A faluvég, az utcavég Biszák László összegzésében egy régi emlékeztetőjén így nézett ki. Az októberek, novemberek elhozták a nehéz súlyos felhőket, lassan lomhán beterítették az eget nehéz terhükkel. Átneveztek mindent, az egész táj komorrá vált. A festő, nagy lapos foltokkal érzékelteti az elázott világot, házai kis meszelt falakkal árválkodnak, a fák ázottan támaszkodnak egymáshoz a magasan össze kupacolt kórók lejtős oldalukon eregetik a vizet. A nosztalgikus kép korosztályunknak ismert, és kedves. Az 1959-ben készült festmény jól mutatja, hogy Biszák már akkor is kitűnően komponált munkájával hangulatában, témaválasztásában, harmóniában, és technikailag is topon volt. A felhő egységesnek tűnik, de van egy vászonlepedőnyi sárgás piszkos folt, a kibontakozás, a szakadozó, még bizonytalan holnap ígérete. És itt az út, ami felénk szalad, amivel az egész képet nyitja, hogy sáros bakanccsal besétálhassunk, az az út, ami a mezőkre tart, és a fajú belsejéig is elvezeti fantáziánkat. Réginek tűnik minden, pedig pillantásnyi visszaszámlálással még itt van agyunkban, ez a kertek alatt úgy osonó IDŐ, mint tolvajlásra számító róka, ami lépésenként, óvatosan zsákmányol, és kitudja miért, de mindig célba ér.