Székelyvaja, a kettévágott falu

Egy-egy udvariasabb gépkocsivezető megáll, int, hogy átenged, de a háta mögött azonnal felbukkan egy másik négykerekű vagy többkerekű, s vagy beleszalad az állingálóba, vagy megelőzi azt, és elüti szegény gyalogost

Megállok az út szélén. Előttem, az úttesten, hosszú sorban haladnak el a járművek. Lassan, kígyózva mozognak. Bizonyára rendőrök vannak a közelben, gondolom magamban, mert ha nem, akkor sokkal nagyobb sebességgel hajtanának. Ez az E 60-as, nemzetközi út eléggé forgalmas itt Székelyvaján. Az már senkit sem érdekel, hogy falvakat oszt ketté, és nemsokára oda fogunk jutni, hogy képtelenek leszünk  átmenni a szemben lévő szomszédba. Terelőutakra lenne szükség, hogy a hosszú távon utazók azt használják. Meg a hatalmas kamionok. 

Még mindig várokozom. A forgalom ugyanúgy  megszakíthatatlan, de kissé felgyorsult. A lámpavillogtatások is megszűntek, tehát a rendőrök odébbálltak. Megfordul a fejemben, hogy talán jobb lenne az átjáróhoz sétálni, de elvetem ezt a gondolatot. Még hogy átjáró! Falun a legveszélyesebb a rajta való átkelés. Nem egy halálos baleset történt ott, kisebbek pedig megszámlálhatatlan mennyiségben. Az történik, hogy egy-egy udvariasabb gépkocsivezető megáll, int, hogy átenged, de a háta mögött azonnal felbukkan egy másik négykerekű vagy többkerekű, s vagy beleszalad az állingálóba, vagy megelőzi azt, és elüti szegény gyalogost.

Egy szó mint száz, a gyalogátkelő falun használhatatlan, sőt életveszélyes. Mégis meg-megbünteteik a máshol közlekedőket, ha elkapják, mert a törvény az törvény, nem igaz? Nem számít, hogy a falu közepén, egymástól kétszáz méternyi távolságra van két átkelőhely a két kilométernyi hosszúságú faluban, ha át szeretnél menni a faluvégén a szomszédba kávézni vagy csak úgy, akkor kutyagolhatsz egy kilométert, majd vissza.

Kezd elfogyni a türelmem. A világ összes autója most itt fog áthaladni, vagy mi? Már tíz perce vesztegetem az időmet. A zaj meg rettenetesen fülsértő. Szegény Sanyi bácsi meg Lina néni most biztosan  nem ülne ki a kerítés előtti padkára beszélgetni, mert nem hallanák egymás szavát. Meg Rózsi és Bözsi néni sem bontana paszulyt a kapuban. Mert régen így tettek, társalgás közben a munka is jobban ment.

Akkor még nem volt ilyen rettenetes forgalom. Gyerekként sokszor azzal szórakoztunk, hogy kiültünk a sáncmartra, s számláltuk az autókat. Hébe-hóba jött egy-egy. Néha még integettünk is nekik. Egyszer megállt egy személyautó, amelyiknek lelkesen integettem, s a sofőr kiszállt. Egyenesen felém tartott.

–  Szervusz! –  köszönt rám. –  Apád itthon van?

Szörnyen megijedtem. Most óriási bajba fogok kerülni, mert ez a szigorú bácsi meg fogja mondani apukámnak, hogy én, aki nem is ismerem, intettem neki, amit bizonyára nem lett volna szabad. Mert ha igen, akkor egyszerűen visszaint, vagy továbbhalad.

–  Nincs –  feleltem, –  dolgozni van.

–  S anyád?

–  Ő sincs itthon.

–  Jól van, mondd meg apádnak, hogy az unokatestvére kereste, Imre. 

–  Rendben.

Az autóhoz sietett, s egy tasak cukorkával tért vissza.

–  Ez a tiéd. Szervusz.

–  Csókolom! –  mondtam fellélegezve.

Nem is mertem többet integetni, pedig nem haragudott Imre bácsi. Csak felismert.

Végre! Úgy látszik, mégis átjutok a túlsó oldalra. Már csak egy kamion döcög felém. Valahogy elpüfékel, s átszaladok. Csupán tizenhárom percet ácsorogtam. 

Aztán majd valahogy visszaérek.

Szerző: 2019. 07. 25.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló