Mondatot nem kezdünk így, mondja a „szentírás” és én mégis így indítom! Hát igen Ábel az a bizonyos, az az össze nem téveszthető Tamási Áron főhős, a megmondó okos, furfangos erdélyi, még alig góbé, de máris kópé! Olvasva, vagy feldolgozások segítségével színesítve Ő a mindig szerethető Székely. Ősz Zoltán elhivatott szorgalommal emlékezik, és emlékeztet arra az eredeti világra ami benne fogant anno, és amit mai napig őriz. A természeti szépséggel büszkélkedő világhoz a benne élő ember mentalitása is párosult. A lelke tiszta maradt, így gondolkozásában is ki tudott kristályosodni az igazság. A változatos színek, a hegyek, a lankák, az ég derűje mind mind azt az érzést táplálják ami az emberi léthez, életformához közel van. Hogy ki a kunyhó igazi gazdája már nagyon nem érdekes, hiszen mindenek Ábelje ilyent épített magának, családjának, mert ezt az anyagot, a lehetőséget maga az erdő adta, az ember találékonysága pedig megformázta. Az együttélést, a lét örömét pedig az a belső derű adja amit minden Ősz Zoltán képen felfedezhetünk.