Mesét hallgat a postástáska

Látod milyen szépen süt a nap? Megint tavasz van. S jövőben is lesz, meg azután is

Megállt. A hatalmas, barna bőrtáskát lecsúsztatta a válláról, maga mellé, a porba. Ingujjával megtörülte izzadt homlokát, újrakötötte meglazult keszkenőjét. Tenyeréből szemellenzőt formált, s a pad irányába tekintett.

Elmosolyodott. Ahogy remélte, Biri  kinn ült a ház előtt. Fölkapta a táskát, és megszaporázta lépteit.

– Na, megjüttél? – húzta fel a szemöldökét Biri.

– Meg. Gondoltam, egy kicsit leülek.

– Ejsze a véginél tartsz?

– Már csak egy pár ház van.

Egy darabig hallgattak. A hirdető érkezett, azt figyelték. Dávid bá látta, hogy ott ülnek, s pont előttük állt meg. Megpörgette a dobot, aztán torkaszakadtából elkezdett  kiabálni:

Figyelem! Figyelem! Holnap öste nyóckor juhpásztor választás lesz a kultúrban! Aki érdekelt, jelenjen meg!

Azzal tovább ballagott. Biri elkezdte szemlélni az átellenben lévő ház tetőzetét, Lina a körmeit. Közben arra gondolt, hogy a táska is megérdemelné, hogy ne a földön heverjen. Fölemelte. Még mindig nehéz volt, habár az újságok nagy részét már kiosztogatta.

– Még bírad, te Lina?

– Még igen. Kell segítsek az onokámnak, Biri.

– Hát igen. Segítségnek még jók vagyunk… esetleg. Eltelt felettünk az idő, az a baj.

– Az. Pedig mi is ügyes fehérnépek voltunk valamikor! Mennyit dógoztunk!

– Ez igaz. Főleg te, Lina! Nem irigyeltelek. Özvegyen, két gyermekkel, sok főddel, sok adóval.

– Két világháborút is végigéltünk, Biri! Éheztünk, a földeken voltunk látástól vakulásig, mégis mindent elvettek tőlünk. Most csak a kertfőd van, az a miénk. Meg amit réánkdobnak, ha meghalunk.

– Ne beszélj a halálról, Lina! Hol van az még? Látod milyen szépen süt a nap? Megint tavasz van. S jövőben is lesz, meg azután is.

– Jól van, megint  igazad van .

Feltápászkodott. Apró léptekkel indult hazafelé. Néhány levelet, napilapot még becsúsztatott a postaládákba, s már otthon is volt.

– Mámi! Mámi! – szaladtak felé a dédunokái.

– Megjöttem! – ölelte át a kicsiket,

– Mondjál nekünk mesét! Mondd el Düffendurcot!

– Na gyertek… Hol volt, hol nem volt…

És mesélt. A nagy, vastag bőrből készült postástáska akkor is mellette volt. Mintha ő is hallgatta volna.

A gyerekek lassan elszenderedtek a halk duruzsolásra. Mámi is. Mire az unokája hazaért, mindhárman édesdeden szunyókáltak. Mosolyogva. Mintha a mese folytatását látták volna álmukban.

Írta:
László-Fábián Júlia
Written by
Szerző: 2019. 03. 21.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése