Az életöröm szalmakalapban szállt a buszra

Mosolyogva érkezett a megállóhoz, élénk, csillogó szemekkel nézett szerteszét

Péntek délelőtt volt, meleg, napsütés. Az öregasszony apró, de szapora léptekkel, fürgén vágott keresztül az átjárón. Legalább nyolcvan éves lehetett. Rövid kabátkát viselt lábszárközépig érő, sötét szoknyával, lábán fekete, fűzős cipő. Fejét kendő takarta, azon meg egy széles karimájú szalmakalap aranylott. Kezében kendi csuhészatyor, szőttes takaróruhával gondosan betakargatva.

Mosolyogva közeledett, élénk, csillogó szemekkel nézett szerteszét. Ismerős arcot fedezett fel, egyenesen felé tartott. De mielőtt akár két szót válthattak volna, megérkezett az autóbusz. Félrehúzódva várta, hogy mindannyian felszálljunk a járműre. Utolsóként ült fel, megállt a sofőr mellett.

– Van még hely, tessék leülni – mutattam az üres székekre, de legyintett.

– Nem megyek hátra, lelkem, Göcsön leszállok.

Szemüveges fiatalember pattant fel a helyéről:

– Sztáci zsosz – mondta kedvesen románul.

– Köszönöm, fiam, maga nagyon művelt! – huppant le az első ülésre az öregasszony.

– Nuncélég! – vigyorodott el a fiú, miközben egy másik székre telepedett át.

– Maga művelt! – ismételte meg hangosabban a néni, mintha csupán emiatt nem értette volna meg a jótevője, majd a sofőrhez fordult:

– Lássa, most is vannak udvarias fiatalok. Akik még törődnek az idősebbekkel. Segítnek. Melyik ahogy tud. A reggel is megállt égy povéda, avval jüttem Balavásárára. Még a pénzt se vette el. Biztos tudja maga is, hogy itt minden pénteken vásár van. Minden kapható. Zöldség, gyümölcs, hús, sajt, bútor és mindenféle ócska ruha meg cipő. Én is kelletett vegyek ezt-azt. Mondja, nem áll meg a szövérdi útnál? – fordított hirtelen egyet a beszélgetés fonalán.

– Nem lehet, megbüntetnek.

– Ez igaz. Nekem is mondta a fiam, hogy büntetnek anyu, ez nem vicc! Na, de azért megpróbáltam. Gondoltam, hátha mégis. Éccer, amikor fiatal voltam, egy sofőr megállt. Rögtön ott voltak a milicisták! Én béfutattam a kerteken, de őt megbüntették.

A göcsi buszmegállóhoz érkeztünk. Az öregasszony felkapta a szatyrát.

– Na, Isten áldja! – szólt vissza a lépcsőről.

Mire a busz elindult, már messze járt. Csupán az életöröm maradt utána, amely vidámabbá tette a mogorvább utasokat is.

Szerző: 2019. 04. 11.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló