Kicsit,  vagy  nagyon  is   megkeseredik  számban   a  szó,  a  mondat: „Torockó,  falu  Romániában”!  sokszor  hallom  ezt  a  fülemnek  kellemetlen  megjegyzést, mi  itt  miért  vettük  át  oly  könnyen,  hogy  Romániába  megyünk???.  Én  hazai  földet  kívánok  látni,  hazai szót,   ízes  nyelven  beszélőket,  barátságos  fogadtatást, történelmi  épületeket,  megénekelt  hegyeket, csobogó  fürge  patakokat, és  persze  szomorúságot,  ami  nem  kihagyható  e  sorból.

Tehát  újra kezdem  a  mondatot:  Amikor először Erdélyországban  jártam  elakadó  lélegzettel  tapasztaltam  meg    hegyeit,  a  valóságos   magasságok   szépségét,  az  Isten  közeli  csodákat.  Biszák László  festményén   jól  érzékelhető az egy kiragadott  település  Torockó  helye  a  hatalmas  hegytömeg  lábánál.  Amilyen  közel  kerültünk  a  kis  faluhoz ,  olyan  arányban  nőtt  fölénk  a  hegy,  valami  ilyesmit  érezhetett  Jancsi  a  mesékben  amikor  összeakadt  az  óriással.  Ez  csak   egy  mese,  de  amit  láthattunk  az  a valóság,  oly  annyira  valóság,  hogy  talán nem is igaz, …de  mégis.

A  kis  falú  csodaszép  házai a  templommal  lenn  mélyen  belesimulva  éli  a  hétköznapokat,  messziről  mozdulatlanok,  akár  a  hegyek ,  kicsit  megkövesedett  részei  egymásnak.   Kényszerű  csenddel  nézegetem a  képet,  látnivaló  bőven  akad  ahol a  festő  a  fantáziájával  felöltöztette  ezt  a  nagy  egységet.  Színek  vibrálnak,  nincs  egy  unalmas  pont,  örök  szépséget adó  téma  a természet.

Biszák  László  nemcsak   egy  festett  képet,  egy  tájképet  hozott  hanem  hangulatot,  egy  felfoghatatlan   színpadot  ahol  többszereplős  előadás  folyik  naponta,  ahol   az élet  játszik  főszerepet, és  mi  kis  utazók  vagyunk  a  nézők!  Reméljük,  hogyha hátat fordítottunk,  és  kileselkedtük  magunkat,  hálásak  lehetünk a látványnak,  a  sorsnak,  és főleg  a nagy  rendezőnek.  Emlékezetes  volt   és   marad  a  képi   előadása.