A bicikli, a marmeládé és egy negyed kenyér
Biciklim az úgy lett, hogy eladtam a nyúlbőröket Mekkencsnek, mert a bőrök ára nekem volt ígérve
Nyulakat tartottunk, mert egy hónapban másképp csak egy kiló húsnak nevezett valami járt volna, az is csak húsbonra (jegyre). A bicikli is szinte jegyre volt, mert Ukrajna típusú biciklit falvanként egyet-kettőt utaltak ki. Protekciósan a Tölgyesre küldött bicikli végül Szárhegyen kötött ki. Barátommal elhatároztuk, hogy egyet kirándulunk a vakációban. Otthon úgy tudták, hogy csak a száz kilométerre levő Régenig megyünk a váltó nélküli bringákon, de mi Kolozsvárig számítottunk hajtani. Gázmaszkás táskákat raktunk a csomagtartók oldalára, bele mézet, tojást, kenyeret, szalonnát, melegfoltot, sallérszoritót és irány a nagyvilág. Kettőnknek volt annyi pénzünk, hogy ha megomolnak a biciklik bár tudjunk vonattal hazajönni. Csa-csa-csapjad, ahol mehet, ott menjen volt a jelszó és délután háromtól estére már Régenben is voltunk. Amúgy sem voltunk gilisztások, étvágyunk az is híres volt és a biciklizés még jobban kihozta belőlünk az evéshez a kedvet.
Úgy jártunk, hogy Kolozsvárról visszafele már láttuk, hogy étvágyunk nagyobb, mint a gázmaszkás táskák. Üresen libegtek már a csomagtartók oldalán, csak az üres mézesborkány kocolódott benne a kicsikanállal. Kenyerünk is elfogyott és egyre nehezebben fogytak a kilométerek. Régenben egy kenyérüzlet előtt megálltunk, nem kellett erőltessük a sanyarú pofavágást és a lehető legszebben kértünk egy fél kenyeret. Kenyérjegyet kértek, ami persze nem volt nekünk. Buletinünket is elővettük és mutattuk, hogy nem idevalósiak vagyunk, hogy nagyon éhesek azt nem kellett mondjuk, mert az messziről látszott. Nem és nem lehet ez a törvény. Kiálltunk a sorból, de maradtunk és bámultuk a kenyereket mintha jegy nélkül az illata is laktatna. Pénz a kezünkben, de nem ért semmit, mert nem volt kenyérjegyünk. Visszaálltam a sor végére és csak bámultam a kenyereket, de egy félrepillantás alatt észrevettem, hogy van egy kocka marmeládé a pult másik végén. Most csak egy negyed kenyeret kértem és a többire marmeládét. Vágott egy darab marmeládét, visszaadott a pénzből, de kenyeret nem adott. A kemény vágható lekvárt, úgy ahogy volt elkaptuk magára gyúrtuk befele. Íze úgy égett be az agyamba, hogy most is tökéletesen érzem illatát, zamatát. És akkor mennybeli zergő-csengő-bongó hangot hallottam, ahogy a pulton maradt aprókat a kiszolgáló belehúzta a fiókba. Körülnézett, hogy van-e valaki még a boltban, majd szó nélkül letett egy negyed kenyeret és elfordult. Valami belemehetett a szemébe, mert piszkálgatta a zsebkendőjével. Mi örömünkbe magyarul és románul is megköszöntük és szaladtunk ki a boltból. Nem is szeltük a kenyeret csak törtük és faltuk a lekvárt, mint a mennyei mannát. Egy korty víz és újra a bicikliken voltunk. Ha halkabban is, de elhangzott a jelszó,hogy csa-csa-csapjad, most már hazáig.
1983 augusztus, Szászrégen, Maros megye, Románia.
Utóirat: Bepillantás egy mindjárt elfelejtett korba…
Lukács Géza
