Vajon a végtelen küszöbén ácsorogva magányosan, kis falatra várakozva mit remélhet egy madár, egy nagytestű madár. A víz állandó mozgásával mindig hoz, visz, minden a pillanatok játéka. A lét fenntartásának ösztöne kergeti az összes élőlényt alá és fölé rendelt kényszerével. Harc, örök háború, aminek kezdete van, és vége, de ahogyan a hullámok jönnek, jönnek újabb harcosok akiknek pontosan úgy van kódolva ez a ritmus mint elődeiknek. Biszák Lászlótól a ” Prédára várva” egy egyszerű talánynak indul, de lehet szélesíteni legyezőként a feltett kérdéseket. Valamikor terített asztal várt mindenkit kínálva eledellel, széppel, ruhával, lehetőséggel, és a megoldás is kéznél volt, ha nem, a pusztulás is részévé vált a fennmaradásnak. Máig vívja harcát minden élőlény, önös magányával küzdelmével, ha nem is tudja megfogalmazni. A végtelennek tűnők közelebb kerültek, és a közelség is meghozta ártó árnyékát a suttogó félelmet amiből alig lehet kitörni. Nem pumák és keselyűk harca, hanem léptékében nagyobb viszonyok, mik másként ülik az éhes gyomrot. Madarunk a megfestett figura olyan türelmi játék szereplője, aki még nem tesz semmit, de ácsorgásával mégis egy kivárás, túlélés figurája, talán a reményé, a bizalomé, mely erőt ad, ha kisüt a nap, hogy átszínezze a haragos tengert.