Haláp

A teremtett természet titkainak tudója az a puritán megjelenésű, halk szavú ember, aki egyike azon keveseknek, akik áldott tulajdonságaik révén az élet önzetlen szeretetét, annak mindenek felettiségét meg nem kérdőjelezően dolgoznak mindaddig, amíg erejük, egészségük bírja, s ameddig menniük nem kell.

Az ötvenhetedik életévét betöltött ember bölcsessége érződik édesanyjától, Becsági Margittól és édesapjától, Szabó Bélától öröklött jellemvonásaiban és tulajdonságaiban. Testvére, Éva, a számok szigorú világának szakembere: könyvelő.

Szabó Béla élete párja mindkét ismérvvel rendelkezik: erdészeti könyvelőként könnyen igazodik el a számviteli szabályok között, ugyanakkor nem idegen számára a mindkettőjük által annyira szeretett és mindenkor tisztelt természet naponkénti újabb és újabb csodája. A sors szerencsés szeszélyeként egymás mellé került emberpár gyermekei közül az elsőszülött – Csilla – édesanyja nyomdokaiba lépett. Férje – az erdő hívogató susogásának ellent állni nem tudó ember – Veres Zsolt erdész lett. Gyermekük, Bence, tízéves. Húga, Krisztina, agráregyetemi végzettségű, környezetvédelmi mérnök. Szabó Béla Szegeden az erdészeti technikusképzés akkori fellegvárában érettségizett. Kedves és a kezük alól kikerült nemzedékeket a természet igaz szeretetére nevelő tanáraira mind a mai napig – olykor-olykor párásodó szemmel – emlékezik vissza. Szerénységtől, őszinte szeretettől vezérelten, senkit sem említ külön, név szerint.

A sikeres vizsgákat követően mint pályakezdő erdésztechnikus került – immár harmincöt éve – a Halápi Erdészethez, ahol életerős fiatalemberként lépett a szakmai „ranglétra” első fokára. Már ekkor is két dologban különbözött kortársaitól: a gyerekek és az erdő mindentől független, őszinte és önzetlen szeretetében. Távol a környező települések civilizációs zajától – az akkori „nagyfőnök” vigyázó szemei elől takartan – tudott a maga természetes módján, tudása legjavát adva segíteni a természetnek és az embereknek.

Életútjának kezdetére visszanézően mondja el, hogy ma, a fiatalok a városban laknak, s onnan járnak ki az erdőre. Pedig az alig várja, hogy féltő gondoskodással, óvó kézzel, minden nap tegyenek érte valamit. Az elvetett mag, az elültetett csemete – akkor hálálja meg a gondoskodást – amikor már az, akinek létét valójában, erdőként, 35–50 év múltán köszönheti – már csak halvány emlék az utódok szívében, vagy jobb esetben megfakult fénykép csupán a tisztaszoba falán…

Napjainkban, az erdészeti munkák túlnyomó részét – a kor követelményeihez igazodóan – vállalkozókkal végezteti el az erdészet. Az erdőművelés, a megfogant csemeték ápolása, a gyérítés, a sorközök tisztítása, majd később – a vegetációs időn kívüli munkák – a letermelés, a kivágott faanyag elszállítása, már mind az erre szerződött, megfelelő gépekkel rendelkező cégek dolga. A Halápi Erdészet 7760 hektárnyi területén élő haszonfák között az akácé a vezető szerep, a maga 52 százalékával. Az igen értékes kocsányos tölgy 25, míg a szintén keresett épületfát adó erdei fenyő aránya 23 százalékos. A különböző fafélék feldolgozása azok hasznosíthatóságának megfelelően történik: amelyik „szőlőkarónak” való, abból azt, amelyik bútornak kell, abból olyan fél-, vagy egészgyártmányt készítenek.

Szabó Béla mindig otthon érezte magát Halápon és Gúthon egyaránt. Az erdő fái között járva sokszor, de nagyon sokszor jutott eszébe édesapja. Ő, aki a legvéresebb harcok közepette is csak arra gondolt: onnan, bármi áron, de egyszer, haza kell, hogy jusson, mert még nem végezte el azt, amit a sors néki megszabott. Szerencsés volt: láthatta, felnevelhette, pályára irányíthatta szeretteit…

Az erdészeti igazgató – mint mondja – semmi pénzért nem cserélne a mai fiatalokkal. A kertművelés, a jószágnevelés, az alkalmankénti rohammunka is belefér az életébe. Ha lehetőség adódik számára, akkor hintóval, télen szánnal megy ki szeretett erdejébe. S nem nézi azt, hogy keddet, pénteket, vagy éppen vasárnapot mutat akkor a naptár. Ide tartozóan említi azt, hogy nem kellett blokkolnia a munkaidő kezdetén, igaz akkor sem, amikor azt, lényegesen túllépve zárta a napot. Hiába van egy lakása Debrecenben, egy nagy ház első emeletén, két órát sem bír ki ott.

Amíg módja volt rá, mindent megtett azért, hogy a keze alatt dogozók munkáját valamiféle elismeréssel illethesse. Önmagára ebből a szempontból sohase gondolt. Azért vélhetően csak „szemet szúrt” valakiknek a nem mindennapi teljesítménye: így lett büszke tulajdonosa a „Kiváló Dolgozó” címnek, és egy miniszteri kitüntetésnek. Számára, ahogy elmondja, az volt a legnagyobb elismerés, hogy akik tehették, hagyták, hogy tegye a dolgát.

Az Élet, és a Természet megtisztelt bennünket azzal, hogy mindezeket egy tisztességes és végtelenül becsületes, egyszerű embertől hallhattuk…

 (Hajdú-Bihari Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)