Erdély egyik legszebb kazettás mennyezete a zabolai vártemplomban

Virágok, tulipánok, szegfűk, bimbók, kancsók, koszorúk, levelek, csokrok, csillagok. Sorban, egymás mellett. Egy édenkert

Egy emberi életbe néhány deja vu belefér. Amikor érzed, hogy ugyanez már megtörtént veled. Pedig biztosan tudod, hogy nem. Vagy mégis?

Az első ilyen élményem gyerekkoromban játszódott le. Székelyföldön kirándulva a Korond és Farkaslaka közötti  kiterjedt erdőségben álltunk meg falatozni. Volt ott egy patak. Amolyan csobogós, kövekkel az alján. Vidám és csalogató. A partján rohangáltunk, aztán belemarkolásztunk a vizébe. És ekkor tört rám. Tudtam, hogy én abban a patakban fürödöztem valamikor. Hogy mezítláb ugráltam, csúszkáltam a köveken, felfogva a szoknyámat, hogy ne ázzon át. Pedig sosem jártam addig Parajdon túl. Biztosan tudtam, hogy nem. Talán az atyhai nagymamám vagy dédnagymamám emlékei keltek életre bennem? Lehetséges. Nekik bizonyára volt esélyük itt pancsikolni.

Ehhez hasonló érzések vettek körül a zabolai vártemplomban, de erre már van tudományos magyarázatom. Ugyanis zabolai templomkazettákat festegettünk a nyár elején Válaszúton. Ahogy beléptünk, a szemeim már makacsul kutatták az ismerős alkotásokat. És mind ott voltak! Szemkápráztatóan, kecsesen, gyönyörűen, nyugtatóan. Virágok, tulipánok, szegfűk, bimbók, kancsók, koszorúk, levelek, csokrok, csillagok. Sorban, egymás mellett. Egy édenkert. Erdély egyik legszebb kazettás mennyezete. Hatalmas érték. Történelem a javából. Vétek lenne csak úgy elsétálni mellette.

Zabola  Székelyföld egyik délkeleti települése. Lakóinak természetesen a világ közepe. Terjedelmes, elbűvölő falu. Nevének hallatán mindig a zabla jut eszembe, meg az, hogy valakiket itt megzabolázhattak. Tolvajokat? Vagy más népeket?

– Szerintem a zab olajából származik a falu neve – mondja egy bajszos, öreg bácsi. De persze, lehet köze a zabolázáshoz is. Üljenek le, pihenjenek meg! – kínál hellyel a kisüzlet kocsmás teraszán. Miután üdítőt vásárolunk, huncut mosollyal szólal meg újra:

– Inkább ilyesmivel frisssülhetnének – mutat egy üveg sörre.

A Mikes kastélyról faggatózunk, amely nem messze emelkedik.

– Nem vagyok biztos benne, hogy oda bejutnak – legyint egy nagyot, mert a pandémia miatt csak a szállóvendégeket engedik be. Nagy kár, mert erősen szép!

Igaza lett. Csak a kovácsoltvas kapuból leshettük meg a hatalmas birtok öreg fáit  meg egy hintót. Viszont hallgathattuk a madarak csicsergését, és kárpótlásul visszafele megszemlélhettük a környékre jellemző székelykapukat. Ezek formában, stílusban nagyon hasonlóak voltak egymáshoz, színben és mintázatban pedig picit eltérőek. A felső, vízszintesen elhelyezkedő deszkák faragottak, a függőlegesek pedig középtájig hálószerűen díszítettek. A nagykapu két szárnyát általában  egy tulipánban végződő deszka fogta össze, a kapu fölé emelkedve. Volt közöttük régi, új, barna, zöld, kopott meg fényezett.

Sajnos a csángó múzeumba se jutottunk be, hiába telefonálgattak körbe a segítőkész szomszédok. Majd legközelebb.

Közben szekerek jöttek-mentek. Lovak legelésztek. A hegyek pipáltak, vagy csak a rókák mostak? A székelyek meg őrizték a határokat. Rendületlenül. Majdnem ezer éves tapasztalattal. Ahogy tudták. De szívvel-lélekkel.

Szerző: 2020. 08. 31.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló