Bús, borongós, aztán vidám, majd pattogós huncut dalok jutnak az eszembe a ” fenyveserdők aljában” népi, és műdalok keveredésében. No visszatérve a hegyi útra, gyönyörű kilátás kínálkozik a Hargitára, ami nem is látszik annyira messzinek, de a hegyek fő tulajdonsága, hogy becsapósak. (Gondolom a hegymászóknak van némi tapasztalata a magasságok megítélésében.)  Ősz  Zoltán azonnal megnyugtat, nem erőpróbára hív bennünket, csupán szemlélődésre, és ez így mennyivel könnyebb!! Képzeletünket megröptetve már a csúcson sétálhatunk elégedetten, amikor fentről láthatjuk azt az ici-pici cérna utat ami idáig vezetett. A közel és távol ábrázolása egy sík papíron bizony kihívás, de nem az avatottaknak, mert azt láthatjuk, hogy élvezettel balanszíroz a feladatok között. Fenyvesei az öntudatlan természet remekei, ég felé törő akarattal díszítik a képet, hogy kiemeljék a majdnem föléjük magasodó hegyóriást. Tökéletes harmónia, jó választása a festőnek, bár egy kis fordulattal ugyanazt a precíz mérleget mutatná a táj. Ősz  Zoltán összes szeretetével ma is itt kóborolhat rejtett álmaiban, hiszen gyökerei vonzásában örök erdélyi marad.