Fényeslitke

Református lelkész, valamint növényvédő és méregraktár-kezelő, továbbá labdarúgóedző és újságba írogató. Egyszóval képzett érdekes és sokoldalú ember a nagytiszteletű Móré László , aki az Úr 1995. esztendejének elejéig gyakorolta sokszor igen nehéz, de szép hivatását. Januártól utolsó szolgálati helyén, Fényeslitkén él, immár a saját lakásában, a parókiát átadta az utódjának. Gazdag életútja tövisekkel és virágokkal volt kirakva.

Regénybe illő történetei közül elöljáróban csak egyet említünk: a magyar történelem egyik sötét korszakában egy sötét éjjelen titokban megesketett egy ávóstisztet…

Nyíregyházán látta meg a napvilágot, polgári családba született. Az indíttatása is innen való, noha már fiatal korában ismerte, sőt megismerte a társadalom több rétegét.

A híres-nevezetes sárospataki iskolában gyarapította tudását, ám szerényen mondja, hogy pataki diák volt. A reformátusok „Rómájában”, Debrecenben végezte teológiai tanulmányait. Történelmünk egyik sorsfordulójának küszöbén, 1955-ben kapott segédlelkészi állást a történelmi településen, Tarpán. Sok-sok érdekes ember között kezdte gyakorolni papi hivatását.

Egy ideig Csengerben volt lelkész. 1957-től egy apró, a térképen nem található szatmári falucskába, Márokpapiba sodorta a jó, vagy rossz sorsa. Márokpapi korszakos volt az életében, itt született a két gyermeke. A filléres papi pénzből nehezen tudta volna eltartani családját, ezért és persze hobbiból is méhészkedett. Keze munkájával, önképzéssel szerzett tudásával édesen csurranó mézet termelt.

Békésebb időben, viszonylagos jólétben élt hazánk és szűkebb hazánk, amikor hetvenegyben Fényeslitkén léphetett a szószékre. Itt teljesített szolgálatot közmegelégedésre egészen a nyugdíjazásáig.

Sok barátra, sok ismerősre tett szert sportszeretetével, fizikai erejével: sok évig a labdarúgáshoz (is) kapcsolódott szabad ideje. Már teológus korában megszerette ezt a kemény, férfias sportot. Rúgta a bőrt a helyi csapatban, mi több: az NB III-as Tuzséri MEDOSZ-nak jó ideig ő volt az edzője. Büszkén emlékezik rá, hogy „fiaival” osztályozót játszottak az NB II-be való feljutásért. Kis híján sikerült.

Külön kis fejezetet érdemel a növényekhez, a kertekhez fűződő barátsága. A kertbarátok helyi csoportjának ő volt a szervező titkára. Neki is köszönhető, hogy egy darabig Fényeslitkére figyeltek az ország agráriusai, kistermelői: országos kertbarát-találkozó volt itt, a Szabad Föld című újság részvételével. Ahogy mondani szokták, egyszer volt Budán kutyavásár és egyszer volt országos találkozó Fényeslitkén. E fejezetben említhető, hogy a helyi növényvédőszer boltot ő vezette egy jó ideig.

Árult, szaktanácsokat adott, boltot vezetett, focizott, gondozta a parókiához tartozó nagy gyümölcsöst, hirdette az igét, keresztelt, esketett és temetett. Kitelt az ideje. Noha nem politizált, mindig jó kapcsolatot tartott fenn a helyi vezetőkkel, a helyi pedagógusokkal, a helyi lakosokkal, mindenkivel.

Használni akart, nem tündökölni. Ezért is kapta meg a Kiváló Társadalmi Munkáért kitüntetést. Amíg tehette, s amikor ideje engedte, horgászott a Tiszán. S írogatott a horgászújságba. Szakmai berkekben azért is ismerték, mert több írása jelent meg a Reformátusok lapjában.

A felesége az egyház mindenese volt. A lánya egészségügyi vonalon dolgozik, mint mondja, a vasutas településen természetes, hogy a fia vasutas. Szívesen emlékszik rá; volt olyan év, hogy tizenöt párt, vagyis harminc fiatalt adott össze, s közülük huszonkilenc vasutas volt − az az egy ápolónő. Most is családi kistermelőnek vallja magát, de hozzá teszi: a fia vette át tőle a kert gondozását, a fiának traktorja is van.

Három unokának örül, az egyiket már logikus gondolkodásra, sakkozásra tanítja. A „szellemi sportra” azért is tért át, mert betegség támadta meg, nagyobb részt helyhez van kötve…

Két sztorija. Csengerben teljesített szolgálatot, amikor egy éjjel fiatal pár állított be hozzá, hogy eskesse meg őket titokban. A vőlegény ávóstiszt volt. Az anyakönyvi részbe persze a civil foglalkozást írta: bútorasztalos. Egyszer pedig egy csapat cigány asszony ment hozzá, hogy oldozza fel őket, mert egy kertből loptak, és a tettenérés után a tulajdonos elátkozta őket. Kellett az „oldozás”, hogy ne fogjon az átok. Ő mondta, hogy reformátusoknál nem szokás gyónni és oldozni. Ám a többszöri kérésre oldásfélét mormolt, a lelkükre kötötte, hogy máskor ne lopjanak a más kertjéből. Erre az asszonyok megnyugodva távoztak. Ám egyikük visszalépett és megkérdezte:”Oszt a téeszbül szabad lopni?” Mondta, hogy onnan se.

Móré Lászlónak van mire emlékeznie. Néha megszólal benne a lélekharang, amely azt kongatja: Egyedül Istené a dicsőség.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1995.)