Mátészalka

Kihívások sorozataként élte eddigi életét Szilvássy Lajosné, a mátészalkai kórház ápolási igazgatója. Kezdődött mindjárt azzal, hogy a tiszabecsi születésű lány, elvégezve a szülőfalu és a nagynevű Tiszacsécse iskoláit, továbbra is betűre éhezett.

Tanulni akart, képezni önmagát. Ám nevelőapja ehhez nem járult hozzá. Évek távlatából talán már másképp éli meg a ma igen sikeres és fontos posztot betöltő asszony ezt a lépést. Lehet, hogy a nevelőapa azt szerette volna, ha a hagyomány szerint a fiatal lány mielőbb családot alapít, és ehhez nemigen kellett diploma.

Mindenesetre Ilikét nem tántorította el végleges szándékától a kényszerpálya. Mindig is olyan elfoglaltságot keresett, amelyben segíthet az embereknek. Kicsi gyermekkorától mélységesen együttérzett a szenvedőkkel, a bajba jutottakkal, és igyekezett minden létező módon segíteni. Később ezzel az érzéssel bőségesen megajándékozta választott hivatása.

Budapestre, a Szent Király utcai Balassa János Egészségügyi Gimnáziumba került, s ma igen örül annak, hogy ebben a patinás intézményben sajátíthatta el a betegellátás, a gondoskodás, az ápolás alapjait. Olyan iskolának bizonyult ez a stúdium, amelyet egész életében hasznosnak minősíthetett. 1961-ben vette át betegápolói szakoklevelét, s természetesnek tartotta, hogy hazajön a szatmári tájra. Édesanyja közelségére vágyott, szerette a megszokott környezetet, a vidéket.

Legelső állása a kocsordi tüdőszanatórium lett, ahol tbc-s betegeket ápolt egy évig. Igen nehéz, embert próbáló feladat volt ez még az idősebb kolléganőinek is. Hát még egy fiatal lánynak, aki az élet mellett tette le a voksát, s itt látnia kellett hogy pusztulnak el értelmetlenül az emberek. Fogta a haldokló kezét, vigasztalta a magatehetetlen, kétségbeesett, kiszolgáltatott embert.

Egy életre megtanulta a leckét, a másokon való segítés sokkal több mint szakma, élethivatás, amelyet kizárólag a belső tartás, a humánum adhat meg az embernek.

Ezzel az útravalóval és sokkal több mint tizenkét hónap tapasztalattal bekerült mai munkahelyére. Itt már valóban gyakorolhatta hivatása szép napjait is, hisz a gyógyultan távozó beteg nem felejtette el, az orvos mellett mit tett érte az ápolónő. Megláthatta az ápolás eredményességét, és hamarosan a kolléganőit tanította erre a csodálatosan szép hivatásra. Hamar kitűnt átlagon felüli szaktudásával, emberségével, az oktatás képességével, ezért 1969. augusztus elsején kinevezték intézetvezető főnővérnek. Ő irányította az egész kórház ápolási munkáját, felelt az ápolónőkért, azok munkabeosztásáért, továbbképzéséért.

Szilvássyné úgy gondolta, eljött az ideje az újabb tanulásnak. Az Egészségügyi Főiskola intézetvezetői szakát végezte el, majd az Egészségügyi Menedzserképző Alapítványnál szerzett oklevelet.

Ez már új idők új szelét jelentette, hiszen a nyolcvanas években minden szakmabeli és kívülálló előtt nyilvánvaló lett, az egészségügy képtelen eleget tenni feladatának a megszokott körülmények és finanszírozás közepette. Felértékelődött a szaktudás, a modern ismeretvilág, és akit fűtött a szakmai becsvágy, az igyekezett mielőbb felvértezni magát minél több információval.

Közben a szakmában országosan is nevet szerzett Ilike. A kórházszövetségen belül működő szakdolgozói szakcsoport tagja lett és a Magyar Ápolási Egyesület országos vezetőségének és elnökségének tagjaként dolgozott az ápolás legújabb feladatainak megoldásán, a hazai és a nemzetközi kapcsolatok kiépítésén.

Megválasztották a Vöröskereszt mátészalkai elnökének. Nyolc éve tölti be ezt a posztot, de már előtte is éveken át vezetőségi tagként tevékenykedett.

Életének talán legcsodálatosabb szigete a családja. Férje Szilvássy Lajos, fényképész, aki lokálpatrióta, és amikor már elköltözhettek volna Szatmárból, természetesen nem tették. Zsolt fia harminckét éves, mérnök-közgazdász diplomát szerzett, Miskolcon a Dunaholding Rt.-nél vállalt állást. Családot alapított, Bence fia négyéves. Ilike kisebbik fia, Tibor huszonöt esztendős, járműgépész oklevelet szerzett, technikatanár, de kényszerből egy vállalkozással foglalkozik. Ő még nem nősült meg.

Újabb kihívás az életében, amikor 1989-ben ápolási igazgatónak nevezték ki. Örült a megbízatásnak és annak, hogy igazgatói rangra emelték az ápolást. Mindezt olyan körülmények közt, amikor lényegesen kevesebb pénz jut az egészségügyre.

− Nyugodtan állíthatom, elégedett vagyok  − összegzi eddigi tapasztalatait Szilvássyné.  − A betegápolást a világ legcsodálatosabb hivatásának tartom. Ha még egyszer választhatnék, ugyanígy döntenék.

Szabad idejét a Tisza-parton tölti a család. Imádják a csendet, a folyót, a bográcsban főzött ebédet. A siker titkának azt tartja, hogy a munkában és a magánéletben is megtalálta a harmóniát. Ez jelenti számára az erőt az újabb kihívásokhoz.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)