Szellem emelgette a Táti kalapját

Egyszer megnősült, két háborút megjárt, fogságból megszökött, folyókat átúszott, mindenki bátornak ismerte, de most erre a kalapos mozgásra biza megirtózott

Tátiék, mámiék úgy nőttek fel, hogy szellemek igenis vannak, léteznek, az ő korukba volt, aki látott is. Sőt szinte mindenki ismert olyant, aki idézett szellemet és látogatták is meg. Esténként szokás volt a szellemes, lidérces, guruzsmálós történetek újra és újra mesélése addig, addig, hogy már szinte mi is elhittük, hogy léteznek. Ha csak sima kopogtatós, ajtónyikorgatós szellem jelent meg azt egy két keresztvetéssel kivédték, de ha halottak szellemei jöttek vissza azokkal nem lehetett viccelni.

Tátinak szokása volt, hogy minden rozsdás szeget összeszedett, megmentett, perceken keresztül a hargas szegeket addig kopogtatta a félfedelű színbe, hogy még elüthetőek voltak, de már csak óvatosan. Ebbe a szegegyengető munkájába zavarták meg a szellemek. Arra lett figyelmes, hogy munka közbe csak úgy megmozdul a kalapja. Megállott a kalapács csengő hangja és  táti is mozdulatlanná dermedt. Egyedül volt a színben, sehol egy lélek, de akkor újra megmozdult a kalap, de most hátulról előre… Óvatosan fordult hátra, de sehol senki. Hadonászik egyet a kalapáccsal, hátha szellemet is egyenget. Kereszt nincs, a kalapácson a szellemet tehát nem is zavarja nagyon. Bátor ember táti úgy tesz mintha semmi sem történt volna, továbbra is a kicsi sinvason a szegeit egyengeti. A szellem is székelyfajta makuj, kitartó és ha már visszajött, tátit csak tovább zavarja. Nincs már kopácsolás csak néma csend a színben, táti, mint sóbálvány meg sem mozdul, de ha tehetné, a szellem nyakát biztos kitekerné.  Egyszer megnősült, két háborút megjárt, fogságból megszökött, folyókat átúszott, mindenki bátornak ismerte, de most erre a kalapos mozgásra biza megirtózott.

A kisztin elé leült vésőt vett ki onnan, hátát a szekrénynek vetette, hogy hátulról támadás ne érje. Feszült a csend a színben, most még a szú a fában is szellem után kajtat. Csak a kalap mozdul hirtelen, és kisztin ajtó pedig nagyot reccsen. De csak a véső nyoma benne, a szellem nem fityeg a véső élen. Sőt meg is sértődött, mert a kalapon most már félpercenként igazított… Mese nincs ez nem vicc, gondolja, magában, a szegek maradnak még egy kicsit hargason. A vésőt, mivel hadonászott, azt is viszi magával gyorsan elé a házba, van két nagy szentkép az ágy fölött, hamar be alája. Te Krisztina az öregeknek az idén misét mondattál-e, mert ne, hogy jártam, a kalapot a fejemen a hóttak szellemei birizgálták. Mámi tudta, hogy ez nem mese, a szellemet meg kell nyugtatni, egy misére valóval legalább jobb belátásra bírni. Elé a szép gyunyát, le a papilakra  és egy óra múlva már a halottak emlékére a mise a pappal meg is van beszélve. Hazafele azért még vesz két kis csokit, hogy ne csak szellemeket, hanem az otthoni ördögöket is kiengesztelje. Finom a csoki, angyali a mosolyunk, az ördögi énünk el is párolgott.

Mi jó gyermekek voltunk, azt a drótot, amivel a szín tetejéről a kalapot mozgattuk, szépen a helyére a kerthevederre visszaakasztottuk.

Szerző: 2019. 06. 09.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló