Farsang a mi időnkben

Szülők nagyszülők ülték körbe a termet, falvédőknek neveztük őket a hátuk mögött

Itt a farsang,  áll a bál! – énekeljük vidáman. Tényleg itt a farsang, de hol van a bál? Egy ideje csak kosaras bálok vannak nálunk, a hagyományos, igazi bálok ritkaságszámba mennek.

Természetesen a régi, bálozó generációnak ez megfelelő, mert kicsit üldögélünk, falatozunk, aztán táncolunk, énekelünk, nem fárasztjuk el magunkat túlságosan. A kosaras bál azonban a pároké, mi lesz így a pártalanokkal? A fiatalokkal, akiknek ismerkedniük kellene valahol más ifjakkal?

Bezzeg a mi időnkben! – mondanám, viszont ez annyira ismerős, annyiszor hallottuk annak idején, hogy inkább nem mondom. De elmesélem, hogyan báloztunk mi.

Már anyukáink is úgy mentek a bálba, hogy nagymamáink elkísérték. Ez a mi időnkben sem volt másképp. Tetszett, nem tetszett, ott ültek körben a kultúrházban, néhány olyan nénikével egyetemben, akik csupán azért jöttek, hogy lássanak-halljanak, meg legyen miről másnap beszélniük. Falvédőknek neveztük őket a hátuk mögött, egyébként ezt tudták, akárcsak a meg nem történt eseményeket, melyeket csupán feltételeztek vagy következtettek. Még a nyolcvanas években is kötelező volt a lányokat egy családtagnak elkísérnie a bálba, ha nem, akkor megszólták a lányt is, a szüleit is. Ez szégyenletes viselkedés volt.

Egy fiút sem illett visszautasítani, ha felkért táncolni, de néha megtettük. Főleg akkor, ha tudtuk, hogy az illető botlábú, vagyis nem tud táncolni. Minket már nem tudtak kimuzsikáltatni, az csak a szüleink idejében volt még divat. Úgy tanítottak, hogy egy nótát bárkivel ki lehet bírni, mennyire megviselné szegény legényt, ha a lány, akit a falu szemeláttára felkér táncolni, nem menne el véle. Hogy szegény leány agyontaposott, fájós lábbal kerül ki ebből a táncból, arról nem szólt a fáma. Szerencsére a fiúk nagy része elég jól táncolt.

Ilyenkor képek is készültek. Még most is magam előtt látom Istenit – a rendes  nevét még ma sem tudom, aki peckesen, mosolyogva jelent meg a bálokban, kattogtatta a fényképezőgépét, s minden felvétel után kijelentette:

– Isteni ! Remek kép lesz!

Aztán megkért egy-egy ügyesebb lányt, hogy osztogassa szét a képeket. Még egy kis jutalékot is kaptunk utána.

Az ötvenes-hatvanas években a báli zenekar egy prímásból, egy harmonikásból, egy cimbalmosból  meg egy dobosból állt. Ez lassacskánt átalakult, a nyocvanas évek közepétől megjelentek az elektromos hangszerek, mint gitár, szintetizátor. A zene hangosabb lett, a cimbalom sajnos feledésbe merült. A bálok hangulata fergeteges volt.

A kilencvenes évek elejétől sok minden megváltozott. Már nem volt szükség a szülők jelenlétére, a lányok nyugodtan  mehettek más faluba is bálozni.

Elsőéves főiskolás voltam, amikor Sárika barátnőmmel, akivel együtt laktunk albérletben, egy hétvégén két bálba látogattunk el. Náluk is bál volt  meg nálunk is. Vizsgaidőszak volt éppen, mi meg a hétvégét átmulattuk. Hétfőn kezdtünk el azon gondolkodni, hogy mikor tanulunk egy keveset, mert a következő megmérettetés keddre esett. Hosszas töprengés után kiokoskodtuk, hogy nagyon betegek vagyunk. Azonnal felhívtam Erzsike nénit, az igazgatónőt.

– Csókolom, Erzsike néni! Nagyon-nagyon sajnálom, de nem tudunk holnap elérni  a vizsgára, mert mindketten rettenetesen rosszul vagyunk.

Erzsike néni azonban átlátott a szitán.

– Honnan telefonál, Julika? Van telefonjuk?

– Nem, egy telefonfülkéből.

– Ha odáig el tudott menni, akkor vizsgázni is el tud jönni. A viszontlátásra!

Mit tehettem mást, meg kellett jelennem. Szerencsére tízest kaptam, s nem ment el a kedvem a tánctól. Azóta se.

Szerző: 2019. 02. 01.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló