A mi Lajinknak dalból van a lelke

Hoppá, hiszen volt neki felesége! Igaz, hogy a lány azt mondta: csak tréfa volt, és nevetett rajta

– Valami nem stimmel – nézett végig magán. – Gumicsizma, jókora kapcával – megvan, – sötétkék, foltos kötény – felkötve, kockás ing – rendben. De valami mégiscsak hibádzik. Nem, a talicska most nem kell, úgyis csak pár lépést kell tennie, amíg a célponthoz ér.

– Mi hiányzik? Hát persze, a sapka! – csapott a fejére. Hogy is feledkezhetett meg róla? A régi, jó sapka. Olyan, mint a Csáusészkué. Pontosan. De erre már rettentően felmérgelődött. – Mucsak kommunisták! – üvöltötte.

Dühében még a fejfedőjét is jó párszor a földhöz teremtette. Pedig kedvelte. Sőt, kimondottan szerette. Sehová sem indult el nélküle. Csak hát most eszébe jutottak a kommunisták, akik neki annyi gondot okoztak. Talán ő sem lenne olyan, amilyen, ha ők nem lettek volna. Miért is? Erre már nem emlékezett. Azonban tudta, érezte, hogy ők voltak a rosszfiúk.

– Én nem, én csak egy kicsit félresikeredett vagyok, azt mondják – vigyorodott el. De megmutatom majd mindenkinek, hogy mit tudok! Még ezen a forgalmas E 60-as úton is átmásztam egyszer, méghozzá szürkületben. Négykézláb! Na, ezt csinálja utánam valaki!

Ismét kuncogott, mint egy gyermek, aki valamilyen csínyt követett el, és nem kapták rajta.
Mennyit jártam fenyőzni! – töprengett el. Hányszor toltam talicskával a rengeteg fenyőágat! Mit számít, hogy jócskán elmúltam hetven, még mindig legény vagyok. S hogy örvendtek a lányok, asszonyok! Annyi tojással, süteménnyel pakoltak fel, hogy alig bírtam másnap s harmadnap megenni. Aztán ott volt a karácsonyi kantálás. Akkor még pénzt is adtak! Első napján rigmust mondtam. Az se kutya! Ma Karácsony napja, nem kell nekem hagyma, egye meg a gazda… Nem is adtak hagymát soha!

Jelenleg új hobbija van, az éneklés. Azt műveli majdnem minden nap. A kunyhójától jobbra egy befelé vezető út húzódik, a túloldalon egy jókora betondarab, ami egy árkot fed, előtte meg a védőkorlát. Tökéletes együttes! Olyan, mint egy kis tér. A betonra rá lehet ülni, a korlát biztonságot ad, s messzire lehet ellátni. Így aztán sokan hallhatják az ő csodálatos koncertjeit. Mert nem önző! Ő nem csak magának énekel, hanem mindenkinek. Hogy vannak emberek, akik befogják közben a fülüket? Istenem, nem értheti mindenki a zenét.

Kivonult. Méltóságteljesen, ahogy egy nagy énekeshez illik, s elfoglalta helyét a páholyban. Némi torokköszörülés után rázendített:

Nyíljatok még, őszirózsák,
Ne mondjatok búcsút a szép nyárnak.
Álmodoznak még a szívek,
Szerelemre, boldogságra vágynak.

Ekkor hirtelen elhallgatott. Hoppá, hiszen volt neki felesége! Igaz, hogy a lány azt mondta: csak tréfa volt, és nevetett rajta, meg Irén, aki a komlósban eskette meg őket, nem is volt igazi pap, de tótum-faktum ő már volt házas. Hatvan évvel ezelőtt, legalább tíz perc erejéig.
– Most már mindegy – legyintett, s folytatta az előadást.

Énbennem is él egy álom,
Mindhiába sír az ősz felettem,
Nem tudja más, csak én érzem,
Hogy még mindig nyár van a szívemben.

Szerző: 2018. 12. 01.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló