volt, s talán nem is baj, hogy az ilyen jellemek ritkák, hiszen így annál feltűnőbb a jelenlétük, és annál fájdalmasabb a hiányuk.

Hajdu Imre

***

ÚJSZÁSZY KÁLMÁN (született 1902. december 13-án Budapesten, elhunyt 1994. április 24-én Sárospatakon) falukutató teológus professzor, a Sárospataki Tudományos Gyűjtemények igazgatója, egyházkerületi főgondnok. Budapesten érettségizett 1921-ben, majd 1921–1926 között a sárospataki Református Teológiai Akadémia hallgatója. 1926-tól 1929-ig ösztöndíjas Glasgow-ban, Baselben és Athénban. 1929 őszétől hitoktató Sárospatakon, majd 1930-tól vallástanár. Filozófiai doktorátust 1932-ben szerzett, 1939-ben egyetemi magántanár lett. 1951 és 1982 között a Sárospataki Tudományos Gyűjtemények igazgatója. 1982-ben ment nyugdíjba. Főbb művei: A tárgy problematikája H. Ricket ismeretelméletében (1932), A faluszeminárium (1934), A falu. Útmutatás a magyar falu tanulmányozásához (1936), A sárospataki főiskola faluszemináriuma (1947), Népfőiskolai tapasztalatok (1947). Főbb kitüntetései: Sárospatak díszpolgára (1982), a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje (1992).

 BARSI ERNŐ (született 1920. június 28-án Sályon) nyugalmazott főiskolai tanár. A sárospataki Református Teológiai Akadémián szerzett diplomát 1942-ben, majd elvégezte a budapesti Zeneművészeti Főiskola hegedű tanszakát 1944-ben és hegedűtanár-képzőjét 1946-ban. 1970-ben bölcsészettudományi doktori címet szerzett. 1947-től a Győri Állami Zenekonzervatórium hegedűtanára. 1959-től az Apáczai Csere János Felsőfokú Tanítóképző tanára. 1982-től nyugdíjas, azóta óraadó. Főbb művei: Sály falu zenei művelődése (1947), Daloló Rábaköz (1970), Daloló Szigetköz (1971), A pataki kollégium zenei krónikája (1984), Daloló Őrvidék (1986), Kisfaludy Sándor dalban, muzsikában (1944), Bodrog partján nevelkedett tulipán – Sárospataki diákdalok a 18. századból (1999). Kitüntetései: a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1995), Sály község díszpolgára (1996), Pro Urbe Győr (1998), Győr-Moson-Sopron Megyéért Kék Szalag kitüntető cím (2000).

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése