Régi idők jövendőmondója

A látogatók általában boldogan távoztak, s ha a jóslatok beteljesültek, még vissza-visszatértek

Van-e valaki, aki sosem szerette volna megtudni, mit rejt számára a jövő? Mindenikünkben ott rejtőzik az ismeretlen utáni érdeklődés, a tudni akarás, főleg, ha saját magunkról van szó. Meg aztán folyton-folyvást jósolnak valamit nekünk, legyen az akár a szomszédasszony ( Meglátod, hogy majd…), a politikusaink, a főnökeink vagy bárki más a környezetünkből.

Az emberek az ősidőktől fogva próbáltak kiolvasni, értelmezni különböző jeleket, jelenségeket. Néha fején találták a szöget, máskor azonban teljesen melléfogtak.
A mai, modern világunkban is hiszünk a hókusz-pókuszokban, még akkor is, ha messziről ordít róla, hogy átverés. De mindannyian emberi lények vagyunk, bizonyos körülmények hatására néha rettentően naivak. Most sem akarjuk észrevenni, hogy jövőnket magunk alakítjuk, a saját tetteink következményei határozzák meg sorsunkat, inkább előre szeretnénk látni a jövendőnket, valószínűleg önnyugtatás végett. Talán a génjeinkben hoztuk magunkkal?

Néhány évtizeddel ezelőtt a jósok, jósnők aranykorát éltük, akik jó pénzért akármilyen fényes jövendőt előrejeleztek nekünk. Még ma is akadnak néhányan, de már nem annyira sikeresek, mint ezelőtt. Szóval, volt mindenféle önképzett jósnő, akik kártyából, kávézaccból, tenyérből, varázsgömbből jósoltak, de Marosvásárhelyen élt egy különleges, akit a környéken mindenki ismert, legalább hírből. Csejdiné. Egyszerű asszony volt, még telefonja sem volt. Nem viselt semmiféle varázsöltönyt, nem festett anyajegyeket a homlokára, nem használt segédeszközöket. Csak tenyérből jósolt. Abból aztán annyit, hogy az emberek beleszédültek. Senki sem gondolta volna, hogy olyan sok információt rejt a saját tenyere, s bizonyára azért hittek annyira neki, mert egy testrészükből vetítette elő a jövendőt. Mindenféle reklám nélkül embertömegek keresték fel, s szinte itták a szavait. Készpénznek vették, amit mondott. Sorok kígyóztak az ajtajánál, lassan divattá vált őt felkeresni.

Csejdiné, jobb elfoglaltsága nem lévén, nap mint nap jósolgatott. Néha már kávézaccból is. Többnyire jót, de néha rosszat, a változatosság kedvéért. A látogatók általában boldogan távoztak, s ha a jóslatok beteljesültek, még vissza-visszatértek. A jósnő erőssége abban állt, hogy tanácsokat is osztogatott, mindenhez volt hozzáfűznivalója. Bizonyára jó emberismerő volt, mert az útmutatásai kiválóak voltak.

Egyszer egy egyszerű kis falusi asszony tért be hozzá. Miután a tenyerét alaposan áttanulmányozta, s a jóslatait kifejtette, a javasasszony kérte a szokásos tarifot. Az asszonyka megijedt.
– Egy kicsivel kevesebb pénzem van, nem gondoltam, hogy ennyibe kerül – szabadkozott.
Beszédbe elegyedtek. Annyira, hogy végül a jóslás semmibe sem került, s az asszonyka aztán hetente bejárt hozzá takarítani. Így ismerte meg Csejdi urat, aki hosszú ideje ágyban fekvő beteg volt, háttérbe szorulva híres felesége mellett, akinek a nevét adta. Mert hogy is lehetett volna Csejdi nélkül Csejdiné?
Az asszonyka gondját viselte, s adott néha lopva egy kis bort Csejdinek, aki magatehetetlenségében örömmel kortyolta a tiltott itókát, hálás tekintettel pillantva jótevőjére.
Mindeközben Csejdiné a szomszéd szobában boldogította a polgárokat.

Szerző: 2019. 06. 30.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló