Talpra magyar ­­– titokban, az autóbuszon

Szerencsére egyetlen besúgó sem tartózkodott körülötte

Valamikor a különböző világi ünnepek eltörpültek az egyháziak mellett. Karácsony és Húsvét mindig jelentőséggel bírt, a hagyományoknak megfelelően zajlott, és mindkettőnek megvolt a maga különleges, felemelő, varázslatos  hangulata. A születésnapok is nagyon fontosak voltak, akárcsak a névnapok, ellenben az állami ünnepek általában hidegen hagytak bennünket.

Hogy mit kellett ünnepelnünk? Főleg a nemzetközi napokat, mint március nyolc, május elseje, május kilencedike. Természetesen a legnagyobb csindaratta Románia nemzeti ünnepén, augusztus huszadikán volt, amikor felvonulásra cipelték az embereket a rekkenő hőségben, ahol éljenezhették az államot, a kommunista pártot meg az imádott pártelnököt. Aki valamilyen módon mégis megmenekült ettől, annak ott volt a Somostető, ahol hosszas sorban állás után vehetett – ha még jutott – néhány miccset. Aztán megehette, ha még volt hozzá kedve, esetleg meglátogathatta az állatkertet jobb híján.

Nekünk, gyermekeknek Székelyvaján, ennél sokkal érdekesebb volt az augusztus huszadika környékén tartott búcsú. Ez Ákosfalván, a községközpontban zajlott, és azt jelentette számunkra, hogy van lupuhinta, görögdinnye, és lehet vásárolni apró mütyürkéket. Mindig gyalog sétáltuk le a négy kilométernyi távolságot, mert vasárnapi autóbuszt nem volt érdemes várni. Mire odaértünk, annyira szomjasak voltunk, hogy vettünk egy görögdinnyét, leültünk a fűbe, és együltünkben megettük. Aztán terepszemlét tartottunk az árufelhozatal fölött, vásároltunk egy-két gyűrűt, karkötőt, similabdát, majd felültünk a lupuhintának nevezett körhintára. Ez volt a fénypont. Miután alaposan kihintáztuk magunkat, indulhattunk is haza, mert egy félórába telt az út.

A gyermeknapot az iskola tanárai szervezték. Ilyenkor az Áj-erdőbe kirándultunk, ahol tájékozódási verseny, zsákbafutás, kötélhúzás zajlott. A vetélkedők végeztével szalonnát sütöttünk, és vígan lakmároztunk.

Magyar vonatkozású ünnepeket nem tarthattunk, forradalmias magyar verseket – hivatalosan – nem szavalhattunk. Vagyis nem büntetlenül. Egyedül a magyartanárunk kockáztatta meg néhányszor – egy-két pohárnyi bor után, hazafelé az autóbuszon – hogy elszavalta a Talpra magyart meg a Szózatot. Szerencsére egyetlen besúgó sem tartózkodott körülötte. A gyerek- és ifjúsági lapokhoz is hiába küldtünk be verseket, írásokat, amelyeket a természet szépségeiről írtunk, senki sem törődött velük. A tanárom felvilágosított:

– A hazáról kell írni, arra vevők!

Ekkor írtam egy versikét az én szép hazámról, s máris nyereményben részesültem.

Ünnepeljünk hát, ha úgy érezzük. Egyszerű, de fontos apróságokat, a mindennapokat, forradalmakat, bármit. Az ünnepek bennünk rejtőznek, érzéseink váltják ki őket. Ami szívből jön, ami a génjeinkbe már születésünk előtt bevésődött, az ünneplésre késztet.

Most szabad.

Szerző: 2019. 03. 15.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló