Medve várta az éjszakai udvarlót
Itt van! Nézd, éppen szembejön velünk! Húzódjunk be a bokrok mögé, aztán ha ideér, jöhetnek a kövek
Este fél tizenegy volt. Feri fáradtan lépett fel a rozoga autóbusz lépcsőjére. A hátsó ülések felé pillantott, s elégedetten nyugtázta, hogy még van hely. Az ablak mellé ült, így nyugodtan neki támaszthatta a fejét. Aludni szeretett volna. Nem kedvelte túlságosan a délutáni váltást, az egész napja rámegy az embernek. De a jó munkahelyet meg kell becsülni, ritka az manapság. Egyébként sokkal többet dolgozik otthon, amikor délelőttös. Olyankor a mezei munka is várja. Segítenie kell a szüleinek. Az legalább nem egyhangú. Egy méhes közelében van a kaszálójuk, a múltkor is csuda érdekes volt.
Javában rázták a rendet, amikor arra figyeltek fel, hogy egy sötét alak magasra emel, majd földhöz vág egy kaptárt. Hamar rájöttek, hogy a fekete alak egy megtermett medve, aki éppen egy kis édességet szerez magának. Milyen okos! Tudta, miként kell megszabadulni a méhektől. Nem támadták meg – esetleg egy-kettő – hanem szétszéledtek. A mackó meg vígan csemegézett a mézből. Aztán, mintha mi sem történt volna, nyugodtan továbbállt. Mindenesetre nem szeretne vele találkozni.
Addig töprengett, hogy közben hazaértek.
– Kisgörgény! Végállomás, leszállás! – kiáltotta tréfásan a buszsofőr.
Feltápászkodott. Az utcán csak a hold és néhány ablak fénye világított.
– Szevasz, Feri! – találta szembe magát barátjával, Sanyival. – Segítesz nekem?
– Hmmm?
– Figyelj, tudod, hogy minden este járok Katihoz.
– Hogyne tudnám? Komoly udvarló vagy.
– Igen, de van egy kis gond. Egy nagy, fekete kutya. A Csókaváriék kutyája. Nem hagy békén. Állandóan megkerget. Ma is majdnem megharapott.
– Vegyek egy szájkosarat?
– Francokat. Meg kellene dobáljuk egy kicsit, hadd ijedjen meg ő is.
– Nem lesz ettől még mérgesebb?
– Á, dehogy. Érezze, hogy nem ő az úr a környéken.
Együtt baktattak tovább a sötétben. Egészen addig, amíg Sanyi hirtelen meg nem ragadta a Feri karját.
– Itt van! Nézd, éppen szembejön velünk! Húzódjunk be a bokrok mögé, aztán ha ideér, jöhetnek a kövek.
A kutya cammogva közeledett, a fiúk dobásra készen álltak. És csak álltak. Dermedten. Egyikük sem hajított el semmit. Mintha szoborrá váltak volna. Az állat csöndben elsétált. Már jó messzire lehetett, mikor Sanyi végre leengedte a kezét.
– Hát te mért nem dobtad meg? – kérdezte suttogva.
– Vártam, hogy te dobj először.
Remegő lábakkal indultak haza. A medve meg az erdő felé vette az irányt.
László-Fábián Júlia
