***

Ha az élet úgy hozza, ha nem, a visszatekintés mindig fontos, talán sorsfordító, talán zaklató, vagy csak jól eső, megnyugtató. Ebből a nézőpontból, ahol egymást ölelő hegyek, dombok látszanak, az idő, és a Föld korát látjuk alig összehasonlíthatatlan távolságból megtett korunkkal Ősz Zoltán mindezt egyetlen képen sűrítette. Ahol áll, ahol emlékezik, ahova kalandvágyból talán sohasem fog eljutni, mégis fantáziája be tudja járni. A hegyek égtájait nem ismerjük, nevüket sem, mégis minden ismerős, ez a mi vidékünk, a mi bokraink, és útjaink. Ősz Zoltán szerényen bánik a vonalakkal, érzékei irányítják a messze, és egyre távolodó gerincek homályba vesző szépségét. Talán az ősz vége, vagy a tél vége, ám maga a kép mesél arról a tájról ahol minden pihen, és várakozik, hogy új élet sarjadjon a látóhatáraink peremén.