Nocsak, két zsebkendő, két legénynek?
A tulipános láda titka
Zsuzsika néni régi, kopottas, tulipános ládájának a fedelét feszegette. Nem járt sikerrel. A zár kissé megrozsdásodott, nehezen mozdult. Nem az ő gyenge karjának való.
– Lám, már egy ládát sem bírok kinyitni. Csak okoskodni tudok itt magamban.
Újra nekiveselkedett. A faláda nagyokat reccsent, de a fedele meg se moccant.
– Segíthetek, dédi? – toppant be Attila az ajtón.
– Ezt a ládát próbálom fölnyitni. De nem megy.
– Majd én! – ugrott oda a dédunoka, s pillanatokon belül fölpattant a láda fedele.
Zsuzsika néni sorra emelte ki a régi kézimunkákat, írásosat, keresztszemest, csipkéset.
– Ki kell szellőztetni őket! – rakosgatta az Attila karjára, aztán hirtelen megtorpant. Egy csipkés szegélyű, hímzett zsebkendő akadt a kezébe. Az ölébe terítette. Egyetlen szegfű ékeskedett rajta, rózsaszín, sok zöld levéllel körülvéve. Csak nézte. Kétszer-háromszor végigsimított rajta vékony ujjaival, aztán a könnyei is megeredtek. Attila a kézimunkákat a padra hajította.
– Dédi! Valami baj van?
– Nem… Csak ez a zsebkendő… Egy nagyon régi, nagyon szomorú emlék.
– Szeretnéd elmondani?
– Most már igen. Mindenki halott, akinek valaha valami köze volt hozzá.
Attila lehajtotta a láda fedelét, s rátelepedett.
– Tizenhét éves voltam. Két legény udvarolt nekem, egyszerre. Nem tudtam választani, mindkettő tetszett. Nagyon. A táncban is felváltva táncoltattak, hol egyik, hol másik. Húsvét közeledett, így mindkettőnek varrtam egy-egy zsebkendőt. Egyformát, szegfűset. Mivelhogy a szegfű, a tulipánnal ellentétben, a férfit jelképezi. Hát ők voltak ott a zsebkendőn, szegfű képében. Mikor a zsebkendők elkészültek, s éppen simára vasaltam őket, betoppant a szomszéd lány, Mariska.
– Nocsak, két zsebkendő, két legénynek? – kérdezte vihorászva. Sándornak is, Bélának is?
– Igen – válaszoltam szemlesütve.
– Vigyázz, lelkem, mert Béla Zsókának is csapja a szelet. Vagy nem tudtad?
Megdöbbentem. Igaz lenne? Húsvétig csak ezen töprengtem, míg végül eldöntöttem, hogy Béla nem kap zsebkendőt. Vártam, hogy jöjjenek locsolkodni, de egyikük sem érkezett meg. Mindkettőt elvitték katonának. A háborúba. Közben megtudtam, hogy Béla sosem járt Zsóka után, Mariska csak irigységében mondta ezt nekem.
Sándor öt év múlva hazajött, s hozzámentem feleségül, Béla sosem tért vissza. Dédnagyapádnak odaadtam a neki szánt zsebkendőt, a Béláéról sosem beszéltem. De mindig bántott a lelkiismeret, hogy nem is akartam neki adni. Mert hallgattam a hazug szóra.
– Dédi – fogta meg mindkét kezét Attila – ennek így kellett lennie. Béla sosem tudta meg ezt a meg sem történt esetet.
– Biztosan érezte. Levelet írt, de nem válaszoltam. Tudta, hogy valami gond van.
– És ha hazatért volna, megkapta volna a zsebkendőt?
– Nem tudom. Ez szomorít el a legjobban.
– Én azt mondom, hogy emiatt ne szomorkodj. Ha ő lett volna a férjed, akkor én most nem lennék, nem igaz?
Zsuzsika néni fölkapta a fejét. Nézte a dédunokáját, s elmosolyodott.
– Igazad van. Örülök, hogy így történt.
A zsebkendőt négybehajtotta, s az Attila kezébe tette.
– Ez a tiéd. Hogy tudd, semmi sem történik ok nélkül.
– Köszönöm, dédi. Erre mindig emlékezni fogok.
S aztán csak ültek ott, egymás kezét fogva.
László-Fábián Júlia
