Medve várta az éjszakai udvarlót

Itt van! Nézd, éppen szembejön velünk! Húzódjunk be a bokrok mögé, aztán ha ideér,  jöhetnek a kövek

Este fél tizenegy volt. Feri fáradtan lépett fel a rozoga autóbusz lépcsőjére. A hátsó ülések felé pillantott, s elégedetten nyugtázta, hogy még van hely. Az ablak mellé ült, így nyugodtan neki támaszthatta a fejét. Aludni szeretett volna. Nem kedvelte túlságosan a délutáni váltást, az egész napja rámegy az embernek.  De a jó munkahelyet meg kell becsülni, ritka az manapság. Egyébként sokkal többet dolgozik otthon, amikor délelőttös. Olyankor a mezei munka is várja. Segítenie kell a szüleinek. Az legalább nem egyhangú. Egy méhes közelében van a kaszálójuk, a múltkor is csuda érdekes volt.

Javában rázták a rendet, amikor arra figyeltek fel, hogy egy sötét alak magasra emel, majd földhöz vág egy kaptárt. Hamar rájöttek, hogy a fekete alak egy megtermett medve, aki éppen egy kis édességet szerez magának. Milyen okos! Tudta, miként kell megszabadulni a méhektől. Nem támadták meg – esetleg egy-kettő – hanem szétszéledtek. A mackó meg vígan csemegézett a mézből. Aztán, mintha mi sem történt volna, nyugodtan továbbállt. Mindenesetre nem szeretne vele találkozni.

Addig töprengett, hogy közben hazaértek.

– Kisgörgény! Végállomás, leszállás! – kiáltotta tréfásan a buszsofőr.

Feltápászkodott. Az utcán csak a hold és néhány ablak fénye világított.

– Szevasz, Feri! – találta szembe magát barátjával, Sanyival. – Segítesz nekem?

– Hmmm?

– Figyelj, tudod, hogy minden este járok Katihoz.

– Hogyne tudnám? Komoly udvarló vagy.

– Igen, de van egy kis gond. Egy nagy, fekete kutya. A Csókaváriék kutyája. Nem hagy békén. Állandóan megkerget. Ma is majdnem megharapott.

– Vegyek egy szájkosarat?

– Francokat. Meg kellene dobáljuk egy kicsit, hadd ijedjen meg ő is.

– Nem lesz ettől még mérgesebb?

– Á, dehogy. Érezze, hogy nem ő az úr a környéken.

Együtt baktattak tovább a sötétben. Egészen addig, amíg Sanyi hirtelen meg nem ragadta a Feri karját.

– Itt van! Nézd, éppen szembejön velünk! Húzódjunk be a bokrok mögé, aztán ha ideér, jöhetnek a kövek.

A kutya cammogva közeledett, a fiúk dobásra készen álltak. És csak álltak. Dermedten. Egyikük sem hajított el semmit. Mintha szoborrá váltak volna. Az állat csöndben elsétált. Már jó messzire lehetett, mikor Sanyi végre leengedte a kezét.  

– Hát te mért nem dobtad meg? – kérdezte suttogva.

– Vártam, hogy te dobj először.

Remegő lábakkal indultak haza.  A medve meg az erdő felé vette az irányt.

Szerző: 2019. 03. 28.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló