Berettyóújfalu

Nyirkos az idő, köd van. Alig látni valamit az út felé hajló lámpák fényéből. A Berettyó-híd után, balkéz felől feltűnik egy piros Mikulás, kezében pásztorbottal. Ötletes fényreklám, jó cégér. Lassítok, mert itt kell lefordulni a Villamossági Kereskedőházhoz. Mezei József, a tulajdonos az udvaron vár, közben figyeli az alkalmazottai munkáját, akik a villanyoszlopokra kerülő kereszttartókra szerelik a műanyag szigetelőket a raktár előtt.

Mielőtt leülnénk a beszélgetni, végig járjuk a takaros portát. Az utcafronton bemutatóterem: csillárok, kandeláberek széles választékban. Aztán visszaballagunk a hátsó épülethez. A raktár és a pincék mintegy százötven m2-en foglalnak el, mi a negyven m2-es eladótérben foglalunk helyet. Körülnézek. Hosszú út vezetett idáig, míg kialakult ez az impozáns épületegyüttes, de a tulajdonos nem változott semmit, ugyan olyan közvetlen, barátságos, mint amilyennek húsz évvel ezelőtt megismertem. Nem is hárítja el a kérdést, mikor szülőfalujáról érdeklődöm. Látszik rajta közel áll hozzá ez a település, szeretettel beszél a Vekerden töltött évekről:

– Gyermekkoromban még beszéltek románul az öregek, csak akkor szóltak magyarul, ha azt akarták, hogy én is megértsem. Négy osztályt itt, négyet Zsákán jártunk a kastélyban. Járt a településre egy tévészerelő. Kíváncsian figyeltem, hogyan dolgozik. Szakmát akartam és érettségit. A családban habozás nélkül elengedtek a budapesti villamosenergiai szakközépiskolába, mert a nagynéném Újpesten élt, így nem féltettek. A Kandó Kálmán-főiskolára készültem, aztán meggondoltam magam. Hogy ez milyen nagy hiba volt, erre csak ezerkilencszázhetvenkilencben döbbentem rá, mikor az Elzett-ben dolgozni kezdtem, de sikerült elsajátítanom a villanyszerelői szakma gyakorlati fogásait, ezzel vigasztalódtam. Az idő múlásával csoportvezető, majd művezető lettem, és húsz-huszonkét villanyszerelő munkáját koordináltam.

– És most hány ember munkáját irányítja? – terelem gondolatait a jelen felé.

– Kilenc alkalmazottam van, és három alvállalkozóm, akik korábban is az én embereim voltak. De nem volt ilyen könnyű az indulás. Ezerkilencszáznyolcvanhétben mellékfoglalkozásként végeztem a villanyszerelést, a frissen kiváltott működési engedéllyel, később mestervizsgát is letettem. Hat évvel később, mikor már látszott, hogy a gyár halálra van ítélve önállósítottam magam. Szerencsém volt. Nem féltem a nagyobb beruházásoktól sem. Az újfalui uszoda volt az első igazán nagy falat, amit gondolkodás nélkül felvállaltam. A szakmai kihívástól nem féltem, de az komolyan foglalkoztatott, hogy eddig csak tíz-húszezer forint volt a zsebemben, és most egymillió forintot kellett előteremtenem anyagköltségre. Felkerestem a debreceni Kujbus kereskedő családot, akik a szükséges anyagokat meghitelezték. Azóta is tartom velük a kapcsolatot. Éves forgalmunk az idén már meghaladta a húszmillió forintot. A vállalkozásom túlnőtt a megye határain. A tartós sikerhez egyaránt fontos a szerencse és a becsületesség. Állandóan résen kell lenni, mert ezerféle dolog sikerülhet, de egy apróságon elúszhat az egész. Két dologra büszke vagyok. Az egyik az, hogy még nem tudtak olyan dolgot mondani, amit nem tudtunk megoldani, a másik pedig ebből következik: nem hagytam ott egyetlen munkát sem.

Tevékenységünk rendkívül szerteágazó. Széles a skála: a kábeltévé-hálózat létrehozásán és üzemeltetésén túl egészen a Matáv-tornyok villamoshálózatának kiépítéséig, valamint érintésvédelem és tűzvédelmi szabványossági vizsgálatok, fázisjavító berendezések telepítése, és még sorolhatnám.

Fiatalemberek jönnek be az ajtón, zöld munkásruhájuk van, és amikor visszafordulnak, látom a hátukon a vállalkozó logóját. Egy pillanatra csend lesz.

Azt hiszem, tartozom nekik annyival – folytatja tovább gondolatait –, hogy biztosítok nekik munkaruhát. Bevallom, nekem is jó reklám, ha külső munkán vannak az alkalmazottaim, és tudják róluk: az én embereim. Szinte valamennyi fiatalember, egy idősebb nálam. Akik most kimentek, azok tanulók. Kéthetente nálam töltik a gyakorlatot. Éppen azért, mert szinte mindennel foglalkozunk, nagy gyakorlati tudásra tehetnek szert nálunk. A Mezei család tizennégy éve él Berettyóújfaluban, azóta nem nagyon volt megállás.

Az utóbbi években tudatosult a családfőben, hogy a pihenésre is szakítani kell időt. Ezt tudatosítani kell – mondja, majd helyesbít, nem tudatosítani kell, hanem meg kell tanulni. A gyerekek? Ők általános iskolába járnak. A lányom atletizál, a fiam úszik szabadidejében. Mezei József minden sportot szeret, de szerinte nincs szebb dolog a focinál. Gyermekkori álma vált valóra, mikor futballbíró lett. Sok mérkőzést vezetett az NB II-ben, és négyszer mint asszisztens működött a legjobbak mellett az NB I-ben.

– Szép időszak volt – sóhajt fel a beszélgetés végén –, de jobban érdekelt a családom és a szakmám. Vannak még terveim. Egy biztos, lépni csak előre lehet.

 (Hajdú-Bihari Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)