Egy derékba tört mosolygós élet
Odafagyott az áldozat a gyilkos kapujába a téli éjszakában
Minél régebbi télre emlékezünk annál nagyobb volt a hó, annál jobban roppantak, recsegtek a kertdeszkák a hidegtől, és annál szebben havazott… Azon a napon tényleg szépen havazott, előre kis pelyhekben pilinkézett, majd szitát cseréltek odafenn és kezdte ontani hatalmas nagy pelyhekben. Névnapozni gyűlt össze hozzánk a rokonság apraja nagyja. Akkoriban még be kellet kergetni a házba minket, mert ha nem, reggeltől estig kinn voltunk.
Most is éppen így volt. Hó volt, energiánk volt és az ötlet is hamar elhangzott, hogy csináljunk egy hóembert. Jól ragadt a hó, lehetett gurítani a hóember alapját. Sokan voltunk, birkóztunk a golyóbissal, ami akkorára sikeredett, hogy alig tudtuk helyére billenteni. Láttuk, hogy ahhoz, hogy szép legyen, nagyon nagyra kell, neveljük a hóemberünket. Módszeresen kezdtük hát kihordani az asztalokat, padokat, foszni deszkát, és a hóember nőtt és nőtt. A felnőttek is ráéreztek, hogy ide már férfimunka kell, jöttek hát segíteni. Akinek alacsonyabb volt az alkoholszintje, az magasabbra mászott, akinek magasabb volt, az csak drukkolt nekünk és adta felfele a havat és a poharat.
Elkészült az óriás, ami három méternél magasabb biztos volt, de nekünk az égig ért. Szinte nagyobb ünneplésben volt része, mint a névnapozónak. Mindenki boldog volt, mi is, a felnőttek is, még a hóember is mosolygott. De csak éjfélig, ha mosolyoghatott, ugyanis akkortájt egy fejszés ember derékba törte hóemberünk mosolygós életét. Mint a hátfájós fatolvaj, olyan méter magasságban kezdte bevágni a hóemberünk derekát. Végül lesuppant a hóember és elgurult a mosófazék a fejéről.
Reggel mintha tényleg gyilkosság történt volna, akkora volt a felháborodás és a bánat. A fásszinben megkerestük a mosztoslapátnak félretett préselt lemezt és ráírtuk nagy nyomtatott betűkkel: “Itt nyugszik, egy hóember kit főbe vert egy rossz ember”. Nappal őriztük, éjjel bevettük a táblát. Kocsik, emberek, szekerek megálltak, olvasták, mosolyogtak volt, úgy tűnt még keresztet is vetettek egy páran.
Közben tényleg igazi tél lett, jéggé dermedt már a hóember csutakja, de egy este mintha azt súgta volna, meg szeretné kérdezni a tettestől, hogy miért miért ,miért…? Mi megértettük óhaját, és ha recsegett, ropogott is hó a hidegtől, segítettünk neki elindulni utolsó útjára. Próbáltuk dróttal elvágni a földtől, de csak egy darabig ment, előkerült a harcsafűrész is, vágtunk, ékeltünk és nemsokára lakkozott, préselt lemezen útra készen volt a csutak. Az volt csak a baj, hogy nem fért be a kapun, de azt mondta hagyjuk, majd ott megvárja reggelt. Hittünk neki, meg nem is, de hogy nehogy elkóboroljon, pár veder vízzel sok lapát hóval egy kis fagyos kötést adtunk neki. Reggel volt csak a baj, mert a kötésünk olyan jól sikerült, hogy nem mozdult sem a csutak, sem a kapu, és a hóembergyilkos, aki ki akart jönni rajta, az is megdermedt a hóember fagyos szellemétől. Vágta most már keresztbe, hosszába a fészivel és volt névsorolvasás is a szentek közül, de senki nem jött segíteni neki. Döngött a kapu, ha nem talált a fészi, mint amikor a koporsóra dobják az utolsó rögöt. Mi vacogva figyeltük a kerítés résein és remegtünk a nevetéstől, az izgalomtól, a fagytól.
Az volt az érdekes, hogy senki sem szólt utána semmit, hogy hová lett a hóember, de a mosolya átragadhatott a felnőttekre is, mert minta többen mosolyogtak volna, mikor találkoztak velünk. Nekem ez amolyan cinkos mosolynak tűnt. Mátyás megolvasztotta a havat, a jeget, megjött a tavasz, megjött a nyár is, de évek múlva is azon a helyen, ahol a hóemberünk csutakja volt, mintha magasabbra nőtt volna a búza.
Lukács Géza
