Fehér rózsacsokrok a nagyrostában

Nagypénteken pattogatott tengerit készítettünk

Máig magamban hordom a nagypéntekek sajátos utcazaját. Kimentem a ház elé, majd óvatosan végigszaladtam a Felső utcán (szedtem a lábam, hideg volt még a föld, így cipő nélkül), be-bepislantottam az udvarokba, s a ház előtt mindenhol ugyanaz a kép. Pattog a tűz, tán’ még azt is tudtam, miből rakták azt. A száraz vékony gally hangja éles volt és szapora, mint a géppisztolyé. A vastagabb faágaké tompább, kicsit morajlóbb. Ahol meg füsttel vegyülve, akadozva pattant, ott csak napraforgó kóróra telt.
Pattogatták a kukoricát.
Igaz, mifelénk Szatmárban pattogatott tengerit készítettünk, nem volt divat, úrinak tartották a kukorica elnevezést.
Ez igazán két emberes munka volt. Édesapám összegyűjtött egy jó öl száraz gallyat, na ebből nálunk mindig volt a kertben. Se vastagot, se vékonyat. Legyen teste is a tűznek, meg lobbanjon is, magasra csapva a lángot. Megrakta a kis tüzet, tukacs szalmát alá, s csak egy szál gyufa kellett hozzá. A csemege tengerit még előtte este lefejtettük a csutkáról, ott várta sorsát egy zománcos tálban.
Apró szemű tengeri volt ez, mint ahogy apró volt a szára is a többiekhez képest. Ez volt mindenkor az első sorban, a zöldséges kert kukoricatáblájának szélén. Vigyázva törtük le ősszel az érett csöveket, itt mindegyik csőre szükség van. Visszahajtottuk a
csövet borító leveleket, összefogtuk suskájánál fogva, hat-nyolc csövet tukarcsba kötöttünk, fel a padlásra, a magasra szögelt lécre, megszárad az húsvétig.
Édesanyám ekkor már előkészítette a nagy rostát. Próbaként, csak úgy üresen a tűz fölé tartotta, kitapasztalva, hol éri éppen csak a felcsapó láng. Apám fogta a tálat, jobb kezével markonként tette rostába a szemet. Ekkor már bőven égett a tűz, a vastagabb ágak parazsa megteremtette a kellő környezetet a művelethez, a felcsapó lángok pedig el-el kapták és megadásra kényszerítették az apró szemeket. Azok nyílni kezdtek, pattantak, nőttek dagadtak, s mint fehér rózsacsokrok töltötték be a nagyrostát. Miközben édesanyám rázta, forgatta azt, jaj, bele ne kapjon a peremébe a tűz. De nem tette ezt, anyám gyorsaságának hála, sohasem volt rá ideje. A nagytálban pedig gyűlt a fehér csemege, ahogy újabb és újabb adag szemek kerültek a purgatóriumba.
Kész volt már ekkor az ünnepi leves. Ahogy kész lettek szüleim a pattogatással, ültünk is asztalhoz. Zagyva leves volt minden nagypénteken. A magunk készítette aszalványokat főzte meg édesanyám, fűszerezésként csak egy kis fahéjat adott hozzá. Megduzzadt az apróra aszalódott szilva, puhák lettel az alma és körtekarikák, még cukor sem kellett bele, a lassú szárítás megőrizte a gyümölcsök természetes édességét. Ekkor édesapám felállt, a vakablak hűvöséből elővette a csupor tejet és a leveses fazékba öntötte.
– Jaj, Jancsi, ne csináld…
De ekkor már késő volt, elvette a tiszta gyümölcslé szüzességét.
– Miért csinálod ezt, minden áldott nagypénteken. – Szinte zokogott nagyon vallásos édesanyám hangja.
– Hát kell valami tartalom is bele, különben csak lé. A tejtől lesz leves.
– De nagypéntek van, nem ehetjük, ami állattól származik.
– Tejet azt lehet. Az nem a tehéné, azt csak egy napra kapta kölcsön a Jóistentől. Tegnap még ott ült harmat formájában a fűvek szárán, amit utána lelegelt.
Nem is lehetett már ehhez mit mondani, édesanyám beletörődött a megváltozhatatlanba. Mint ahogy tette tavaly, és teszi jövőre is.
Második fogás volt a frissen pattogatott tengeri. Volt bőven abból ehettünk eleget. De soha nem tudtunk eleget enni ahhoz, hogy jól lakjunk.
Megvolt az ebéd. A szülők lepihentek. Kevés ilyen ajándék nap jutott nekik egy évben.
Mi pedig bátyámmal (még csak ketten voltunk testvérek), felosontunk a padlásra. Óvatosan, inkább csúszva, mint lépve elértük a lécen lógó füstölt sonkát. Bugyli bicskánkkal kanyarítottunk egy-egy darabot a sódorból, Jani még egy kis füstölt szalonnát is vágott magának. Vissza óvatosan a padláslejáró grádicshoz, s lent a kert végében elfalatoztuk a reggel begyűjtött kenyérdarabbal a megrabolt sonkát.
– Vétkeztünk, testvérem – mondtam, kicsit félve.
– A tiszteletes úr, ma is az mondta a templomban, hogy az Úr megbocsát. Mit bocsáthatna meg, ha sohasem vétkezünk?

De ugye máig elvetjük a nagypénteki húst?

Írta:
Bán Béla
Written by
Szerző: 2018. 03. 30.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése