Tűzijáték az idősek otthonában

Hazafelé  beszélgetünk, vajon meddig jöhetünk még? Jövőre fogunk-e még velük találkozni.

,,Vártalak titeket nagyon” mondta Jóska bácsi, akihez ilyenkor decemberben, minden évben útra kelünk egy messzi falucskába, hogy meglátogassuk és felköszöntsük születésnapja alkalmából. Idén immár a 93. életévét töltötte.
Közel van ilyenkor már a karácsony ünnepe, útközben ünnepi díszek világítanak mindenhol, ami már ráhangol minket a szeretetteli fogadtatásra. Közben félőn figyeljük nem akar-e elénk szaladni egy riadt őzike, vagy nyuszi, akik ebben az időszakban ijedten rohangálnak át az úttesten, így hát nagyon óvatosan, majd egy óra alatt érünk oda.
Kicsit elszomorító, hogy már negyedik éve az idősek otthonában kell meglátogatnunk őt, hiszen pár éve, mikor még nem érte el a bűvös kerek évfordulót, ami már akkor is igencsak szép életkor volt, még saját magát látta el otthonában. Mindig nagy szeretettel és odaadással mesél ma is róla, oly’ nehéz volt elszakadnia onnan. A felesége már évekkel ezelőtt meghalt, az egyetlen fia pedig távol él és sajnos csak nagyon ritkán tudja meglátogatni.

Amikor megálltunk az otthon előtt, nagy izgalommal kezdtünk el kipakolni a kocsiból. Volt ott mindenféle apróság… egy kis szaloncukor, mandarin, alma, mikulás, sütemény, és hát az elmaradhatatlan torta.
Közben a gondozók is szaladtak elénk segíteni, boldogan és nagy örömmel fogadtak minket. Épp uzsonnáztak az idősek, így sokkal egyszerűbb volt minden, mert már mindenki az asztalnál ült. Beköszöntem, de még nem ismerte meg Jóska bácsi a hangomat. Amikor már mindketten ott álltunk és ránk nézett, látszott a nagy mély szürke szemeiben a hirtelen felismerés és boldogság.
Nagyon várt minket… Tudta, hogy minden évben eljövünk és a lakótársai is ugyanolyan nagy boldogsággal fogadtak bennünket.
Igaz, észrevettük, egy év elteltével bizony cserélődött a csapat. Az idős néni helyén , aki mindig nagy hanggal mondott ilyenkor köszöntőt és kezdte el a szülinapi éneket már más ült. Sajnos eltávozott egy másik nyugodtabb világba ahol már nem szenved… mondták a többiek szomorúan. De akadtak többen olyanok is, akikkel még nem találkoztunk, ők is ugyanúgy örültek nekünk.
Kicsit beszélgettünk, szétosztottuk az ajándékokat, majd előkerült a torta is, és most kénytelen voltam én átvenni az ének irányítását.
Jóska bácsi meghatottan nézte a tűzijáték szikrázó fényét, majd a társai is megköszöntötték és aki lábra tudott állni, meg is puszilta. Örömteli volt őket látni, hogy mennyi szeretet van bennük. Pedig ők már megélték az életük nagy részét és csak rövid ideje ismerik egymást, mégis odafigyelnek a társaikra, ha nem is mindig megy civakodás nélkül az együttélés, mert hát ,,egy öreg fát átültetni” már nem könnyű dolog.
Voltak többen akik sajnos szomorúan nyugtázták, hogy bizony sajnos őket a saját gyermekük és rokonságuk se látogatja meg, nem hogy egy ,,idegen”. De mi nem voltunk idegenek, mert Jóska bácsi is jó volt hozzánk, amikor még jobban bírta magát, volt hogy a kertbe korán reggel lement földiepret szedni, amikor még harmatos volt minden, hogy mire a reggeli busszal bejön a patikába a gyógyszereit kiváltani még eltudja nekünk hozni. Meg még lehetne sorolni a sok kedvességét, amikor meglátogattuk és csokival várt minket, hogy ,,csak egyétek, nektek vettem”.
Most is meséli mi történt vele az utóbbi időben, majd nagyot ugrik és a régmúltról beszél, olyan dolgokról ami még egész fiatalkorában, 60-70 évvel ezelőtt történtek.
Mert ők már ilyenek a régi idők elevenebben élnek bennük, mint a közelmúltban történt dolgok és még most is ugyanolyan lelkesedéssel beszélnek róla, mintha csak tegnap történt volna.
Aztán a mesélésből hirtelen visszatérünk a valóságba, mert egy néni megkért, hogy segítsek neki a telefonját megcsinálni, mert hát a családjával nem tud beszélni, hiszen csak ez a kis szerkezet által tudja tartani a kapcsolatot, mert hát nekik is megvan a kis életük és csak ez élteti. Ha ez nincs, akkor semmije és senkije nincs…
Jóska bácsiból rögtön elő is tör az ezermester. ,,Megcsinálnám én, csak nincs itt a szerszámom”.
Közben elmosolygom magam.
Lassan indulnunk kell, későre jár… Ilyenkor már hamar esteledik és nekik is pihenő idő van már nemsokára…
Búcsúzkodáskor rengeteg jókívánságot, köszönetet és ölelést kaptunk…
Hazafelé elmerengve beszélgetünk, hogy vajon meddig jöhetünk még? Jövőre fogunk-e még velük találkozni. Megannyi gondolat és érzés kering bennünk..
De amivel mindketten egyetértettünk, hogy az a boldogság és szeretet amit kaptunk, az megfizethetetlen… és amikor Jóska bácsi azt mondja ,,Vártalak titeket nagyon”.

Szerző: 2018. 12. 08.

4 hozzászólás

  • Tarpai Lajosne says:

    Nagyon meghato tortenet! Sok ilyen fiatalra lenne szukseg, mint ez a fiatal lany! Gratulalok Lucia

  • Bihari Karolina says:

    Nagyon szép és megható! Gratulálok Luca! Tovàbbi sok sikert az íráshoz!

  • Bozóki Krisztina says:

    Köszönöm,hogy elolvashattam!
    Megható törtènet!

  • dobosnébakótünde says:

    Nagyon szép történet! De én, mivel személyesen is ismerlek tudom menyi szeretet lakik a szívedben. Kívánom ez maradjon meg sokáig! Szeretettel gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló