Csallány Dezső régészről beszél Csallány Géza üzletember

Kincseket ás elő a földből, és érti a rovásírást

Csallány Dezsőt, a nyíregyházi Jósa András Múzeum igazgatóját sokkal korábbról ismertem, mint ahogy újságíróként „hivatalosan” bemutattak neki. Gyermekéveimben ugyanis a Síp utcában laktunk, az Egyház utcai múzeum szomszédságában, így kissrácként gyakran láttam az igazgatót, akit csodáltam, és akire felnéztem. Fizikai értelemben azért, mert Dezső bácsi nagy termetű, magas ember volt, másrészt roppant imponált nekem, hogy több nyelven beszél, kincseket ás elő a földből, és érti a rovásírást is.

Tovább fokozta az érdeklődésemet, hogy Bécsből származott a felesége – a környéken nem volt más ilyen. Később megtudtam azt is, hogy a gyermekként általam csodált igazgató a Kárpát-medencében élt avarok és gepidák egyik legelismertebb hazai szakértője volt, akinek a művei máig  tananyagnak számítanak az egyetemeken. Csallány Dezső születésének 100. évfordulóján, 2003-ban tudományos üléssel tisztelgett munkássága előtt a szakma. Csallány Dezsőről a fiával, Csallány Gézával beszélgettem.

– Jól tudom, hogy nemcsak az édesapja, hanem már a nagyapja is múzeumalapító volt?

– Igen, habár az apám nem a nagyapám életművét fejlesztette tovább, még ha kutatási területükben volt is jelentős hasonlóság. Nagyapám, Csallány Gábor nevéhez a szentesi Csongrád Vármegyei Múzeum 1897. évi létrehozása fűződik, amelynek az alapját az általa feltárt sok ezer szarmata, gepida és avar sírlelet képezte. A régészet ugyan nem volt tanult szakmája, de sokat tudott erről a tudományról, és hajtotta az alkotásvágy. Több száz cikket, önálló tanulmányt írt, amelyek zömmel országos szakfolyóiratokban és a szentesi lapokban jelentek meg. Attila-kutatásaival országos ismertségre tett szert. Édesapám már tanult régész volt, Móra Ferenc utódaként vezette 1936-tól a Szegedi Múzeumot.

– Az avarok kutatásához kapcsolódik Csallány Dezső munkásságának a java része is. Ő a családi indíttatás révén „beleszületett” a történelmi régmúltba?

– Nem, nem így történt. Apám először nem is régésznek készült, bár gyerekkorában időnként segített ásatásoknál. Egy időben inkább pap akart lenni, de végül meggondolta magát. Iskoláztatása nem volt könnyű, mert nagyapámnak kilenc gyermekről kellett gondoskodnia. Egy csodálatosan szép özvegyasszonyt vett el, három gyermekkel, s ezután született még három fiú és három lány. Mindhárom Csallány fiú felső iskolát végzett, az egyik katonatiszt lett, a másik agrármérnök, de a harmadik – az apám – úgy járt, mint a népmesei legkisebb: ő volt a szegény gyerek, akinek a taníttatására már nem jutott pénz. Ezért aztán elment „világot látni”, ami az ő esetében azt jelentette, hogy megpróbált különböző állásokba bekerülni. A vármegyénél tudott végül elhelyezkedni, de csak rosszul fizető munkákat kapott, így aztán mással – esetenként vagonpakolással – egészítette ki a fizetését. Így gyűjtött az egyetemi évekre. Később elment katonának – önkéntes volt –, abból is szert tett egy kis pénzre. Pesten iratkozott be az egyetemre. Szívósan tanult – egyszerre két karra járt. Már felnőtt ember, harmincéves volt, amikor diplomázott, de két doktorátust szerzett: az egyiket a régészeti, a másikat a jog- és államtudományi karon. Az utóbbi diploma megfelelő lett volna a korábban elkezdett vármegyei munkához, de akkor már elkötelezte magát a régészet mellett. Talán erre lehet azt mondani, hogy a régészet hagyomány volt a családban.

– Ezt követően már egyenes út vezetett a sikerhez?

– Csak részben, mert még hátra voltak a gyakornoki idők. A Magyar Nemzeti Múzeumban és a Néprajzi Múzeumban kezdett, majd ösztöndíjasként Bécsben dolgozott. Itt ismerkedett meg édesanyámmal, aki tanítóképzőbe járt. Az egyetemi könyvtár olvasójában futottak össze. Szerelem volt az első látásra, az apám nem sokkal később megkérte a kezét, majd egybe is keltek. Az ifjú ara magyarul alig tudott, de az igent határozottan mondta ki. A gyakornoki munkának azonban hamar vége lett, ezért leköltöztek Szentesre a szülőkhöz. Apám ebben az időben már sokat publikált, neve volt a szakmában; nagyapám munkáját is képzett szakemberként nézte, amiből volt is némi szelíd konfliktus, mert az öreg nagyon büszke volt arra, amit létrehozott. Egyébként valóban nagy teljesítmény az övé, mindmáig tisztelettel emlékeznek rá Szentesen. A fiának a szárnybontogatását egy darabig jó szemmel nézte, de aztán – amikor látta, hogy sasfiók lesz, nem galamb – örült is, meg nem is. Komoly gond azonban soha nem lett ebből, mindketten tették a maguk dolgát. Emlékezetes marad számomra, hogy apám szerette a nagyapámat cukkolni. Megtörtént, hogy a nagyapám barátai egy régi lóbordára rovásírással felírták: „Attila”, és elrejtették ott, ahol nagyapa ásott. Lélegzetet visszafojtva figyelték, mi történik, amikor megtalálja. Az öreg izgatottan fejtette meg az első jeleket, s már éppen el akarta újságolni felfedezését, amikor megfordította a csontot. Ott pedig az állt: „Gábornak”. Mindjárt tudta, nem élete nagy pillanata köszöntött rá. Érdekes volt az is, hogy amikor megszületett a bátyám, az apám azt táviratozta a nagyapámnak: „Megvan Attila.” Nagyapám azonnal megjelent, s látni akarta. Meglepetését alig tudta palástolni, amikor megmutatták neki az unokáját. Attiláról neki addig csak a hunok vezére jutott eszébe, régészként mindig őt akarta megtalálni.

– Végül csak beérett a munka gyümölcse, mert rangos posztot nyert el Csallány Dezső…

– Valóban: megpályázta a Szegedi Múzeum és Könyvtár igazgatói állását. Móra Ferenc után egy rövid interregnum alatt megbízott igazgató látta el az intézmény vezetését. Nagy sikerre vall, hogy legfiatalabb pályázóként az apámé lett az állás, miközben azt tekintélyes, idősebb, tapasztaltabb szakemberek is szerették volna elnyerni. 1936-ban látott munkához, és 1944-ig, katonai behívásáig hatalmas lendülettel dolgozott. A háború azonban sok mindent megváltoztatott. Szétszakadt a család, s hiába élte túl mindenki a világégést, utána már nem jöttek vissza a régi szép idők. Bár semmi bűne nem volt, apámat 1947-ben B-listázták. Hét évet kellett várnia az 1954-ben bekövetkezett rehabilitálásáig.

– Tíz kiesett esztendő egyébként is hosszú idő, ilyen körülmények között pedig alighanem örökkévalóságnak tűnt nem csak az édesapja, hanem az egész család számára. Mire emlékszik ezekből az évekből?

– Apám egyik legismertebb munkája az Avar korpusz, amely ma is kézikönyv a múzeumokban és az egyetemeken. Ezt a háború alatt kezdte írni. Olyannyira szívéhez nőtt ez a munka, hogy amikor bevonult katonának, magával vitte a kéziratait, és amikor módja volt rá, folytatta az írást. Lehet, hogy egyszer ez mentette meg az életét is. Sopronban ugyanis egy bombázás idején nem a társaival volt a bunkerben – ahol a többiek kártyázással oldották a feszültséget –, hanem félrevonulva kedvenc avarjaival foglalatoskodott. A bunkert találat érte, ő pedig megmenekült. Ekkoriban már Sopronban volt az egész család, haladtunk mi is a front előtt. Érdekes, hogy apám a legértékesebb avar kori kincseit, tudományos dolgozatát tartotta magánál, anyám pedig a múzeum rábízott aranyait hozta egy kis kazettában, miközben szoknyájába csimpaszkodtunk mi, gyerekek. Az aranyak természetesen hiánytalanul visszakerültek a szegedi múzeumba, az avar korral foglalkozó iratok azonban meglehetősen viszontagságos utat jártak be. Ausztriában anyám családjánál gyűltünk össze, de onnan is evakuáltak bennünket, mert ott is megjelentek az oroszok. Csehországba kerültünk, anyai nagyanyám nővére volt ott tanítónő, nála húztuk meg magunkat. Ez amerikai szektor volt, amit a háború végével átadtak a cseheknek. Itt lett újra szerepe az Avar korpusznak. Apám a sanyarú körülmények között is folytatta kutatásait, tanulmányának írását. Valaki azonban feljelentette őt, hogy biztosan kém, mert éjszakánként térképeket búj, és rajzokat készít. Cseh katonák jöttek kivizsgálni a dolgot, és a térképek, a számukra ismeretlen tárgyak, iratok – mivel nem értették, miről van szó bennük – majdnem a vesztünket okozták. Végül megúsztuk, de mindent elkoboztak – apám nagy bánatára. Az anyagok vagy öt év után a Cseh és a Magyar Tudományos Akadémia erőfeszítései révén kerültek vissza Magyarországra apámhoz. Maga az Avar korpusz nyomtatásban először 1953-ban jelent meg.

– Amikor ráadásul Csallány Dezső nem is dolgozhatott a múzeumban…

– Igen, átmenetileg a politika áldozatául esett, s mint a régi rendszer által kinevezett igazgató, a háború után nem kapta vissza az állását. A család is kettészakadt: bátyám és nővérem Ausztriában rekedt, mert közben lezárták a határt. Szegedi házunkból – amikor 1948 végén hazakerültünk – csak egy szobát használhattunk, a többi részbe lakókat telepítettek. Apám mindenféle munkát elvállalt, hogy fenntarthassa családját, ráadásul akkoriban született meg a húgom. Volt kútkataszterező, szőlőmunkás, majd egy péküzemben kapott munkát, ahol jobbára éjszaka dolgozott. De nem adta fel, és folytatta az avarokról szóló munkájának írását.

– A szegedi történet vége majdnem olyan, mint a mesében: Csallány Dezső papírt kapott arról, hogy semmit nem követett el, kivételes tudását, műveltségét pedig újabb múzeumigazgatói kinevezéssel ismerték el. De a történet már Nyíregyházán folytatódik 1954-ben…

– Valóban ekkor és így kezdődött apám felnőtt életének negyedik nagy fejezete, ötvenegy éves korában. Mivel Szegeden időközben mással töltötték be a múzeumigazgatói állást, a rehabilitálása után azt nem kaphatta vissza. Nyíregyházán viszont éppen nem volt kinevezett vezetője a múzeumnak, így a „központból”– a kor szokásainak megfelelően – ideirányították.

Lakást is kapott, így vele költözhetett a család. Ebben az időben még nem volt megyei múzeumi szervezet, csak Nyíregyházán működött múzeum az akkori megyei tanács épületének Egyház utcai szárnyában. Megyejárásai, a területtel történt ismerkedései során sok tehetséges emberrel találkozott, akik helyi gyűjteményeket próbáltak összehozni. A munkájukat apám fölkarolta, s fokozatosan alakulni kezdett a hálózat: Nyírbátorban Szalontai Barna, Vásárosnaményban Csiszár Árpád, Vaján Molnár Mátyás, Kisvárdán Makay Laci bácsi, Tiszavasváriban Gombás András számára nyílt lehetőség. Akkoriban hozták létre Tiszacsécsén a Móricz-emlékházat, a Kölcsey-emlékszobát Szatmárcsekén, és elkezdődött a sóstói múzeumfalu kialakítása és gyarapítása, ezzel közvetlen munkatársát, Erdész Sándort bízta meg. Nagy eredmény, hogy nem sokkal nyugdíjazása előtt apám megérhette a döntést, miszerint a múzeum a megyeházáról önálló helyre, az egykori Pénzügyigazgatóság gyönyörű épületébe költözhetett, ahol ma is működik. Az intézmény jelenlegi helyzetéről azt kell tudni, hogy a megyei önkormányzat által fenntartott múzeumi szervezetet ma hét tájmúzeum, négy emlékház és kiállítóhely alkotja. A nyíregyházi megyei múzeum európai hírű régészeti gyűjteményét az 1834–1918 között élt Jósa András, Szabolcs vármegye egykori tisztifőorvosa alapozta meg. Az 1960-as évektől számíthatjuk a történeti, a képző- és iparművészeti, numizmatikai, irodalomtörténeti gyűjtemények szám- és értékbeli növekedését vagy létrejöttét.

– Csallány Dezső nemcsak intézményvezető, hanem vérbeli régész és kutató is volt. Hogyan alakult ebbéli tevékenysége?

– Jelentős időt és energiát szentelt a már említett Jósa András munkásságának a kutatására. Közleményekben, könyvekben dolgozta fel a múzeum alapítójának és névadójának életét. Jósa András vármegyei főorvos korának kiváló koponyája, amatőr régész volt, akinek a tevékenysége meghatározta a későbbi múzeum létét is. 1871-ben született meg az első kiállítás mindössze két vitrinben, amelyeket az akkori vármegyeháza főispáni lakosztályában helyeztek el. A legfőbb gyűjtő Jósa András volt, akinek gyakran páciensei „fizettek”egy-egy régészeti lelettel. 1872-től ő lett a Szabolcs Vármegyei Régészeti Társulat elnöke is. A gyűjteménynek híre kelt, mivel a Budapesten 1876-ban megrendezett régészeti világkiállításon is szerepeltek innen származó tárgyak. 1899 májusában nyílt meg a most már múzeumnak nevezett intézmény a nagyközönség előtt. Évekig feladatot adott apámnak e tevékeny előd, polihisztor szerteágazó munkásságának szakmai rendszerezése, közreadása, annak ellenére, hogy az a kezdettől jól dokumentált volt.

– Összefoglalná az édesapja tudományos munkásságát?

– Számára régészeti szempontból az avarok, a gepidák történetének kutatása volt a legfontosabb. Az avarok főképpen szegedi éveiben foglalkoztatták, Nyíregyházán már inkább csak kiegészítette, csiszolta munkáját, a gepidákkal foglalkozó kutatásainak nagy része azonban már teljesen Nyíregyházához kötődött. A tudományos tevékenységének fő területe az archeológia terén a Kárpát-medence népvándorlás kori régészeti hagyatékának a kutatása volt. Feltárások, publikációk a hunoktól a gepidákon és avarokon át a honfoglaló magyarokig. Különös jelentőségű a már említett két nagy összefoglaló műve a gepidákról és az avarokról.

– Az avarokkal kapcsolatban mire irányult az érdeklődése?

– Évtizedeken át foglalkoztatta az avar továbbélés, illetve az úgynevezett „kettős honfoglalás” kérdése. Meggyőződése volt, hogy az avarság – amely egykor belakta csaknem az egész Kárpát-medencét, s gazdag leletanyagával pedig egészen Münchenig találkozunk – egyik napról a másikra nem tűnhetett el. Az avar birodalom máról holnapra széteshetett, eltűnhetett, de az avarság – ha széttöredezve is – tovább élt. A régészeti leletanyag, a temetkezési rítusok, illetve antropológiai vizsgálatok alapján elmondható: az avarságot heterogén népcsoportok alkották, amelyek egy része rokoni kapcsolatot mutat a honfoglaló magyarokkal. Azért is hódíthatta meg a hét vezér háború nélkül az egész területet, mert testvérekhez, rokonokhoz jöttek.

– Mindez kapcsolatba hozható a László Gyula általképviselt kettős honfoglalás elméletével?

– Az avarok továbbélése leletanyagukban a honfoglalás után is kimutatható. Utódaik itt élnek köztünk. A kettős honfoglalás elmélete talán valós lehet. Természetesen az egész nem ilyen egyszerű, a témáról voltak, vannak szakmai viták, de én ezekbe semmiképpen nem bonyolódnék bele. A gepidákról pedig annyit: az apám terjedelmes tanulmányával, csaknem háromszáz fényképpel nagyon szép, album alakú kötet jelent meg erről a népcsoportról a hatvanas évek elején az Archaeológia Hungarica akadémiai sorozatban. A gepidák régészeti emlékanyagának ez volt az első értékelése és összefoglalása. A gepidák világtörténelmi szerepe az volt, hogy Attila hun fejedelem 453-ban bekövetkezett halála után szövetségeseikkel megdöntötték a hun birodalmat. Apám kutatásai, mintegy kétezer feltárt gepida sír leleteinek vallomása alapján ebben a kötetben lehetett először hozzáférni a hun kori, a szarmata kori és részben az avar kori emlékanyag szétválasztásához, s kétség nélkül meg lehetett állapítani a gepida eredetű edények, fegyver- vagy ruhadíszmaradványok, fésűk, ékszerek pontos időbeli elhelyezkedését a hunok és a korai avarok uralkodási ideje között. Apám kutatásai minden bizonnyal jelentősen járultak hozzá hazánk több mint másfél ezer évvel ezelőtti történelmének megértéséhez.

– Csallány Dezsőnek kedves témája volt a székely-magyar rovásírás. Erről milyen emlékeket őriz?

– A rovásírás mindig is misztikusnak számított, hiszen sokan titkok hordozóját sejtették benne, ami talán igaz is lehetett. Ráadásul a rovásírás megfejtése révén a történettudomány is közelebb kerülhetett addig nem ismert tényekhez. Apám egyszer, a hatvanas években azt nyilatkozta: „szinte a véletlen folytán kezdtem foglalkozni a rovásírással, kezembe került egy rovásírással készült felirat, amiről később tudtam meg, hogy hamisítvány. Ekkorra azonban megismerkedtem a régi írással. Áttanulmányoztam a hazai és a nemzetközi irodalmat, s felfedeztem néhány eltérő vonást. Így kezdődött…” Először a székely-magyar, majd az avar-magyar rovásírással ismerkedett meg. A nagyszentmiklósi aranykincs rovásírásának megfejtése tette fel mindezekre a koronát 1966-ban. Tulajdonképpen a történeti háttér feltárása, az avar–magyar kapcsolatok tisztázása, az Árpád-nemzetség eredetének új megvilágításba helyezése jelentett újdonságot nemcsak a régészetben, hanem a történettudományban is.

– A szóbeszéd szerint Dezső bácsi csak a szakmának élt, semmi mással nem törődött. Igaz ez?

– Kétségtelen, hogy a múzeum volt a mindene, képes volt este nyolckor, vacsora után visszamenni, és éjfélig dolgozni. Társaságban is mindig visszakanyarodott a múzeumi dolgokhoz. Mégis igazságtalanság volna azt mondani, hogy szakbarbár volt. Fiatal korában verseket írt, érdekelte a népművészet, szerette a népmeséket, sokat olvasott. Egy időben Szeged sakkbajnokaként szimultánban legyőzte Botvinniket, Bronsteint is. Kedvelte a baráti társaságot.

– Születésének 100. évfordulóján tudományos ülést tartottak tiszteletére Nyíregyházán. Megkoszorúzták nyíregyházi emléktábláját a volt múzeum falán, és felavatták szegedi emléktábláját a régi családi házon. Ez azt jelzi, hogy megbecsült, szeretett emberként emlékeznek rá…

– Nos, a nagyapám úgy tartotta, hogy az életben két különösen fontos dolog van: az egyik a gyerek, aki továbbviszi az életet, a másik pedig az, hogy sikerüljön maradandót alkotni, ami a szellemi életünket hordozza. Azt hiszem, hogy ezzel az életfelfogással a legtöbbünk egyetért. Az apámnak értékes élete volt: elérte, amit nagyapám várt a fiától. Én büszke vagyok a családomra.

Marik Sándor

***

CSALLÁNY DEZSŐ (született 1903. október 11-én Szentesen, elhunyt 1977. március 28-án Nyíregyházán), régész, a nyíregyházi Jósa András Múzeum igazgatója. 1933-ban végezte el régészeti tanulmányait a budapesti tudományegyetemen, és szerzett doktori diplomát. A történelemtudomány kandidátusa tudományos fokozatot 1960-ban vette át. 1936–1944 között a szegedi, 1954–1972 között a nyíregyházi múzeum vezetője volt. Közép-Európa avar kori lelőhelyeivel foglalkozott; elkészítette azok teljes jegyzékét. A gepidák régészeti hagyatékát összefoglaló műve 1961-ben jelent meg. A nyíregyházi Jósa András Múzeum igazgatójaként a múzeum évkönyvének alapító szerkesztője volt 1958-ban. Sok honfoglalás kori leletanyagot dolgozott fel és tett közzé a hatvanas években az Acta Archaeologica hasábjain; 1960-ban a múzeum évkönyvében kiadta a Szabolcs-Szatmár megyei avar kori leletkatasztert.

CSALLÁNY GÉZA (született 1941. február 8-án Szegeden) turisztikai szakember, Csallány Dezső fia. Nyíregyházán a Kossuth Lajos Gimnáziumban érettségizett 1959-ben. A nyíregyházi rádióban és a Kelet-Magyarország szerkesztőségében dolgozott. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett német-orosz-néprajz szakos diplomát 1965-ben. Rövid ideig Nagylétán tanított, majd Nyíregyházán, a Jósa András Múzeumban dolgozott. 1966-ban alapító vezetője volt a Nyírtourist megyei idegenforgalmi hivatalnak. 1985-től a Heves Megyei Idegenforgalmi Hivatal vezetője volt, 1992-től a feleségével közösen alapított Flott Tours utazási iroda tulajdonosa és vezetője Egerben.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése