Magához tért a koporsóban

…s mikor meglátta hol van, úgy megijedt, hogy azonnal szörnyethalt

Néha megrémült  szülőkkel találkozom, akik azon sopánkodnak, milyen óriási veszélynek vannak kitéve gyermekeik. Apácának meg papnak öltözött alakok rabolják a gyerekeket, állítják, félelemtől elszürkült arccal. Besomfordálnak az iskolákba, s onnan csak úgy kisétálnak velük.

A másik variáns az óriási, fekete autó, amely megáll az apróság mellett, aztán huss, volt gyerkőc, nincs gyerkőc. Úgy eltűntetik őket, hogy bottal lehet ütni a nyomukat. Mindez pedig valahol nem messze, valamelyik faluban történik, talán a városban, vagyis semmi konkrét helyszín.  Hogy kitől hallották? Hát… innen-onnan, szomszédtól, ismerőstől, várakozás közben az orvosi kabinet előtt, de igazából már mindenki erről beszél. Persze, a tévében nem mondják be, nehogy riadalmat keltsenek. De attól még igaz!

Ilyenkor mindig eszembe jutnak a gyermekkori rémmesék, amelyeket sokáig valósnak hittem. Ezek azonban másról szóltak.

Képzeljétek, volt egyszer egy lány, aki nagyon beteg volt. Annyira, hogy úgy nézett ki, mint aki meghalt. Papot hívtak, eltemették, s bizony a három nap alatt, amíg fel volt ravatalozva, egyet sem lélegzett. De néhány nap múlva magához tért a koporsóban, s mikor meglátta, hogy hol van, úgy megijedt, hogy azonnal szörnyethalt. Az édesanyja ezt megérezte, s kiásatta a koporsót. Akkor látták, hogy a lány meg van fordulva, az arcán meg döbbenet tükröződik. Azóta is ott kísért a szelleme a temetőben, mesélte az egyik barátnőm.

Mondanom sem kell, hogy a temetőnek még a környékére sem mertem menni sokáig, főleg este vagy szürkületben. Mindig féltem az elevenen eltemetett, halott lánytól.

A másik történet a Göcs és Székelyvaja közötti ingoványos területről, a ,,mozgó föld”-ről szólt. Óvva intettek minket attól, hogy bár még a közelébe is merészkedjünk. Természetesen akkor is akadtak vállalkozó szellemű fiúk, akik megpróbálták megmérni a szobányi terület mélységét. Hosszú karókat kötöztek egymáshoz, s beengedték az iszapba. A karók süllyedtek, a fiúk tovább nyomkodták, egészen addig, amíg a rettenetesen hosszú sorozatot  véglegesen el nem nyelte teljesen a láp, s még mindig érték el a fenekét. Ekkor otthagytak csapot-papot, és elszaladtak, hiszen ők is ismerték a hely legendáját:

Egy gazdag fiú szerelembe esett egy szegény lánnyal. A szülők teljes erejükből ellenezték a házasságot, a legényt azonban lehetetlen volt lebeszélni. Látván, hogy nem jutnak egyről a kettőre, a legény fogta magát, s elszöktette a lányt. Kétlovas  hintón ment utána, a lány kisirült a kapun, felpattant a kedvese mellé, aztán elvágtattak. Igen ám, de a fiú apja megsejdítette a dolgot, s a nyomukba eredt. A fiatalok próbáltak minél távolabb kerülni tőle, és nem vették észre, hogy egyenesen az iszapba hajtanak. A hintó beragadt, s elkezdett lefelé ereszkedni. Szerencsére a fiatalok gyorsan kievickéltek, de a lovakat meg a hintót elnyelte a mocsár. A gazdag emberre pedig olyan hatással volt a látvány, hogy azonnal megbocsátott a szerelmespárnak, s nemsokára megtartották a lakodalmat is.

Így szól a történet. Ez azonban mind semmi ahhoz képest, miképpen  akarta az egész falut rettegésben tartani két tolvaj, valamikor az 1800-as évek tájékán. Ők is a temetőt szemelték ki kiindulópontnak, de sokkal drasztikusabb módon riogattak. Minden este sikongattak, furcsa, rémísztő hangokat hallattak, a sírokba meg lyukakat fúrtak, mintha azon jönnének ki éjszaka  a szellemek, aztán ellepnék a cintermet. Annyira megijesztették az akkoriban még jóval babonásabb embereket, hogy sötétedés után még a legbátrabbak sem merészkedtek ki. Még azt sem bánták, hogy az éjszaka leple alatt lassan eltűntek a javaik, csak a szörnyű szellemek hagyják őket békén.

Szóval rémmesék…  Valaki mindig kitalálja őket, néhányan terjesztik, sokan meg kétségbe esnek tőlük. Mihelyt nincs mitől félnünk, azonnal kitalálunk valamit. Van, aki minket ijesztget, másokat meg mi. Teljes körforgás. Eközben pedig  forog a Föld, telnek a napok, a hónapok, az évek, az évszázadok; s minden a világon, kicsit másképp, de újra kezdődik.

Szerző: 2018. 12. 30.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló